Napló, 2012. május 31.

A mai  reggelt azzal kezdtük, hogy jártunk egy kis canossát, hogy hát bocsi, meg minden. Nagyon nem kellett, mert Melanie röhögött, hogy hát igen, mindenkin látta, hogy a mostani kava erős volt. Azt mondta, van ilyen, mert van amikor erősebb, van amikor gyengébb. Mi abszolút nem éreztük bűnösnek magunkat, nem ittunk többet, mint eddig, de még mindíg zavart minket, hogy az utolsó este így végződött.

Délután egy harminckor volt a „check-in”, ami azt jelenti, hogy nem baj, ha kettőkor kint vagy. Szóval, volt még időnk tevékenykedni. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy lementünk kicsit sétálni. Nagyon fájdalmas volt a dolog. A faluban már több embert ismertünk, minket meg nyilván majdnem mindenki vágott már, hogy kik vagyunk. No persze csak innen. Ezt azért mondom, mert ma érkezik a Big Sista, megy Villába, és emiatt az egész szigetről jönnek ide. Meg is szólított minket egy srác, akivel elbeszélgettünk. Jó hosszan ültünk kint vele a mólónál, majd ellátogattunk a tegnapi katasztrófa helyszínére.

Több mint két hét után újra minden dolgunkat be kellett nyomni egy hátizsákba, hát egy kicsit sem örültünk neki. Kiültünk még beszélgetni Melanival. Komolyan mondom a kutyától kezdve Julieig mindenki érezte, hogy megyünk. Julie folyamatosan jött oda játszani, és vagy ötször kérte mindkettőnktől az „ez elment vadászni, ez meglőtte” játékot. A kutya meg ráfeküdt a hátizsákra. Melanieval való beszélgetés nagyon érdekes volt. Most mesélte el, az itteni „ballagást”, amit a vanuatus cikkben írtam, valamint elmondta a temetés procedúráját, hát az sem egyszerű, nőként mondjuk nem jössz ki a házból egy hónapig. Vili sajnos nem volt itt, mert a parlamentből az epii kerületi képviselők a szigetre jöttek, állítólag az 1980-as parlament felállása óta először. Vili volt a moderátor a beszélgetésen, ahol a helyiek kérdezhettek. Idén választás lesz, erre fel a nagy cécó. Mi nagyon vártuk, hogy jöjjön, de sajnos el kellett búcsúznunk. Melanie elsírta magát a búcsúzáskor, mi borzasztóan meg voltunk hatódva. Nagyon nem volt egyszerű.

Amikor mentünk a faluban, találkoztunk Vili anyjával, meg Julie is odaszaladt. Már az úton voltunk, amikor jött pick uppal a repteres csóka (ő a becsekk, security, torony egyszemélyben, duty free nincs) és mondta, hogy pattanjunk a platóra. Miközben robogtunk Elisont is elintegettük. Az utolsó pillanatig vártunk Vilire, de sajnos nem ért ki.

Borzasztó szomorúak voltunk, hogy el kell mennünk...

Az elbúcsúzásunk Epitől fantasztikus volt. Én nagyon rá voltam izgulva a kisrepülőre, tiszta Balu kapitány a dolog. Mutatok pár képet, aztán azt hiszem nem kell leírni, miért tetszett ennyire

A szél rendesen dobálja itt a gépet, Zsuzsinak fel is keveredett a hasa. Külön élmény volt, hogy még két helyen megálltunk, mert Ambrymon és Malekulán is megállt a gép felvenni és letenni utasokat. Nagyon vicces végignézni egy leszállást, hogy teljesen belát az ember a cockpitbe. A gépen főleg gimisek utaztak balra-jobbra, mert ugye sulikezdés van.

Amikor megérkzetünk Santoba konstatáltuk, hogy városban vagyunk. Egész pontosan Espirito Santo a sziget és Luganville a város. A szigetnek nagyon érdekes történelme van. Most nem térek ki minden részletre, de talán a legérdeksebb, hogy 1942-ben az amerikaik egy hatalmas bázist hoztak itt létre. Egy hónap alatt felhúztak négy repteret, folyamatosan 100.000 embert államásoztattak itt és kb 400.000 ember utazott át a szigeten. Ez nyilván nem charter nyaralás volt, hanem ez volt az egyik logasztikai központ a japánok elleni küzdelemben. Ennyi amerikai egy 150.000 fős országban, el lehet képzelni milyen hatása volt. Rengeteg jó kis story van, az egyik legismertebb, hogy amikor az amcsik a nyertes háború után elhagyták a szigetet el akarták adni a felszereléseket nagyon jutányos áron a helyieknek (franciák és angolok voltak): dzsipeket, markológépek, sütő, furógép, amit el tudsz képzelni. Az emberi gyarlóság odáig vezetett, hogy a helyi fehérek azt mondták, hogy nem fizetnek semmit, arra számítva, hogy az amcsik odaadnak mindent. Na, az lett a vége, hogy az amcsik napokon keresztül gurították, dobáltak be mindent a vízbe. Most is rengeteg minden van tengerfenéken, a hely neve Million Dollar Point.

Ott tartottam, hogy a reptéren odajött egy taxis gyerek hozzánk, hogy bevinne minket, szállást is mondott olcsót. Nem is volt vele semmi gond. Rácuppantunk volna az internetre, de pont ma az egész szigeten elment a net. 

