Napló, 2012. június 30.

A reggelikor odaült mellénk egy srác, aki elmesélte, hogy egyetemre jár, és ahhoz próbál pénzt gyűjteni a pincérkedéssel. Egyrészt kicsit furcsa volt, hogy egy pincér gyerek csak úgy lehuppan, másrészt nekem gyanús is volt, hogy csak így előhozakodott azzal, hogy mire gyűjt. A lányok nem érezték annyira gyanúsnak, de hogy őszinte legyek, én sem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy jól ítéltem meg a helyzetet (azaz, hogy kéregetett), és ez nem az első eset, hogy bizonytalan vagyok. Ha az is, nagyon finoman, szinte művészien csinálják.

A mai nap programja, hogy eljussunk Moniba, ahol majd a Kelimutu vulkánt fogjuk megmászni holnap hajnalban. Ez így annyira nem lenne érdekes, de eddig sem csalódtunk az út menti tájban. Mielőtt kiértünk Bajawából, még egyszer lencsevégre kaptuk a piacozókat.

Utunk során ismét vulkánokkal tarkított rizsföldeken haladtunk keresztül. Én már kezdtem kicsit soknak tartani az utazást, a térdem folyamatosan műszerfalhoz ért, ki is sebesedett, de még így is én lehettem a legjobb helyzetben, tekintve, hogy elöl ültem. Az út tele volt felújításokkal, ahol meg kellett állni. Itt mondom el, hogy Jimmy mennyire belopta magát a szívünkbe. Valahogy nagyon kedvesek itt az emberek egymással. Jimmy nyilván valóan egy magasabb rendű, rangú ember itt, ha másért nem, mert egy dzsipet vezet. Ez semmiben nem látszik meg a viselkedésén. Volt, hogy egy kátrányozó csapat mellett haladtunk el, és azok bekiabáltak valamit, erre se szó se beszéd kiadta az egész másfél lityós vizespalackját a munkásoknak, úgy, hogy még le se lassított. A másik esetben, amikor vártunk arra, hogy elmehessünk az egy sávos úton, kiszállt és megkinálta cigivel a munkásokat. Nem tudom nálunk mikor csinál ilyet valaki. Az biztos, hogy a fehéreket gyakorlatilag pénzeszsáknak tekintik. Jimmy például halálra röhögte magát, hogy halál koszos gyerekek futnak a kocsi mellett és azt ordítják, hogy adj pénzt. Emellett viszont az abszolút látszik, hogy nagy látványosság vagyunk. Ami nagyon megy, az a "hello miszter!" kurjongatás, ahogy elhalad a kocsi. Ez azért külön  vicces, mert ahogy megtudtuk, a helyieknek a miszter az fehér embert jelent, így hátul a csajok is hello miszterek voltak.

A kígyó felvitt minket egy kilátóhoz, ahol elfogyasztottuk az eddigi legolcsóbb, 100 forintos ebédünket, ami egy sült tészta volt. Az ízpotméter a csípős felé lengett, de legyűrtük. A kilátás viszont fantasztikus volt, előttünk közvetlenül papaya fák, az előtt egy kókuszerdő, a mögött pedig a tenger. Na jó, azt hozzáteszem, hogy Indonéziában a szeméthez való viszony merőben más, mint mondjuk Európában, így a kilátást árnyalta, hogy előttünk egy ordenáré szemétdomb volt. 

A következő állomásunk a Blue Stone strand volt, ide Zita mindenképpen szeretett volna elmenni, ami mondjuk nem volt túl nehéz, mert annyiba került, hogy az úton egyszer csak megálltunk. Az elnevezésen van még mit csiszolni, mert a rainbow stones, vagy million colour stones jobb lenne, de ide még nem ért el a Kotler féle marketing könyv, vagy itt  a kék a menő. A strand lényege, hogy tele van színes kövekkel. A Lonely kicsit túl hypeolta az egészet, mert gyakorlatilag a homokban kell köveket castingolni, hogy találj szépet, de a hölgyek 10 perc alatt összedobtak egy ilyen kombót:

Én meg fotóztam őket, ahogy bírtam

A Kékkő strand bejáratánál volt egy szökőkút, amelyik bármelyik lakótelepnek a nevezetességé válhatott volna, annyira jól ragadta meg a beton minimalista gyönyörét :) Fel is dobtuk egy kicsit, remélem figyelitek, hogy valóban jön víz a szánkból.

