Good bye Délkelet-Ázsia

Azt hiszem kicsit elmaradtam ezzel az összefoglalóval, de volt mit bepótolni, amikor elhagytuk Délkelet-Ázsiát. Mianmarban már eleve elmaradtunk, mert hogy nem volt net, utána meg jött az Everest túra. Sajnálom is rendesen, hogy nem friss fejjel írom ezt, hanem már Londonban, de mikor már többedszerre jutott eszembe Kambodzsa Goán, tudtam, hogy meg kell ezt írni.

Hogy milyen is volt Délkelet-Ázsia? Sokkal sokkal jobb, mint amire számítottunk. A Thaiföld-Vietnám-Kambodzsa-Laosz részt mind a ketten azért véstük fel az útvonalunkra, mert tudtuk, hogy olcsó. Egyikünk sem akart igazából odamenni. Persze, tudtuk, hogy jó a thai kaja, és azt is, hogy Angkort látni akarjuk, de valahogy nekem az egész régióval kapcsolatban az volt az érzésem, hogy a "kínai" piacot is utálom már a Józsefvárosban a vigyázz kocsival, a sok csing-csung pedig iszonyat bunkó és erőszakos. Ehhez jött hozzá, hogy tudtuk, hogy tele van tursitával, többek között britt fiatalokkal és mindeféle öreg, kiélt csókával, aki kurvázni mennek Thaiföldre. Nem túl fényes képünk volt a régióról előre, mi?

Ehhez képest nagyon durván pozitívan csalódtunk.... teljesen a szívembe zártam a hajnal kettőkor nagyon illedelmes maláj határőrt, a thai szakácstanárunk (Angsana) édesanyját, Ketet, a kambodzsai riksásunkat... és ők egy kicsit sem a kilogó példák voltak. A kambodzsai emberek kedvességére szavak sincsenek, nem tudom elég erősen aláhúzni, hogy a fejemben elképzelt idegesítő kis ázsiaiaktól mennyire messze állt a valóság.

Sajnálatos módon az Acer és a kukacom a lábamban majdnem két hetet elvett a  thai-kambodzsai-vietnámi részből, így kevesebb időt töltöttünk ott, mint szerettünk, volna, de nem csak ez az oka annak, hogy úgy éreztük, mindenképp vissza kell még menni ide. Se gyönyörű szép thai tengerpartot, se vietnámi kiteszörfözést, se magát Laoszt, se egy szép nemzeti parkot nem sikerült abszolválni. Hát ez van, majd valamikor. Ha már sikongattam a kambodzsai emberek kedvességén, nem tudok elmenni Vietnam gyönyörűségén. A barlangok, az épületek, a hegyek, persze Halong-öböl és a KAJA... hát valami fantasztikus.

És ha már azt mondom, hogy vissza, akkor azt is el tudom mondani, hogy: motorral! Ezek az országok nagyon jól bejárhatók kis nagy közepes motorral, és valami olyan fantasztikus érzés volt már a játékmotor robogóval is suhanni a rízsföldek között a strand felé, ami mindkettőnknek örök élmény marad. Túllátogatott, túllátogatott a terület, de egy kis robogóval már simán kikerül az ember a turistadzsumbujból.

Nem is tudom ide kéne-e írnom Mianmart, vagy nem, mert elég különböző. Nem is mertem volna Mianmarba menni, mert szégyen és gyalázat de a Rambóból merítettem az általános műveltségemet az országról, de szerencsére több emberrel találkoztunk (ebbe vállalati karácsonyi bulin lévő kismama, és argetnínában összeszedett amerikai utazók is voltak), akik mondták, hogy menjünk nyugodtan. Én is ezt tudom nektek mondani: menjtek! Bagannak két versenytársa van számomra a világon, Angkor és a gízai piramisok. Mesés, szavakon felüli. A mianmari emberek sorsa pedig annnyira szívbemarkoló, hogy máig elkámpicsorodok, ha a rangoni könyvesboltokra gondolok, ahonnan az információt próbálják szegények beszerezni. Az angolul kiválóan beszélő öregurakkal való beszélgetések szívbemarkolóak és örök emlékek, míg a mélyen vallásos budhizmusuk, simán versenyre kel a sokkal népszerűbb tibetivel. Mianmar azt az autentikusságot hozza könnyedén, amit az ember egy egzotikus utazásban keres.

Egy szó, mint száz, menjetek Délkelet-Ázsiába. sokkal sokkal jobb, mint a kanapéból gondolnátok. Mi nagyon pozitívan csalódtunk!  

comments

Napló, 2012. október 15.