A másik fontos dolog volt, hogy elintézzük, ami miatt idejöttünk, ami pedig nem más, mint egy fantasztikus búvárkodás. A részleteket holnap elmondom, most elég annyi, hogy megyünk.

A vacsorát a helyi piacon fogyasztttuk el, az itteni marha kiíváló, így egy steakre neveztünk be.  Ez mondjuk itt egy klopfolt rostélyos, de finomnak finom és olcsó is. Én a helyi csilit rátettem, csuklottam... A csili kulináris érdekssége, hogy savanított csili volt, és az üvegbe több gyömbért tettek, amitől nagyon jó íze lett az erőspaprikának. Zsuzsival nagyon nagyokat röhögtünk azon, hogy amint felvágtuk a húst, mind a ketten letettük a kést. Rég voltunk már civilizációban, na :)

Este a szállásunk elött valami folklór fesztivál lehetett mert fűszoknyás csókák táncoltak. A vicces az volt, hogy kb másfél órán keresztül ugyanarra a zenére. Egy csóka pénzt gyűjtött. Néha megállt a zenekar, és addig nem indult újra, amíg nem dobtak be pénzt. A pénzbedobó hatalmas tapsot kapott

comments

Napló, 2012. május 30.

A mai nap az utolsó teljes napunk itt, és már most el vagyunk tőle kenődve. Gyönyörű szép időnk volt, és ennek megfelelően el is mentünk a tengepartra úszni. Azt hiszem a sok élmény között még nem is írtuk, hogy milyen itt a tengerpart. Nem homokos, nem sziklás, korallos :) Jó nem mondom van fekete homokos része is, de nagyon vicces az egész. Ahol korall van, ott a strand full fehér, de ez nem homok, hanem meghalt korall darabok, amik kb akkorák, mint az ujjam fele. Nem mondom, hogy a legkényelmesebb menni rajta, de nagyon vicces és jól néz ki. Ezeket a halott korallokat mindenütt használják, a „murvás” utak tulajdonképpen korallosak :)

A mai nap nagyon kiúsztunk, szerintem lehetett egy kilóméter is. Mármint nem a parttól el, hanem az öbölből ki. Megint nagyon jó dolgokoat láttunk, többek között tengeri kígyót, fekete fehér csíkos volt. Kiúsztunk az öböl legvégébe egy teljesen elhagyatott strandra, és ott elfeküdtönk és beszélgettünk egy nagyot itteni élményeinkről. Nem nagyon tudjuk eléggé hangsúlyozni, mennyivel többek lettünk az itt eltöltött idő alatt. Mikor visszaúsztunk három teknőst is láttunk egymás után, bár lehet, hogy  a második kettő az ugyanaz volt. Az egyik még pózolt is egy kicsit, mielött elszelelt.

Délután öt volt, mikor visszaértünk. Segítettünk főzni egy kicsit, aztán Joeval és Vilivel elindultunk a búcsúkavára. Lefele (hehe) menet, megkaptuk a kérdést, hogy hogyan élnénk szívesebben, így vagy ahogy otthon. Mondtuk, hogy ez nehéz kérdés, de valószínűleg inkább, mint otthon. Azt hiszem főként azért, mert elég jól megy nekünk otthon. Ha a társadalom kevésbé szerencsés részéhez tartoznánk, itt ezer, hogy jobban éreznénk magunkat. Nem volt azért egyszerű kérdés, az biztos.

Az utolsó esti kavával viszont volt valami. Se Zsuzsi, se én nem ittunk többet, mint korábban, de már a kava bárban is éreztük, hogy ajaj. Szerintünk több is volt a csészében és erősebb is volt, az biztos. Mondjuk a kava ivást abszolút ne úgy képzeljétek el, mint otthon a pálinkát, „ha nem tudsz meginni még egyet nem is vagy férfi”. Senki nem erőltet semmit, sőt volt olyan többször, hogy szóltak, hogy lehet, hogy kéne még egy kicsit várnunk, mielött iszunk még egyet, mert a hatás késöbb jön. Jött is.

Visszamentünk a lakásra, és elkezdtük magunkba tolni az ételt. Na ez tette be az utolsó szöget a koporsónkba. Nem volt hatalmas gond hogy mi ilyenek vagyunk, mert főnökünk kint vándorolt, hogy tisztuljon a feje, Joe pedig egy szigetkáposztát próbált magába tenni, de hogy finoman mondjam a száj a kanál és a káposzta nem került egy vonalba kitartó próbálkozás árán sem. Én tartottam egy kisebb beszédet, hogy mennyire jó volt itt, meg mennyire szeretünk mindenkit. Szerintem volt füle meg farka, de a ritmikája valószínűleg nem lehetett elég meggyőző, mert Melanie nagyon jót szórakozott rajtam. Ez egyébként eléggé tipikus, hogy a kavarészeget a nők (legalábbis Melanie és Vili anyja) nagyon jól viselik, nem háborognak egy cseppet sem, hogy megint részegen jöttél haza. Az is igaz hogy a kava részeg a légynek sem tudna ártani, olyan bamba :) Az eufórikus állapotokat jól leírja, hogy Zsuzsi megkérdezte, hogy a falon lévő Lamen öblöt és dugongot ábrázoló kendőt hol lehet megvenni. Pár perc múlva főnökünk kijött a szobából és ünnepélyesen átadott Zsuzsinak egyet. Zsuzsi meg úszott a boldogságtól. Mondjuk nem csak attól.. Folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy jó helyre néz-e, mert forog a világ. Eddigre nekem is bekapcsolták a ringlispielt, így jobbnak láttam, ha kitántorgok. Vili sétával józanodott, gondoltam akkor ezzel nekem is sikerülni fog. Mikor kicsit kimozogtam magam elmentem a WC-re. Ezalatt Zsuzsi is megindult egy kisebb amplitúdóval, mire Melanie meg Vili segíteni akart neki menni. De ő mondta, hogy no, erre azért nincs még szükség. Nem vak ez a ló, bátor! A lényeg, hogy mire kijöttem a budiból, Zsuzsi már a határban járt, én meg mehettem utána, hogy mizu. Egy kisebb forma1-et nyomtunk le a földúton, azaz ugyanazon a pályaszakaszon róttuk a köröket. A harmadik kör után kimentünk a boxba, közös megegyezéssel mindketten kiadtuk a vacsit, majd császkáltunk még fel alá egy öt-hat kört. Hogy milyen érzés? Abszolút nem jó. Semmi különös egyébként, szédül az ember és hányingere van, ennyi. Bizton állíthatom, hogy a részegség durvább, legalábbis nekem ezt mesélték :)