A következő állomásunk Ende volt, és nem fogok ezzel szóviccet  elsütni. Itt perkálni kellett Jimmynek a főnökének, így megálltunk a helyi egyetem előtt. Ennél talán érdekesebb volt az endei nagybót, ahol pár igen becses darabra bukkantunk, bármelyik díjkiosztóra pompás nyereményeket lehetett volna itt találni. Ha az 1200Ft-os DKNY vagy Bvlgari parfümöt nézzük, akkor az tök jó vételnek tűnhet, mondjuk addig, amíg bele nem szagolsz. Ajándéknak mondjuk lehet, hogy praktikus. Ami viszont mindent maga mögé utasított egy körrel, az ez:

Igen, ez egy fenék nagyobbító, a színéből úgy gondolom csajoknak. Ez az itteni push up, agyad eldobod.
Miután folytattuk az utunkat elárasztott rizsföldek mellett haladtunk el, ahol vizibivallyal szántottak, vagy mondjuk kapáltak. Nem egyszerű munka, az már biztos. Ha összejön, írok majd egy bejegyzést a rizsről, mert eléggé megfogott a dolog.

A rizsföldek előtt Jimmy már kezdte pedzegetni, hogy ma este is mehetünk termálfürdőbe. Az egyik az medencés, a másik az a rizsföldek között van, de azt nem ajánlja, mert ott kígyók lehetnek, ha késő este megyünk. Mondandóját igazolta az út menti események, ahol is három férfi kövekkel dobált egy kígyót. Én rettenetesen megsajnáltam a kígyót, ami láthatóan már csak halottan tekergett, ezt onnan volt nem nehéz kitalálni, hogy a feje mögött egy hatalmas kő gyakorlatilag letépte a nyaka felét, ha van neki olyan. A fejlődő országokban nincs túl nagy kígyó rendszertan a falusiak fejében, így minden kígyót megölnek, ha mérges ha nem. Számomra csak egy állat volt, így abszolút sajnáltam. Minden esetre a rizsföldes hely kiesett.
Utolsó állomásunk a helyi piac volt, ahol sok általunk ismert zöldség volt, de volt jó pár számunkra ismeretlen gyümölcs. A legérdekesebb a kígyóbőr volt, íme:

Vagy négy fajta gyümölcsöt vettünk, nekem ebből három nem ízlett, de a maracuja az egyértelműen jó, nem csak érdekes. Jimmy teljesen el volt hülve, hogy mit akarunk csinálni paradicsommal, mert azt csak főzve lehet megenni, faarccal bólogattunk, aztán persze megkóstoltuk. Nem vagyok ennek a mondatnak nagy híve, de a miénk jobb :)
Lassan be is értünk Moniba, előtte még azt hittük defektünk van, de nem volt. Moniban viszont három szállás is tele volt, itt a csúcsszezon, na. Gyakorlatilag egy cigány vajda feleségénél laktunk. Ezt a rózsaszín TV takaróból, a spanyol gyereknevekből és a nem kicsit kíváncsi kérdésekből szűrtük le, szerintünk helyesen. Türkiz Jézus mondjuk nem volt, vagy nem láttunk. Amikor Jimmy felszedett minket a fürdő előtt látható volt, hogy már extázisban van. Kiderült, hogy hat holland csaj van a faluban, ha a rotterdami esküvőt nem is, egy kiváló bulit már erősen vizionált. A forró fürdő jól esett, bár sokat levont az értékéből, hogy a Praktikerből kiselejtezett hidegburkolattal rakták ki. Érdekes elgondolás, hogy a falusiak ezzel jót akartak, de ettől a nyugatiaknak pont rosszabb lett. Persze meg is jöttek a holland csajok is tök véletlenül a fürdőbe. Jimmy odaszólt nekik párszor, de nem sikerült kapcsolatot teremteni, pedig mi mind a négyen nagyon drukkoltunk neki. A szálláson való hideg zuhany kicsit sem esett jól, de eltettük magunkat a holnap hajnali kelésre, mert négykor indulunk a vulkánra.

comments

Napló, 2012. június 29.

Nehezen indult a reggel, legalábbis Jimmynek. Az arak és a hajnal 2-kor kezdődő EB elődöntő teljesen kidöntötte szegényt, de már annyira megkedveltük ekkorra, hogy egyáltalán nem tudtunk haragudni rá. Tibi ment ébreszteni, azaz próbált bekopogni, de egy helyi csóka megelőzte, aki kevésbé kedves stílusban berontott Jimmyhez, hogy keljen fel.