Huu gyerekek, most aztán indul az utazásmaraton, pedig azt hittétek eddig is az ment. Az, hogy hajnal háromkor leszállunk egy buszról és reggel kilenckor továbbmegyünk egy másikkal, az kuyta****  (igen, füle) volt ahhoz képest, amit most fogunk csinálni. A story háttere, hogy egy ilyen világkörüli repjegyünk van, és ebben van egy olyan út, hogy Szingapúr - Mumbai. Mivel ezt le kell repülnünk a következő 72 órából csak egy maroknyit fogunk a Föld nevű bolygón tölteni, mert az itinerink ilyen lesz: Yangon - Singapore - Mumbai - Delhi - Kathmandu -Lukla. Ez bezony mind külön gép, és most nem szeretném a nagyon oktondi kommentelőket meghallgatni, hogy lehettünk volna sokkal okosabbak, de amikor tavaly decemberben befoglaltam a repjegyet ezt nem láttam így pontosan előre... most a szimpátiára van szükségünk. 

Szóval ott tartottam, hogy reggel még búcsút vettünk lélekben Mianmartól. Lehet, hogy erről még kerekítek egy két mondatot, de ha nem, akkor nagyon röviden ez az ország valami fantasztikus, iszonyat érdekes korlenyomat, és akit kicsit is érdekel történelem és az "autentikus" helyek, azoknak csak javasolni tudom, nekünk nagyon bejött.
A búcsú vétel nem sikerült teljesen zökkenőmentesre, mert valahogy az lett a vége, hogy megint kifutottunk az időből, és az utcán leintett taxisunk meg nem igazás sietett. Mondjuk a képét ne keresgéljétek a mostani kémia nobeldíjasok között, mert amikor mondtam neki, hogy airport, ő azt az egy finomítani valót kérdezte, hogy "Yangon?" Magyarul mondtam neki, hogy én nyilván jobban örülnék, ha a Kathmandu reptérre vinne ki, megúszhatnánk pár safety instruction bemutatót, de közben azért bólintattam, hogy ühüm.
Út közben találkoztunk a lámpával, ami nem viccelek 4 percig volt piros, de végül kiértünk a reptérre, yes, a yangonira.
A reptér fényes ellenpéldája volt a hatékonyságnak, nem láttam még kézzel írt beszállókártyát, de ezek már az utolsó simítások voltak a lelkünkön, mert mindjárt Szingapúrban leszünk, ahol meg viszont fingani is csak a meghatározott decibellel szabad.
Nem is értékelte a határőr csóka, hogy az Accomodation rovatba a Singapore Hostel fedőnevet írtam, de végül megeggyeztünk abban, hogy még nem tudjuk hol leszünk és Little Indiában fogunk keresni szállást. Természetesen eszünkben sincs, de ennyi adrenalin igazán kell Szingapúrba. Innen ugyanis Vikihez megyünk, nála alszunk, illetve még belopunk egy vacsit a táncrendünkbe az Inseadon "raboskodó" két kolléga plusz párral. Nórit +Mátét már említettük a blogon, a másik páros Krisz + Hermán Péter (igen, igen, a Telekis).
Két fajta lehet az a vacsi amelyiknél a geostacionárius pálya és a 100 napos tojás is előkerül témaként: nagyon jó vagy nagyon rossz. Ez most egyértelműen az előző volt.

comments

Napló, 2012. október 14.

A szobánk kilátásával indítanám a napot, mert Tibi megörökítette:

Bár a szálláshoz volt reggeli, ma csak kicsit ettünk belőle, mert vissza akartunk menni búcsúzóul a korábban már jól bevált Lucky Sevenbe. Most kicsit később jöttünk, és már nem voltak annyira sokan, és volt is olyan kaja ami már elfogyott, de még így is nagyon tetszett nekünk továbbra is.

Volt még pár elintézendőnk, ezt igyekeztünk a délelőttbe belepréselni, hogy délután tudjunk blogolni meg pihenni. Először is elmentünk arra a szállásra, ahol Mianmarba érkezésünkkor voltunk és ahol otthagytunk egy adag pénzt a széfben. Ezt felmarkoltuk, aztán elmentünk még bevásárolni. Nem is gondoltuk volna, hogy itt ekkora, több emeletes bevásárló központ van. Volt itt minden, kaja, pia, ruha, illatszer stb, csak úgy kapkodtuk a fejünket. A ruha részlegnél még  longyit is vettünk Tibinek, egy igazán jót sikerült találnunk.   Mikor kinézelődtük magunkat felvettük a tiszta ruháinkat és váltottunk egy kevés pénzt még. Ez utóbbi nem volt olyan egyszerű művelet, mert hétvége révén a bankok zárva, maradtak az utcai pénzváltók, akik meg nem a megbízható egyedek. Persze eggyel elkezdtünk beszélni és fél másodpercen belül 5-en álltak körülöttünk, és mondták a hihetetlen árfolyamokat. Valószínűleg az a trükkjük, hogy csak ezreseket adnak, amiből összejön egy nagyobb köteg, így abból könnyen eltüntetnek néhányat. Tibi elsőre mondta, hogy hagyjuk a trükköket, elküldte a sok lókötőt, csak eggyel üzleteltünk, annak mondott egy alacsonyabb árfolyamot és azon váltottunk. Nem engedtük ki a kezünkből a pénzt, én számoltam a köteget, Tibi meg fogta a dodót. Így nem vágtak át minket, de el tudom képzelni mennyit nyúlnak le egy nap alatt a turistákon, akik nagy összegeket váltanak náluk gyanútlanul.