Mire visszaértünk, ami egyébként nem is volt több 15 percnél, addigra már el is mentek aludni. Kicsit elszontyolodtunk, hogy ilyen lett az utolsó esténk, pedig beszélgetni szerettünk volna. 

comments

Napló, 2012. május 29.

Délelött olyan volt, mint SG-s tanítás elött, jegyzeteket készítettünk, hogy mit fogunk tanítani. Több ötletünk is volt, de végül amellett maradtunk, hogy Zsuzsi beszél 25 percet Magyarországról, utána egy két tesztkérdés, majd én beszélek 25 percet a középkorról, majd a végén jön egy Mindent vagy semmit. Hogy bebiztosítsuk népszerűségünket, elmentünk cukrot venni, ami a nyerteseké lesz. Sok témán gondolkodtunk, de úgy döntöttünk, hogy ezek lesznek a legjobbak. Magyarország az ő szemszögükből nagyon hasonlít Európára, és így személyesebb. A középkort meg azért találtuk jónak, mert a földhöz való viszony, az egyenes ágú öröklés hasonló fogalmak, mint amik nekik vannak. Plusz láttam már Robin Hood DVD-t a szigeten (a tokját, nem a filmet, mert mi a Super Love-ot nézzük látástól Mikulásig). Kicsivel ebéd elött egyszer csak megjött Vili egy hatalmas papagájhallal

Marius vállalta, hogy most ő csinál kaját tahitii recept alapján. Hát ez pofon egyszerű volt, de nagyon nagyon finom. Kifilézte a halat, majd kókusztejet csinált. Ezek után a felkockázott halat nyersen fél órára citromlébe tette, ezzel tulajdonképpen marinálta és befehéredett a hal. Erre rátette a kókusztejet meg egy kis újhagymát. Fenséges volt. Azon gondolkodom, lehet-e ilyet csinálni tavi hallal is... Majd kipróbáljuk otthon.

Egyre már mentünk is jegyzeteinkkel meg a cukrokkal tanítani. Tegnapi igazgató bácsink már lelkesen várt, a suli udvarán ment a játék. Közben megtudtunk egy két dolgot. Kapaszkodjatok meg, Vanuatun ha elvégzel 13 osztályt, tehát gimi/szakközép, akkor lehetsz tanár általánosban. A suliban 7 tanár van, de csak ötöt fizet az állam. A maradék kettőnek a fizetését a kis közösség dobja össze, hasonló pénzgyűjtéssel, mint amilyen a biblia fordítás miatt volt. El lehet képzelni, hogy örültek nekünk és igazán bánkódtak azon, hogy szünet volt eddig, mialatt itt voltunk. A gyerekek egyénként angolul tanulnak a suliban, bislamául nem is beszélnek velük a tanárok. Ennek megfelelően viszonylagosan jól beszéltek angolul, de azért még lehetett volna mit csiszolni.

A hatodik és hetedik osztályokat összevonták, és nekik tartottuk az órát miután becsengettek. Itt is van ám jelzőcsengő, meg rendes. Szóval minden szerénytelenség nélkül állíthatjuk, hogy az óra jól sikerült. Zsuzsinak a legnépszerűbb storyja az volt, hogy a jégen el lehet esni. Csak hogy értsétek a színvonalat, a buszról tudják, hogy mi, de a villamosról még nem is hallottak. A középkor is érdekes volt nekik, nyilván a lovagok voltak a legizgalmasabbak. A kettőnk között lévő villámkérdések is népszerűek voltak, de a Mindent vagy semmit, az nagyon bejött mindenkinek. Érdekes volt amúgy, hogy eddig míg bármilyen csoporttal játszottam, mindig először az százpontosokat választják. Itt teljesen egyértelmű volt, hogy a legnehezebb kérdéseket azaz a háromszáz pontosokat választották először.  A gyerekek nagyon aranyosak voltak, bár kérdéseket nem tettek fel, egyet sem, és nagyon nagyon félénkek voltak. Azért voltak jó röhögések, érdeklődtek, izgultak, hogy ki nyer, és persze a nyertes csoport a cukornak is örült. Volt egy két lány meg egy fiú, akik abszolút okosnak tűntek. A végén nekünk nagyon jól esett, hogy nem is nagyon akartak elmenni. Már az ajtóban voltunk, mikor mondtuk nekik, hogy most aztán tényleg tűzzenek haza, mire megindultak.