Elég hamar összeszedte magát, és indultunk is a közeli tradicionális falvakba. A merülős Lisáktól kaptunk, azaz vettünk egy könyvet, ami Floresről szól, és elég jó leírások vannak a falvakról benne. Javaslatot is kaptunk egy Gurusiang nevezetű faluról, ami nem turistás. Olyannyira nem turistás, hogy Jimmynek fogalma sem volt hol van, de szerencsére azért sikerült útbaigazítást kérnie. Gurusiang felé azonban útba esett a Lonely által is írt igencsak turistás Bena falu. Ez olyan mint Hollókő: turistás, de azért érdekes.

A jó kis könyvünkből több mindent megtudtunk ezekről a falvakról, így Tibi első lépésként egy gyors összefoglalót tartott a többieknek.

Ezen tradicionális falvakra jellemző, hogy két, egymással párhuzamos sorban helyezkednek el a bambuszból épült házak. Egy faluban több (3-5) család is lakik, és minden családnak van egy-egy szentéj párosa. Az egyik szentéj (kisházikó) a női, a másik (oszlopon nádtető) pedig a férfi szellemeknek készül.

Manapság már nem hisznek a szellemek erejében, de a szokás az megmaradt, és kevésbé tradicionális falvakban is - ahol a lakóházak már téglápól épülnek - megtalálhatóak a szellemeknek épített kis házak.

No de térjünk vissza Benához. A házak érdekessége, hogy egyik-másik tetején van egy kis figura, ami a ház építésének idejére utal: a katonát az újabb, míg a kis házat a régebbi házak kapják.

A Benában élő családok fő mestersége az ikat készítés, ami egy szőtt kendőt jelent, ezt sarongként tekerik magukra. Szerencséjükre nem csak ők viselik, hanem más falvakban, sőt még városokban is használják, így meg tudnak élni belőle. Korábban azért nem volt olyan egyszerű, mint ma, mert olyan falvakkal is kellett kereskedniük, ami 1 hét járásnyira volt. És amit onnan kaptak cserébe, az a vízibivaly. Ez igencsak fontos állat, mert egyrészt áldozatként funkcionál, másrészt pedig ezzel lehet feleséget venni. Ha valaki házasodni szeretne, az ma is drága mulatság, megvan szabva, hogy hány állatot kell feláldozni ahhoz, hogy elvehessen valaki egy nőt. Ma annyi a különbség, hogy nem csak vízibivaly, hanem disznó is szerepelhet közte. Ez a szokás tartja össze a családokat és a falvakat. Jelentőségét mutatja az is, hogy minden feláldozott állat szarvát kifüggesztik a házra, ez a család gazdagságát jelenti. 

Az ikaton kívül van még nekik kávéjuk, kakaójuk, vaníliájuk, szegfűszegük és még makadámdiójuk is. Ez utóbbiból mi is bevásároltunk, de balgák voltunk, mert már megpucolt példányokat vettünk, és hát valószínűleg ez tette be a kaput, ugyanis nem lehettek a legtisztábbak. A következő faluban sorban kezdtünk rosszul lenni. Én úsztam meg a legkönnyebben, de azért én is éreztem a makadám útórezgéseit.

Ami az utóbbi képen feltűnhet, az a néni különösen piros szája. Nem, ez nem rúzstól van, hanem egy bétel nevű növénytől, amit folyton rágnak. Rém gusztustalan, piros az egész szájuk, foguk (már amennyi még megvan), ínyük, és a piros lé mintha vér lenne, folyik ki a szájukból. Egy vámpíros film megirigyelné ezeket a képeket. Egy bételes bájos vigyort sajnos nem sikerült lefényképezni, így be kell érjétek a csukott piros szájjal:

Néhány kép még a faluról:

És akkor irány a következő falu, Gurusiang. A kiskönyvünk irta, hogy át lehet túrázni Benából Gurusiangba, de mi inkább a kocsi mellett döntöttünk most. És mint kiderült nagyon helyesen, ugyanis néhány turista elindult gyalog Gurusiangba, ami egy 3 órás út, igy őket megelőzve egyedül érkeztünk meg a faluba. Ez hatalmas élmény volt. Itt senki nem akart eladni nekünk semmit, csak szimplán kedvesek és érdeklődőek voltak az emberek.

Vanuatuból gyűjtött tapasztalataink alapján már nem érkeztünk üres kézzel, füzetet és filctollakat még Rutengben beszereztünk, Zita pedig édességekkel készült. A gyerekek először megszeppenve nézték a filceket, nem mertek hozzányúlni, de aztán hamarosan felszabadultak, és beindult a rajzolgatás és fényképezkedés. Mert persze a fényképezkedés az mindenhol nagy kedvenc. Az anyák is körénk gyűltek és nagyokat nevettek, miközben bátorították a gyerkőcöket.