Végeztünk az intézni valókkal, jöhet a blog és a pihi egészen estig.

Este ismét ünnepelni mentünk most a 11. évfordulónkat. Milyen jó, hogy mindig van mit ünnepelni :-) A tegnapelőtt felfedezett gyönyörű kilátásos étterembe mentünk a sarokra, és ott ettünk egy finomat.

comments

Napló, 2012. október 13.

Pom pom pom, ma van a szülinapom!

Ennek megfelelően nem is szerettem volna semmit sem csinálni. Tudom, hogy más esetekben, az ember, pont ilyenkor szeretne egy kicsit kimozdulni, no mivel már vagy 10 hónapja mozdulunk ki, az én kívánságom az volt, hogy ne csináljunk semmit. No ez sajnos nem jött össze, mert a mianmariak túl kedvesek ahhoz, hogy ez összejöjjön.

No nem a szállásadóink és a mosoda maffiájuk :) Szerencsére a reggelivel nem volt semmi gond, sőt a egy kanadai jogászpárral töltöttük együtt, akik NY-ban dolgoztak és most költöznek vissza Kanadába, miután utaznak egy fél évet. Aranyosak voltak.

A reggeli után ismét rávetettük magunkat a blogírásra illetve netezésre. Zsuzsi szólt, hogy ha van kedvem egy jó kis kávéhoz, akkor tud itt egy jó helyet. El is mentünk, és bár nem mondanám, hogy annyira meglepődtem, hogy leesett az állam, azon, hogy volt süti is (aka szülinapi torta), de azon tényleg lehasaltam, hogy mennyire kultúrált kávézót talált Zsuzsi.

Sőt, az is igencsak meglepő volt, mennyire finom volt a torta, nem is tudom, mikor ettem utljára ilyen jót :) Ja, és még gyertya is volt.

Visszamentünk a szállásra, és lent vártunk a recepción, hogy jöjjön a tegnapi bácsikánk, U Wing, aki azt ígérte, hogy körbe fog minket vinni a városban. Hát meg is jött. Őszintén, egy kicsit sem vágytam arra, hogy bármit is csináljunk, de hát egy ilyen meghívásnak nem lehet ellentmondani, és nem is bántuk meg, hogy elvitt minket, mert nagyon aranyos volt.

U Wing bácsi egy svéd társaságnak dolgozik egy hajón, ahol másodmérnök, és a hajó legénységének nagyon nagy része ázsiai, főleg Fülöp-szigetek, de hogy hogy nem az első mérnök pont burmai :) Nekünk már az is vicces volt, hogy egy igazán jó kocsiba ültetett be minket, és nem valami olyanba, ami több, mint   25 éves, mint amilyen az itteni gépműpark nagy része. Szóval érdekes volt nagyon. Maga a beszélgetés nem ment a leges legjobban, mert emberünk nem volt túl okos, de butának sem mondanám, így nagyon nehéz volt megtalálni azt a beszélgetési szintet, amikor még tudtunk valamit kérdezni, de nem volt tök infantilis a beszélgetés. Azért húztunk ki belőle is infot, például azt hogy már kétszer volt szerzetes, de mind a két alkalommal kb 10 napot. Ha már itt tartunk, az is megdöbbentő volt, hogy azzal büszkélkedett, hogy a családja már adott aranylapot a Shwe Dagon payára. Gondoltam azt mégis megtudom, hogy mennyi, hát egy egy négyzetlábnyi aranylapért 600 ezer forintot csengettek ki... Ő maga nem szeretne külföldre kikölktözni, de nagyon szeretné, hogy esetleg a lánya Szingapúrban tudjon dolgozni. Majd meglátjuk, én drukkolok neki, olyan embernek tűnt, aki a diktatúra minden buktatója ellenére nagyon akar.