Miután kimentünk egy Rachel nevű tanítónéni jött, aki mondta, hogy nagyon nagyon köszönik a segítséget. Mi is rettenetesen örütünk, hogy itt lehettünk. Az önkénteskedéssel az volt a célunk, hogy kicsit sikerüljön a mindennapibb életbe is bepillantást nyernünk. Ez egyébként a Vili Melani családnál lakásnál már teljeseült, így közel sem bántuk, hogy nem sikerült többet tanítanunk, vagy mondjuk kicsit mélyebbet a gimiben. Nem, közel sem gondoltuk, hogy megváltjuk a világot, és közel sem gondoljuk, hogy egy nap, vagy akár három hét tanítással jelentős segítséget nyujthatnánk. De nekik is jó volt és nekünk is jó volt és azt hiszem ez a lényeg.

Ha már a mindennapi életnél tartunk, ennyi nap után is bőven volt lepetés. Zsuzsi rákérdezett, hogy ugyan már ki Alfred, az egyik szótlan kissrác. Kiderült, hogy ő Jocelin kisfia. És akkor nem Joetól? Ja, nem nem, valakitől. Egyébként Jocelin és Joe nem is tudták, hogy ők el fogják jegyezni egymást. Mialatt Joe kint volt a hajón Tasso (a bungalows, aki melleslek gyámapja Vilinek meg Joenak) meg Jocelin egyik rokona egy kavázás közben kitalálták, hogy milyen jó lesz ez. Mikor megjött Joe, mondták neki, ecce Jocelin, ma van az eljegyzés. Zsuzsi kérdezte: és jól megvannak? Válasz: jaja, abszolút. Mondjuk nekünk is úgy tűnt. A lényeg, hogy derülnek itt ki meredek storyk folyamatosan.

Este úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a bungalowba egy hideg sörért, mert ilyet csak itt lehet kapni. Elötte viszont szerettünk volna még egy kicsit úszni, mert már nem sokat leszünk itt. Sikerült is kiúsznunk, láttam egy teknőst és korallok meg a halak is szépek voltak. Miután lezuhanyoztunk elmentünk a bungiba, de kiderült, hogy nincs hideg sör, mert Tasso hűtője elromlott. Ehelyett akkor maradt a kava. Volt az egyetemen anno kocsmatúra, amikor az ember egyik kocsmáról a másikra megy, mindenhol iszik valamennyit. Ezt valami ősi gén hajthatja, mert Vanuatun pont ilyen van, kavával. Két kavabárt is végigjártunk. Mondjuk egy kava”bárt” úgy kell elképzelni, hogy egy asztal és rajta egy vödör.

Ana és Marius ma este búcsúzik. Viliék nagyon aranyosan mondtak pár kedves mondatot nekik, és ők is viszonozták. Este még kicseréltünk pár filmet mindkettőnk laptopjáról aztán elbúcsúztunk. comments

Napló, 2012. május 28.

Az általános iskolában ma kezdődött a tanítás. Elvileg a gimiben is vége volt a szünetnek, de mivel oda messzebbről (értsd más szigetekről) is jönnek gyerekek, ez a hét még csak a gyülekező, nincs tanítás. Így az általános suliba mentünk megkérdezni, hogy mit szólnának, ha tanítanánk mi is.

No hát ott nagyon örültek. Először két tanítónővel beszéltünk, akik lelkesek voltak, de mondták, hogy az igazgatóval, Jackkel kéne beszélnünk. Szerencsére Jack is nagyon megörült nekünk, és nagyon nyitott volt, egyből mondta is, hogy holnap szeretettel várnának minket a délutáni órára. Addig még kitalálja, hogy melyik osztálynak tarthanánk órát az 5-8. osztályból. Mi mondtuk, hogy töri  és matek tanításban van már tapasztalatunk, de gazdaságról, bankokról, Magyarországról, vagy Európáról is tudnánk mesélni. Jack teljesen ránkbízta a döntést, igazából bármiről beszélhetünk amiről gondoljuk, biztosan hasznos lesz a gyerekeknek.

Nagyon jól esett nekünk ez a fogadtatás és a nyitottság, nagy lelkesen ballagtunk haza. Mikor elújságoltuk Melanienak, hogy akkor holnap megyünk tanítani, neki csak annyi volt a kérdése, hogy a gyerekeket, vagy a tanárokat...

Anna és Marius már korábban lementek úszni, és Marius elvitte Willie szigonypuskáját kipróbálni. Mi is mentünk utánuk. A fiúk egyből be is vetették magukat a vízbe szerencsét próbálni. Marius már korábban is fogott ilyen szerkentyűt a kezében, de még sose sikerült halat fognia vele. Amíg a fiúk elmentek halat fogni én Annával a parton maradtam. Gondoltuk nem túl jó a környékükön úszkálni, mert még kilőnek minket a végén. Aztán mivel sokáig voltak bent, nem bírtam tovább a sejhajomon maradni, én is bementem, és megnéztem hogy is működik ez a szigonypuska. Először is kell hozzá békatalp és súly. Ez azért szükséges, mert viszonylag mélyre kell merülni, és meg is kell tudni maradni egy szintben, hogy ki tudd lőni a halat, és utána pedig a levegő fogytán gyorsan fel kell tudni úszni. A puskát fel kell húzni két lépésben. A felhúzáskor lényegében egy erős gumit akasztasz be egy horogba. Ha ezzel megvagy már meg kell találnod egy megfelelő halat és le kell lőnöd :) No persze ez közel sem ilyen egyszerű, mert a halak sem hülyék, és gyorsan eliszkolnak. Legnagyobb esély akkor van a találatra, ha szikla alatt találod meg a halat, mert onnan kevésbé tud elmenekülni. Legalábbis Willie minden esetben így lőtte le a halakat, és hát ő jópárat hazahozott már. Sajnos a fiúk nem jártak sikerrel, de legalább jót szórakoztak.