Nagyon mókásak voltak a gyerekek, mert míg ot voltunk velük, nagyon visszafogottan viselkedtek, de amint elköszöntünk tőlük, még csak tovább se indultunk csak elköszöntünk, egyből elfelejtettek mindent és rárepültek a filcekre, édességekre.
Ahogy sétáltunk körbe a faluban több háznál is megálltunk és játszottunk a gyerekekkel. 

Egyik háznál nagyobb gyerekek is voltak. Itt Tibi - szintén vanuatui tapasztalataink alapján - elővette a németektől kapott könyvünket, és végiglapozta velük. Csodás, hogy ez mindenhol bejön :-) Fantasztikus élmény volt, ahogy a képről felismerve mutogatták, hogy ki hol lakik, vagy melyik épület hol van a faluban. Kétség nem fér hozzá, hogy nem csak mi, hanem ők is nagyon élvezték a dolgot.

Élményekkel teli, és a makadám okozta kisebb-nagyobb hascsikarással hagytuk el a falut. Visszafelé még megálltunk Benában ikatot venni. Ment keményen az alkudozás, meglepő módon egyátalán nem ment egyszerűen. És hát komolyan mondom, időnként nem lehet megérteni ezeket az embereket. Volt olyan szitu, hogy megállapodtunk az árban egy övről, már fizetni akartunk, és a nő nem tudott visszaadni. De meg se próbált másnál pénzt váltani. Mi mentünk tovább vásárolni, aztán a végén visszamentünk hozzá az övért. Mondtuk neki, hogy ha már ő nem tud visszaadni 50.000-ből, szereztünk mi aprót, de a megállapodott 25.000 Rp helyett csak 23.500 Rp aprónk van. És erre ő azt mondta, hogy nem kell. Teljesen értetlenül álltunk a dolog előtt, de hát akkor igy járt, és otthagytuk.
Bajawába érve Tibi bedobta a szundit, mert az az igazság, hogy az utóbbi pár napban Zsuzsi kivételével mind betaknyosodtunk, Zitus még Kanawán kezdte, aztán jöttem én, ma meg Tibin volt a sor a kidőlésben. Mi lányok addig meg elmentünk egyet kajálni, majd meglátogattuk a piacot.
Első állomás a halpiac volt, ami nekem nem volt túl szimpatikus. Legalábbis az eladók. Egyikük meglátva, hogy fehérek vagyunk, még csak el sem akart adni valamit, hanem a markát tartotta, és a gyereket mutogatta a karjában, hogy adjunk pénzt. De azért persze voltak normális árusok is.

Utána a sima piac következett, ahol rengeteg ismeretlen gyümölccsel, zöldséggel találkoztunk. Itt különösen tetszett, hogy az árusok nem tudtak angolul, amihez az is párosult, hgy sokkal kedvesebbek voltak. Végül most nem vágtunk bele nagy kipróbálós vásárlásba, csak az ismertekből válogattunk. Igy lett banánunk, mandarinunk és lime-unk.

A piacról visszatérve ébresztettem Tibit. Ma van fél éve, hogy elindultunk otthonról, és ezt egy vacsival ünnepeljük kettesben, igy ma a budyk, Zsuzsi és Zita is kettesben vacsiznak. Felmentünk a lányok szobájába fürödni, mert a mi szobánkhoz nem járt meleg víz, és hát mivel Bajawa a hegyekben van, nincs túl meleg errefelé, jól jön a melegzuhany. Kicsinosítottuk magunkat az időjáráshoz és a lehetőségekhez képest, és átbattyogtunk a szomszéd étterembe vacsizni.
A bor most kimaradt az ünneplés kellékei közül, mert mindketten csak egy jó forró teára vágytunk az indonéz gado gado (szaté - édes mogyoró - szószos zöldségek) és a tintahalkarikák mellé.

Jó volt felidézni a fél év nagy élményeit, és nagyot beszélgetni a bennünk zajló változásokról. Nagyon-nagyon örülök, hogy Tibi anno ezt az utat megálmodta, és kitartott álmai mellett. És annak is nagyon örülök, hogy végül együtt meg is valósítottuk/juk. Nem csak hogy hatalmas élmény, hanem olyan élmény, amit ketten élünk meg. Azt hiszem ez sokáig ki fog tartani :-)
A féléves ünneplés zárásaként minden hónapból random elolvastunk egy bejegyzést, jót mulattunk rajta .

comments