A sightseeing tourja azzal indult, hogy el kellett menni vele hosszú ujjú inget venni, mert a múltkor csak rövid ujjú inget vitt az Északi-tengerre és ezt a produkciót nem akarja megismételni. Igazán mókás módon a munkavédelmi ruházat boltban vásároltunk inget.

Szerencsére ennél többet is tartogatott számunkra a városból, többek között a kínai negyedet mutatta meg,  benne a piaccal és az egyik leghíresebb ékszerbolttal, azaz láttuk a helyi Klapkát. A sosem véget nem érő retro feeling következő versenyzője pedig a kis műanyag homokóra székek.

Miután a már az általunk is ismert belváros egy részét megmutatta, az izgalmasabb részek következtek, ugyanis elmentünk két olyan tóhoz is, ami kicsit kijjebb van, és nem annyira egyszerű odamenni, főleg, hogy a tömegközlekedés a kaparós sorsjegy arányával tud nyertet hozni. A lényeg, hogy két tónál voltunk, az egyiknél van egy betonsárkány alakú épület, ami egyben hotel, meg revühely, a másik partján meg Ang Sang Suu Kyi háza van. Az egyik kinéz valahogy, de nem érdekes, a másik meg érdekes, de nem néz ki sehogy.

Valamit viszont kifigyelhetett a sajtó abból, hogy szülinapom van, mert bár a Velvet Celeb-o-méterén nem kúsztam feljebb, de a japán TV érdemlegesnek találta arra szerény személyemet, hogy mint a turisták méltán ismert képviselője nyilatkozzak arról, miért vagyunk itt. Ahelyett, hogy szépen elmagyaráztam volna, hogy azért, mert tegnap a buszmegállóban két rizseshús között egy Wing nevű úriember úgy gondolta, hogy minket véres kardként végigcipel Yangonon, azt mondtam, hogy mert ez történelmileg nagyon érdekes hely és időszak. Így kerül hazugság a fiatalok elé a sátáni doboz segítségével! Az még kimondottan vicces volt, hogy a kapu előtt úgy mozgott a dokumentumfilm riporternő, mintha reinkarnálódott krokodilvadászként mutatna be egy roppant veszélyes mangróveerdőt.

Hogy bizonyíték is legyen, itt van youtuberól a report, kb 1:50től mondom a frankót.

Ezután megnéztük még az egyetemet, amit a diktatúra bezáratott, és eddigre már majdnem három órája császkáltunk körbe, így szerencsére hazatértünk, azaz vissza a szállásra. Nem akarok igazságtalan lenni U Winggel, pont rossz időpontban kapott el minket, de el kell, hogy mondjam, hogy otthon nem ismerek senkit, aki fogna megszólítana két turistát, hogy ő szívesen megmutatná nekik Budapestet. Egyszer vissza fogjuk adni ezt valakinek.

A lényeg, hogy végre otthon, sötétedésre, és innen már csíptük is ki magunkat (ami azt jelenti, hogy Zsuzsi kifestette magát :) És elmentünk a legflancosabb étterembe, ami itt létezik, azaz a Strand Hotelbe vacsorázni. Ime:

Gyerekek.... olyat kajáltunk! Jó, otthoni skálán nem nagyon férne bele az első 10-be se, de ahhoz képest, hogy kenyeret nem tudom mikor láttunk utoljára a grissinivel induló vörösboros vacsora elmondhatatlanul fenséges volt. Az első képen azt magyarázza a csóka, hogyan szerzik be a bort, szóval tiszta olyan volt, mintha valami gyarmati kori úr lettem volna, mondjuk, mint valami Hemingway, Verne vagy Rejtő könyvben. Persze, amint kiléptünk az épületből, már szólnom kellett Zsuzsinak, hogy ne lépjen oda, mert ott patkány van, no de sebaj, így mulat két magyar :) Nagyon jó nap volt.

comments

Napló, 2012. október 12.

Reggeli után kibattyogtunk a buszállomásra, azaz kikisért minket a recis csávó (nyilván ő ott még üzletelt egy kicsit a jeggyel), aztán hamarosan indult is a buszunk. Elég szar buszra sikerült jegyet venni, ki is voltunk akadva, hogy jól átvert minket a csávó, mert utánunk indult egy sokkal jobb busz nagy valószínűségért ugyanolyan árú jeggyel mint amennyit mi fizettünk, csak hát a különbözetet lenyúlta a srác. Néhány órára nem nagy para, csak hát akkor is, az átverés az átverés...

Viszont jófej szomszédaink lettek a buszon, egy új-zélandi csóka az ausztrál feleségével. Ők kb egy fél óra múlva átszálltak, de addig is jól elbeszélgettünk velük.