Miután hazamentünk, Willie felmarkolta a szerszámot, majd kb egy óra múlva hazajött két hallal. Huh, ma se maradunk vacsi nélkül. :)

Vacsi előtt ma egy újabb szokásnak lehettünk tanui. A templomból jött egy csóka meg két nő. Ők végiglátogatják a családokat, és mindenhol tartanak egy közös imaórát. Mi is részt vehettünk rajta. Úgy zajlott, hogy a közös helységben („ebédlő”) összegyűltünk, a gyékényekkel leterített földre leültünk (általában mindenhez a földre ülünk, az evéshez is), és gitárral valamint tapssal kisért éneklésbe kezdtünk. Kb 1 óráig tartott az imaóra, ami felolvasásból, imából és éneklésből állt. Mi nem sok mindent értettünk, mert bislamául ment, de azért érdekes volt. Főleg, hogy a gyerekeken is jót lehetett szórakozni, ugyanis ők nem igazán tudtak ilyen hosszan nyugton maradni. Julie például azzal volt elfoglalva, hogy egy papírt ragasszon fel a falra, azzal az egyszerű módszerrel, hogy odaköp, és rátapasztja a papírt. Egy jó ideig próbálkozott, mikor végülis sikerrel járt.

Julie egyébként nagy kedvencünk volt. Még csak 3 éves, de mindenben segíteni akart, és mindent maga akart csinálni. Tündéri kiscsaj.

A vendégekre való tekintettel Williék hoztak fel kavát a kava-bárból, így vacsi előtt megvolt a program.

comments

Napló, 2012. május 27.

Ismét vasárnap van, és ma megyünk is misére. Ma van a hálaadás. Mise előtt még lenéztünk a piachoz, ugyanis ott már nagyon ment a készülődés. Az emberek leadták a zöldséget, gyümölcsöt, amivel hozzájárultak a hálaadáshoz, és ezt egy helyre gyűjtötték. Mise után el fogják adni.

Közben már javában főtt az ebéd is. Levágtak egy marhát, és abból csinálnak különböző kajákat, amiket szintén el fognak adni ebédkor. Joe, Willie öccse volt a séf.

Azt mondták nekünk, hogy 10-kor van a mise, mi el is készültünk, de mint kiderült ez csak egy olyan vanuatus, irányadó időpont volt. Amikor 10-et harangoznak, akkor kell elkezdeni készülődni. Melanie adott nekem is meg Annanak is egy olyan ruhát, amit itt a nők hordanak. Meg kell hagyni elég mókásan festettünk.

A misére még így is korán értünk oda, így bekapcsolódtunk az azt megelőző éneklésbe, tapsolásba. A szertartás valamikor fél 11 és ¾ 11 között kezdődött el. Igen érdekes volt még így is, hogy nem értettük nagyon, mert biszlamául volt.

A végén mi, az új jövevények a templom előtt felsorakoztunk a pap mellett, és mindenki aki kijött a templomból kezet fogott velünk. Hát jó sokan voltak. Utána még a vendégkönyvbe is írtunk. Bár Melanie és Willie nagyjából kiképzett minket, hogy mikor mit kell csinálnunk, azért mikor az adományokat kellett bedobni, Tibinek sikerült a gyerekekkel és nőkkel együtt elindulni. De szerencsére itt senki nem veszi ezeket a szokásokat olyan komolyan, pl a nők többször elröhögcséltek egymás között a mise alatt.

Mise után lementünk a térre ebédelni, Tibi pedig még egy kavát is legurított előtte.

Még épp hogy belefogtunk a kajánkba, amikor Anna és Marius rohant felénk, hogy láttak egy dugongot feljönni a víz felszínére, futnak a búvárszemüvegért. Mi még gyorsan belapátoltuk a kaját, de közben szemmel tartottuk a tengert, hátha mi is látjuk feljönni. És láttuk is, bár ilyenkor csak a háta látszik ki. Én is elszaladtam a szemüvegekért (Tibi a kava miatt lassabban evett :) ), de mire visszaértem, Mariusék már jöttek  ki a vízből, mert nem találták meg a dugongot. Vizslattuk még egy jó ideig a vizet, amikor Tibi kiszúrta a távolban, hogy talán ott van. Tipliztünk is arra a részre, és beúsztunk. Nagyon rossz volt a látási viszony, valószínűleg ezért is jött ma ki a dugong. Keresgéltük, keresgéltük, és egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy valami mintha lenne a tenger fenekén. De nagyon rosszul láttam. Lejjebb merültem, hogy megnézzem, és akkor láttam, hogy elslisszolt, a dugong háta és farka volt. Nagyon lelkes lettem, próbáltam is szólni Tibinek, hogy itt van, aztán ő is épp feljött a vízből engem keresve, mert ő is látta. Ő szerencsésebb volt mint én, mert ő  oldalról látta, valószínűleg tőlem megijedve Tibi felé ment. Nagyon megörültünk, így újra alámerültünk, de sajnos többé nem találtuk meg. Nem mondanám azt, hogy dugonggal úsztunk, de legalább láttuk.

comments

Napló, 2012. május 26.

A mai nap progija, hogy elgyaloglunk Nikaurába, ami a sziget túloldala. Kb 7 kilomisi, és a helyiek szerint kb 3 óra. Nekünk ez elsőre kicsit soknak tűnt, de  gondoltuk sebaj, majd max elöbb érünk oda. Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért caflatunk három órát a túlpartra. A válasz, hogy Nikaurában van egy tengeri védett övezet. Állítólag nagyon jó ott a snorkelzési lehetőség. (esküszöm ki kéne erre valami rendes magyar szót találni, mert a pipás merülés kicsit körülményes).  Nem nagyon tudtuk, hogy mi legyen Mariusszal meg Annával, mivel eredetileg ketten akartunk odamenni. De végül mivel tegnap is tök jó fejek voltak, szóltunk nekik, hogy ha van kedvük jöjjenek. Nem is bántuk meg, teljesen jó fejek voltak. Marius Új-Kaledónián (ez Vanuatutól egy kicsit délebbre levő francia sziget) dolgozott. Egész pontosan garnéla farmon végzett kutatást, ugyanis biológus. Leírom, hogy tudjátok, bármikor hasznos lehet. A lényeg, hogy a rákokat farmokon tenyésztik, ezt mondjuk én rögtön nem tudtam. Annyi rákot eszünk mi emberek, amennyit  nem tud az óceán sem kitermelni, ezért vannak a farmok. Itt most a garnélákról van szó. Az angolban van a prawn meg a garnéla, a kettő az full ugyanaz az állat, csak a prawn az kisebb. A tenyésztett rákok állatplanktonokat (zooplankton) esznek, azok meg növényi planktonokat. A ráktermesztés úgy zajlik, hogy etetik a vizet, majd miután túlszaporodik a zooplankton ki kell burítani a vizet. Marius azt nézte, hogy a fény megfelelő kezelésével be lehet-e állítani azt, hogy pont annyi növényi plankton legyen, amennyi annyi állati planktont tart el, ami pont jó a rákoknak, de nem lesz túlszennyezett. Abba lehet hagyni az izgulást, lehet. A mondandóm lényege, hogy érdekes emberekkel voltunk az úton.

Az út maga is nagyon jó volt, tényleg hihetetlen, hogy az embert megállítják útközben, hogy kik vagyunk, mit csinálunk erre. Van aki kísért is minket egy ideig, mert egyirányba mentünk. Az egyik srác pl Niakurából költözött Lamenhez közel, mert az anyja nővér az itteni kórházban. A kórház az mondjuk három kisebb ház, röntgen sincs, ha valakinek törése van, akkor már megy is Villába. Szülést, meg egyszerűbb dolgokat viszont lerendeznek.

Amikor kisebb területekhez érkeztünk, akkor ott már tényleg nagyon durván kedvesek voltak az emberek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy kb 3 darab hatvan év körüli bácsi feláll és odajön hozzánk és kezet nyújt. Megkérdezik, merre, mennyit maradunk, stb. A gyerekek közül van olyan aki megijedt tőlünk. Elkezdett sírni, és szó szerint bebújt az anyjának a szoknyája alá, az anyja meg kuncogott nagyon. Nem hiszem, hogy túl sok fehér embert láttak. Itt már okosabbak voltunk, és kiosztottunk pár füzetet meg színes tollat, amiket még Villából hoztunk. Nagyon örültek nekik.

Az utunk nem volt adrenalin fröccstől mentes. Az egyik nagy esemény volt, egy kb 7-8 méter hosszú lián az egyik fán, amin lengedeztünk egy kicsit.

Marius volt az első, aki kipróbálta, aztán én. Kicsit lengtem, aztán átadtam Zsuzsinak. Nagyon vicces volt, de gondoltam, ha már itt vagyunk, és ennyire jól éreztem magam a vízesés mögött Új-Zélandon, akkor megintt kell valami hülyeséget csinálnom. Szóval fel is másztam egy kicsit a fára, és ahogy csak lehet belendítettem magam. Ennek az lett persze a vége, hogy amikor a túloldalt voltam leszakadt az egész, pont mint egy rajzfilmen, és kb egy, max másfél métert estem le egyenesen a dzsindzsásba, a hátamra. Nem lett semmi bajom, sőt jót szórakoztunk rajta, miután felálltam. Rájöttem azért üvölt Tarzan, mert ha esetleg leesel minden levegő bennakad a tüdődben, az meg sz*r :)

A másik eset szerintem sokkal félelmetesebb volt. Ahogy mentünk az úton Ana mögött nem többel mint egy méter becsapódott a kókuszdió. Ez így viccesnek hangzik, de ez nem a Tom és Jerry, és a kőkemény kókusz kb 10 méter magasról esett le. Nem tudom Vanuatun hogy van, de azt tudom, hogy Fijin egy rája öli meg a második legtöbb embert minden évben. Az első hely a kókuszé. Minden esetre túlélte Ana, de elég durva volt.