Ebédidőben megállt a busz egy kajáldás helyen, itt be is ért minket az utánunk indult jobb busz. Arról egy 50 év körüli csóka jött oda Tibihez beszélgetni. Hajón dolgozik Svédországban (ekkor még nem derült ki mit), és most épp itthon van, 1 hét múlva utazik vissza dolgozni. Yangunban él, és ha holnap ráérnénk, akkor ő nagyon szívesen körbevezetne minket Yangunban. Sajnos a mi buszunk indult, de feljött velünk a buszra felírni a címet telefonszámot, és végül abban maradtunk, hogy holnap 2-3 között a szállásunkra értünk jön. Hát ez fantasztikus. Nagyon kevés ilyen ember van, aki ennyire nyitott és kedves lenne, ráadásul vad idegeneknek felajánlja, hogy körbevezeti a fővárosban. Holnap van Tibi szülinapja, és azt terveztük, hogy csak pihenünk, nem csinálunk semmi mást, és este elmegyünk egyet vacsizni. De hát ha egyszer ilyen kedves emberekkel találkozik az ember, azt nem lehet visszautasítani...

Szóval hüledezve folytattuk utunkat. Yangunban betaxiztunk az általam kinézett szálláshoz, ami azt tudja, hogy elvileg egy középkategóriás szállás, és nem hostelszerű. Most Tibi szülinapjához próbáltam egy jobb szállást választani. Hát sajnos nem jött be. A szoba szép volt, azzal nem volt gond, de épp felújítottak az épületben, és mindehhez kínaiak voltak a tulajdonosok... No hát velük meggyűlt a bajom. Mosolyogva hazudnak mint a vízfolyás. A legelején megkérdeztem, hogy meddig tart a felújítás, mire azt az ígéretet kaptam, hogy 5-kor befejezik. Azt gondoltuk teljesen jó. Hát az az 5 volt 9 is, és mikor ezt felhoztam nekik csak annyit mondtak, hogy nem tudták befejezni a mai munkát... No comment.

De volt ám még jó akciójuk, a mosatás. Mianmarban a mosatás nem kilóra, hanem darabra megy. Ez rendben is van, tudtuk. No de eddig a drágább helyen 300 kyat (75Ft) volt egy nadrág, itt meg azt mondja a nő, hogy 1000 kyat egy nadrág vagy póló, de nekünk ad kedvezményt, csak 990. Hahaha, hát persze... Mondtuk neki, hogy ez azért nem így van, nem most jöttünk Mianmarba, tudjuk az árakat. Aztán boci szemekkel mondja, hogy hát ő sajnos nem tudja olcsóbban csináltatni, de ad egy címet, próbáljuk meg ott. Az a pech, hogy Yangunban nincsenek nagyon külön mosodák, ahova csak úgy bemész mosatni, hanem a szállások csinálják. Próbálkoztunk is bemenni más szállásra, mert persze azokon lényegesen olcsóbb árak voltak, de ott meg elküldtek minket, hogy csak az ott lakó vendégeknek mosatnak... kész maffia az egész. Végül elmentem arra a címre, amit a nőcink mondott, ahol mint ahogy sejtettem a város egyetlen még náluk is drágább mosodája üzemel. Azt mondja nekem a csóka, hogy 1500 kyat egy nadrág vagy póló, és most kapaszkodjatok meg, 1 hét alatt kész a mosás. De van express is, az 2000 kyat darabonként, és az 2 nap alatt megvan. Hát a pofám leszakad, Vietnámban 1 nap alatt varrtak kabátot meg öltönyt, ezek meg 1 hétig akarnak mosni csillagászati áron.

Jól felhúztam magam, és elkezdtem kézzel mosni a szobában. Amivel annyi volt a gond, hogy nem volt hova teregetni, de már ez se nagyon érdekelt...

Aztán végül másnap találtunk egy szállást, ahol bevették a mosásunkat normális áron, úgyhogy végül megoldódott a tiszta ruha kérdés is :-)
Miközben mosodáért kutattam felmértem a mozi piacot is, mert gondoltam esetleg Tibinek jól jönne egy mozi a szülinapjára. Egy utcán belül 3 mozira is bukkantam, amiről azt gondolná az ember, hogy mégis hogy tudnak fennmaradni ennyien a piacon... de nagyon egyszerű a megoldás, mindenhol csak egy filmet játszanak. Az elsőbe amikor bementem még tudatlanul kértem a moziműsort, ők meg bután néztek rám. De a biztonsági őr végül felvilágosított, hogy itt nem megy angolul film, menjek át a másikba. Megvolt a másik. Itt is próbáltam érdeklődni a moziműsorról, de itt már megtudtam, hogy olyan nincs, csak egy film megy. A szomszéd moziban meg egy másik film. Egyik se volt túl érdekes, úgyhogy sajnos ez a mozi élmény kimarad,   az viszont mindenképp érdekes volt, hogy a bejáratnál gépfegyveres őrök álltak. Veszélyes hely ez a mozi.