A táj is fantasztikus volt, mellettünk volt egy Lopevi nevű vulkán, gyöngyörű kék tengerpartok mellett haladtunk el, valamint a flóra és a fauna is kiváló volt.

Amikor valóban három óra alatt odaértünk épp egy köteg bambuszt cipelő embert fényképeztem le, majd meg is szólított minket. Kérdeztük merre van a tengeri védett övezet, mondta, hogy már túljöttünk egy kicsit, de semmi gond, mert pont ő az ottani halőr :) Vissza is sétáltunk valamennyit, majd mutatta, hogy hol menjünk be. Kb 100 méteren keresztül kellett úgy úszni, hogy egy hatalmas korallmező fölötti 50 centis vízben kellett úszni, nagyon vigyázva, hogy a hasunkat ne karcolja halálra a korall. Már mind azt hittük, hogy ilyen lesz az egész. Aztán egyszer csak elértünk egy medencéhez és fantasztikus volt. Egy az egyben, mintha egy akváriuba lettünk volna, én még ilyen helyen nem voltam. Egyrészt nagyon sok, másrészt nagyon nagy, harmadrészt pedig nagyon sokfajta hal volt. És mindehez az is hozzátartozik, hogy abszolút nem féltek tőlünk, sőt időnként meg is vizslattak minket. Nehéz ennél jobban cifrázni, teljesen mint egy akvárium....Nagy élmények közé tartoznak: hatalmas vitorláshalak, languszta, vörös nagyszemű halak. Én nagyon elgondolkoztam az egészen. Vanuatu ugye az óceán közepén van. Lamenen kb csak 300-an laknak, és itt nincs ipari halászat, horgászat, mindenki csak annyi halat fog, amennyit megeszik. Ennek ellenére még ott is sokkal kevesebb hal volt, mint itt Nikaurán, és azzal meg nem is akarom összehasonlítani, mint ami az Adrián van. Durva, hogy mennyire „kimerítjük” a természeti erőforrásokat.

Az úszkálás után ismét át kellett kelnünk az alacsony korallos részen, és most még alacsonabb volt a víz. Időnként fel kellett állni, és gyalog menni a halott korallokon. Nem viccelek, ahogy a korallok a súlyom alatt beszakadtak, időnként sípcsontközépig belesűllyedtem a korallba. Nagyon sajnáltam a dolgot, még úgy is, hogy azok már halott korallok voltak.

Csókánk (Robert) mellé jött egy másik, és miután átöltöztünk, megnéztük a bungalowt, ahova még egy éve is lehetett jönni túristaként. Ez mára bezárt és benőtte a gaz.

Nagyon kedvesek voltak mind a ketten. Úgy gondoltuk, hogy adunk nekik valamennyi pénzt mármint a védett területhez, mint egy önkéntes belépő. Eredetileg mielött jöttünk volna, gondolkodtunk azon is, hogy hátha lesz itt is önkénteskedési lehetőség a rezervátumban, de a rezervátum az itt úgy működik, hogy Robert és haverja figyel rá és kész, így nem sok munkánk lett volna, ha idejövünk :)

Visszafelé még egy vicces dolgot vettünk észre. Azt már írtuk, hogy az üzemanyag nagyon drága és hát észrevettük, hogyan küldenek egymásnak csomagokat az emberek. Figyeljétek a feliratot a jobb oldali kosáron:

Este eléggé fáradtan értünk haza. Szerencsére már kész volt a vacsi. Ami taro volt, úgyszintén egy györkérféle. Egyikőnknek sem izlett, de táplálónak tápláló. Szerintem nagy karácsony lehetett Viliéknél azzal, hogy négy vendégük volt, és ennek köszönhető, hogy ma is volt áram. Nem fogjátok elhinni mit láttunk. A Super love másodszorra is hatalmas élmény.

comments

Napló, 2012. május 25.

Ma piac nap van Rovo Bayben. Ott már jártunk múlt szombaton, de mivel ez egy kormányzati falu, szombaton teljesen üres volt. Viszont ma esemény van.

Reggel jött a platós kocsi, felpattantunk rá Willivel, egy rakás gyerekkel, Mariussal, Annaval, meg egy fűnyíróval. Az út nem túl jó minőségű, így néha nagyokat huppantunk a platón. 

A piac valóban nagyobb volt mint Lamenen, de azért ígyse volt hatalmas. Ellenben lehetett kapni sokmindent. Mi azt terveztük, hogy ha kapunk minden szükséges alapanyagot, akkor este mi főzünk vacsit, méghozzá gulyáslevest. No hát az alapanyagok begyűjtése közben kellett használni a fantáziánkat, mert kezdjük ott, hogy a szigeten nem lehet krumplit kapni. Végül arra szavaztunk, hogy ennek legjobb helyettesítője a yam lesz. A hagyma szintén nehézségekbe ütközött, mert Lamenen a boltban kifogyott a készlet, és a picon se találtunk. Így újhagymából vásároltunk be a piacon, de a végén Willlie Rovo Bayen a boltban talált hagymát, így legalább ez az alapanyag már stimmelt. Paradicsom az abszolút nem volt, így azt egy bolti konzervvel helyettesítettük, viszont paprikát sikerült találni a piacon. Pirospaprikánk pedig Új-Zélandról volt, így kezdett összeállni a kép. Már csak a hús hiányzott, de azt Lamenen a boltban lehet kapni. Marius kavat vett a piacon, ugyanis estére azt terveztük, hogy sajátkészítésű kavat fogunk inni vacsi előtt.