Este jót tévéztünk, mert legalább jó filmek mentek, aztán elmentünk vacsizni. Nem mentünk messzire a sarkon találtunk egy toronyházat, aminek a 20. emeletén gyönyörű kilátással volt egy étterem. Legalább jól zárul ez a nap :-)

comments

Napló, 2012. október 11.

Még mikor tegnap felszálltunk a buszra megkérdeztem a stewardess csajt, hogy mikor érkezünk Bagoba, mire ő mondta, hogy hajnal 6. Szuper, akkor egész jól tudunk aludni. Gyanús volt nekem azért a dolog, mert a busz yanguni landolásának időpontjával sehogy se jött ki a matek, de ha ezt mondja, csak így van, biztos késik mindig a busz...

No hát nem így volt, hajnal 3-kor kezdett ébresztgetni a csajszi, hogy megjöttünk. Rajtunk kívül még egy turista volt a buszon, egy francia srác, aki szintén Bagoba jött. Ő a reggeli érkezés reményében még egy altatót is bevett az útra, neki kicsit nehezebb volt az ébredés.

Az éjszakai buszozásban ez a legrosszabb megoldás egyébként, ha éjjel raknak ki valahol. Nem is értem miért így kell időzíteni ezeket a buszokat, nyugodtan indulhattunk volna 2 órával később, és máris jobb az egész, Yangunba is normális reggeli időpontban fut be.

No de lényeg a lényeg, nem erre számítottunk, így szállást se néztünk Bagoban. De mivel hajnal 3-kor nem tudtunk nyilván tovább menni Kinpunba a végállomásunkra ahol az arany szikla van, kellett valami menedék. A francia csávóval, meg egy motoros taxis ürgével kisakkoztuk, hogy van egy szállás a közelben ami olcsó és kiváló lesz nekünk, oda is vitettük magunkat. Nem olyan üdítő  élmény hajnal 3-kor alkudozni, lerázni a felhajtókat és kiszúrni ki akar átverni, lenyúlni, és ki mond igazat. Végül az alkudozáshoz felkeltették a szállás főnökét is, és vele megállapodtunk, aztán zúztunk aludni.

Reggel 8-9 körül ébredtünk. Egyik verzió az lett volna, hogy itt alszunk ma este is és elbuszozunk a Golden Rockhoz (arany sziklához) meg vissza, de mint kiderült ez annál hosszabb út, úgyhogy megyünk cuccostul oda, és ottalszunk. Ráadásul Kinpunból Yangunba van közvetlen járat is, ami jól fog jönni holnap. A főnök srác leszervezte nekünk a buszt, meg a buszállomásra a fuvart, aztán 10 perc múlva indultunk is.

Trükkösek ezek az emberek, utolsó pillanatban derült ki, hogy a buszunk amire kaptuk a jegyet nem Kinpunba megy, hanem egy faluval arrébb, Kyaitoba, és onnan még motoros taxival kell továbbmenni. Mikor felszálltam a buszra, a csávó aki kivitt minket, még a kezembe nyomott egy adag pénzt, hogy ez a visszajáró a motoros taxira. Köpni nyelni nem tudtam, hogy most mi van, de nem volt idő vitára.

Persze kevesebbet kaptunk vissza mint ami a mocikra kellett, de nem volt vészes a különbség. Én meg teljesen boldog voltam, hogy megint motorozhatok :-)

A bagoi szálláson ajánlottak egy szállást Kinpunban, nem is variáltunk oda mentünk. Leraktuk a cuccunkat és már indultunk is a Golden Rockhoz, ami az amit a neve is mutat, egy aranyra festett szikla a hegy tetején. Egy platós kocsi visz fel a hegyre a buszállomástól, majd a hegy utolsó szakaszát gyalog kell megtenni egy aszfalt úton. Hogy ebben mi a logika ne kérdezzétek.

A platós kocsi természetesen nem menetrend szerint indul, hanem ahogy megtelik. Amikor mi odamentünk már látszott, hogy erre nem férünk fel, úgyhogy a következőig elmentünk kajálni. Közben leszakadt az ég is. Jól alakulnak a dolgok :-)

Amikor már nem esett annyira, újra megnéztük mi a szitu a platós kocsiknál. Nem nagyon akart megtelni az a fránya kocsi, így egy ideig vártunk, aztán Tibi kiszúrta, hogy jön egy turista csoport, akik egy másik kocsihoz mennek. Tibi gyorsan le is beszélte a vezetőjükkel, hogy had csatlakozzunk hozzájuk, mert ők egyből indulnak is. Tök jó, beültünk és már indultunk is.

Az út felfelé elég borongós volt, kicsit esett is, de legalább nem volt sok turista. Amikor odaértünk a sziklához, teljesen meglepődtünk, alig volt ott valaki. Arra számítottunk, hogy hatalmas tömeg lesz, mert ez egy nagy zarándokhely a helyiknek.

No de mi is az az arany szikla, ami miatt ide jönnek zarándokok és turisták. Ez egy nagyon érdekes természeti jelenség, egy szikla, ami nagyon kis felületen fekszik fel a hegyen, és mégsem lehet kibillenteni az egyensúlyából. Természetesen megpróbálták (persze nők nem érhetnek hozzá, csak tisztes távolságból vehetik szemügyre), Tibi is tett egy próbát, de tényleg nem megy. Ez önmagában egy fantasztikus jelenség, egyszerűen döbbenetes ahogy áll a hegy peremén a szikladarab.
Viszont a vallás az vallás, és annak, hogy ez a szikla így megáll természet feletti erőt tulajdonítottak. Mivel lelökni nem tudták, befestették aranyra, és építettek a tetejére egy stupát, amihez elzarándokolnak szerte az országból. November a fő zarándok időszak, így most mindenfele zajlott a készülődés, sátorállítás, stb. Akkor tényleg nagy tömeg lehet erre.

A szikla körül viszont sorra hullottak a lepkék az esőben, így Tibi egy kisebb mentő akcióba fogott, mert nagyon tetszettek neki ezek az állatok.

Ilyen turista helyeken mindig kitalálnak valami hülyeséget ami aztán elterjed. Itt pl az megy, hogy onnan ahol kitesz a platós kocsi, hordágyon felvisznek a hegyre. Erre a kínaiak természetesen nagyon vevők, és nagy királynak érzik tőle magukat. :-)

A platós kocsi megállóban nagy volt a káosz amikor visszaértünk, mert pont érkezett néhány kínai csoport, akiknek hordárokat kellett összeszervezni. Olyan nyüzsi volt, hogy csak na. Majdnem le is maradtunk a kocsinkról a felfordulásban.

A platón ülve utazni nagyon mókás (idefele megkaptuk a vezető fülkében az üléseket), de kapaszkodni az kell rendesen. Szerencsére mögöttem Tibi ült, mert egyszer kicsit nem figyeltem, és beborultam az ölébe.

Mára ennyi, holnap megyünk Yangunba busszal.

comments

Napló, 2012. október 10.

Utunk egyik legrosszabb reggelijét sikerült elfogyasztani. Tojást még így elszúrni nem láttunk.

Miután ezen túlestünk nekiálltunk átgondolni, hogyan tovább.  A recin megérdeklődtem, hogy milyen lehetőségünk van a továbbutazásra, és gyorsan kiderült, hogy a repcsi nagyon drága, ellenben ahhoz, hogy  a következő célpontunkhoz, a délen lévő arany sziklához eljussunk, nem kell visszamennünk Yangonba. Hurrá, ezzel spórolunk jó pár órát.

Összepakoltunk, kicsekkoltunk, aztán mivel a recis csóka nem akart engedni a buszjegy árból, és látszott, hogy lehúzásra megy, a csomagjainkat a szálláson hagyva elmentünk, hogy bérlünk egy cangát, vagy motort és magunk járunk utána a buszjegynek, meg közben megnézzük Mandalayt. Az utca túloldalán volt is egy bérlőhely, de sajna nem volt automata mocija, csak manuális. Tibi tett egy próbát vele, de végül úgy döntöttünk, hogy se a forgalom, se pedig a rendelkezésünkre álló idő nem alkalmas a próbálgatásra, úgyhogy inkább a bicikli bérlés mellett maradtunk. Elkerekeztünk a busztársaság irodájához, és ott már jóval barátibb áron megvettük a jegyeket az éjszakai buszra, amivel Bagoba megyünk. 

Intézendők pipa, mehetünk várost nézni. Nem jutottunk sokáig, egy kávézó/fagyizó elcsábított minket, és jó is volt.

A városban egy dolgot szerettünk volna megnézni, egy tikkfa templomot, ami Shwe in Bin Kyaung névre hallgat. Nem volt egyszerű az ide út, volt hogy rossz irányba küldtek, volt hogy túlmentünk a célponton, mert jól elrejtették egy téglafal mögé a templomot. De azért nem fogott ki rajtunk, csak megtaláltuk. 