Miután bejártuk a piacot, találkoztunk egy amcsi sráccal, Daniellel, akiről Rachel már mesélt. Ő a békehadtesttől van, és Rovo Bayen tölt 2 évet. Azzal foglalatoskodik, hogy a sziget lakóinak pénzügyi műveltségét próbálja fejleszteni, ha bármi kérdésük van, akkor piac napokon pl megtalálják Danielt, és tőle kérdezhetnek. Itt azért nem kell bonyolult dolgokra gondolni.

Most viszont pont egy kurzust terveznek indítani a Nemzeti Bankkal (ez lakossági bank itt) egyetemben, amelyben némi pénzügyi ismeretet próbálnak átadni a sziget lakóinak. Hétfőtől indulna a kurzus. Daniel tartja, de elég vanuatusan, pénteken még nem igazán tudta, hogy miről kell beszélnie. Ez nem azért volt, mert nem készült, hanem azért mert a főszervezőknél még nem állt össze a kép. Annyit tudott mondani nekünk, hogy valamelyik nap lesz banki ismeretekről szó, és abban nagyon jó lenne, ha tudnánk segíteni, viszont egyeztetnie kell még a szervezőkkel, hogy mi lesz a pontos program. Ennek igencsak megörültünk, bár elég necces volt, hogy összejön-e, mert nekün csütörtökre volt repülőnk Santoba. Mindenesetre számot cseréltünk.

Ezzel az önkénteskedéssel úgy voltunk, hogy ha összejön valami, akkor jó és örülünk neki, de ha nem, akkor se leszünk elkeseredve, mert ami a célunk volt ezzel, hogy a mindennapi életbe kicsit belefollyunk, az már azzal teljesült, hogy Williéknél lakunk. Annak meg szintén nagyon örültünk, hogy mindenhol lelkesek voltak arra, hogy önkénteskedjünk. Az, hogy pont iskolai szünet volt, az kicsit szerencsétlenül jött ki, de azt hiszem így se unatkoztunk ittlétünk alatt.

A Nemzeti banknak van fiókja Rovo Bayen is, így benéztünk. Itt számlát lehet nyitni, pénzt lehet felvenni, és betétet lehet elhelyezni. Kb ezt tudja. A falon lévő plakátok is erről szólnak, meg arról, hogy hogyan kell maniókát ültetni. És ez most nem vicc.

Rovo Bayen még egy programpont maradt, a focimeccs. A sofőrünk mindenképp szerette vona megnézni, mert Lamen Bay játszott egy másik falu ellen. Túl izgalmas nem volt a meccs, 8:0-ra nyer Lamen. A legnagyobb izgalom az volt, hogy néha eleredt az eső, ami elől a bíró az asztal alá menekült.

Lamenre visszaérve megvettük a boltban a húst. A boltot úgy kell elképzelni, hogy egy kb 20nm-es kis ház, amiben árulnak tésztát, rizst, sót, wc-papírt, édességet, és még egy-két dolgot, no eg van egy fagyasztó áldájuk, amiben van hús is. Húsból lehet kapni csirkeszárnyat, steaket, és pörkölt típusú húst (stew). Van jégkrém is, de azt mi nem is próbáltuk itt, mert azt hallottuk, hogy az a már párszor megolvadt és újra fagyott típusú. No ebben a boltban fogyott el a hagyma a héten, és ebben a boltban vettünk végül húst a gulyáshoz. Mi arra voksoltunk, hogy a steak és a stew kombinációja lesz a tuti.

Már csak kenyér kellett, de azt Melanie apjától vettük, aki az itteni pék. 
Neki is álltunk a főzésnek. Mindenki nagyon lelkesen segített, még a gyerekek it teljes lázban égtek, hogy mi miután jön. Míg Melanival és a gyerekekkel a gulyást készítettük elő, Marius Willievel a kaván dolgozott. Persze azért néha mi is belenéztünk hogy is megy a dolog.

De hogyan is készül a kava? Először is a növényt apró darabokra kell vágni:

Aztán kell egy húsdaráló, amivel le kell darálni az egészet. Egyes szigeteken előtte megcsócsálják, majd kiköpik, és úgy lesz az igazi, de szerencsére Epin ezt a lépést kihagyják, és csak szimplán vizet adnak hozzá. A ledarált kavához vizet adnak, és újra ledarálják. Azt azért itt el kell hogy mondjam, hogy itt a húsdarálót húsdarálásra nem használják, itt ez csak kavadarálóként működik. Amikor Tibi felvetette, hogy esetleg kaván kívül másra is jó lehet a masina, Melaninak felcsillant a szeme, hogy nem is rossz ötlet.

Miután a második darálás is megtörtént újabb adag vizet kell hozzáadni, és egy nagy zokniszerűségen kell átpaszírozni. Ezt is kétszer kell megismételni, és már kész is nedü.


Elkészült a vacsi is. Kicsit féltünk tőle, hogy ilyen alapanyagokkal hogy fog sikerülni, de végül kimondottan jó lett a yamos gulyás, sikere volt a családban. A gyerekeknek egyből tálalás is volt, és közben ment nekik a mozi is, míg mi kaváztunk. Jóra sikerült ez is, máramennyire kava jóra tud sikerülni. 

comments