Meg is érte a vesződést, mert gyönyörű ez a templom. Egy kínai jádekő kereskedő építette a XIX. század végén. Gyönyörűen kidolgozott faragások díszítik kívül belül a templomot, viszont elég poros, így Tibi felkapott egy sarokba állított tollsöprűt, és nekiállt takarítani. A hely varázsát fokozza, hogy alig van turista (egy srác volt rajtunk kívül), csak a templom körüli kolostor szerzeteseivel lehet találkozni az udvaron. 

Mikor végeztünk a templommal felkaptuk a bringánkat, hogy visszainduljunk, de ekkor két csóka odajött, hogy hova megyünk, ők majd segítenek útbaigazítani minket. Nagyon aranyosak voltak, így igazából nem akartuk elküldeni őket, de jó időbe került mire megértették, hogy a térképen hol is vagyunk, aztán mikor képbe kerültek, aranyosan megmutatták, merre menjünk, amit már eddig is tudtunk, majd elbúcsúztunk. 

A melegben megszomjaztunk, így egy sör lecsúszott még az út menti kocsmában. Visszafelé volt még egy két érdekesség, mint az ASSK-s pólóárus, vagy a rugóbolt.

Leadtuk a bringát, aztán mivel volt még kis időnk elmentünk kajálni. Hogy ezt miért nem cangával tettük, ne kérdezzétek. Az úton srácok fociztak, a helyi fonott labdával, Tibi le is videózta őket. 

Találtunk egy nagyon jó kis utcai kajáldát. Itt ettük a legjobb mohingát. Én nem is volta éhes, de Tibiét megkóstolva, én is kértem egy adagot. Nagyon jófejek voltak, még utána akartak szedni, amikor fogyott el a tányérból. Ráadásul nagyon olcsó volt az egész kaja, kb 500 Ft-ot fizettünk kettőnkre. 

A szállásra visszatérve kértük, hogy had zuhizzunk le a buszút előtt. Mire ők ezt a megoldást nyújtották:

De Tibi leleményes volt, és a seggmosónak használatos zuhanyt hívta segítségül, azzal mindjárt egyszerűbb volt (nem kell megijedni, ez egy olyan kézi zuhany, amit az amcsik a konyhában használnak).

Már csak taxi kellett, ami kivisz minket az állomásra. végül két motorossal állapodtunk meg, ami jobb húzás is volt, mert a nagy forgalomban csak úgy suhantunk.

A pályaudvaron a busztársaságunknál beregisztráltunk, majd vagy háromnegyed órával indulás előtt felpakoltak minket a buszra. Tibit elkapta egy srác, hogy ő helyi, de Londonban él, de végül nem ment messzire a beszélgetés. Mivel még volt egy csomó idő, elmentem egy kis édességért, mert volt egy jó kis sütis bolt. Közben Tibi egy kisebb civakodásnak volt tanúja a buszból, egy beérkező buszhoz ment a pozícióharc a taxisoknál, aminek végül egy rendőr vetett véget.

Mikor én visszaértem - még mindig 15-20 perc volt vissza indulásig, már tülkön ültek a sofőr meg a stewardess (ilyenünk is volt), hogy hol vagyok, mert indulnánk. El is indultunk hamarabb, nem tudom hova volt a sietség. Sajnos tele lett a busz, így nem volt túl kényelmes az éjszakánk. Esti mesének a helyi Sas kabaré ment a TV-ben, amiben 20 percen keresztül az volt a poén, hogy egymást fejbe verték egy  tállal. A busz helyi közönsége ezen nagyokat kacagott. Azért ez is sokkal több, mint Ázsia nagy részében, ahol gyakorlatilag nem létezik humor.

comments

Napló, 2012. október 9.

A mai nap ismét utazósos volt, szerencsére nem a szenvedős fajta, hanem az amikor az embert elkapja a jaj de jó utazni érzés. Ennek köze lehetett ahhoz, hogy vonaton és platós kocsin utaztunk, valamint annak, hogy remek társaságunk volt.

A nap azzal kezdődött, hogy elköszöntünk Mr Kid nénitől és elindultunk enni  egy shan tésztát reggelire. Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon jó volt, de mivel már egy ideje ezt esszük tudnék már örülni másnak is.

A vasútállomásra kiértünk, de mivel még volt idő a vonat indulásáig, újra bementem a citybe limeért és szotyiért, hogy legyenek finomságaink az útra.

Miután visszatértem a vasútállomásra, lehuppantam Zsuzsi mellé. Nem telt bele 5 perc, és az előttünk ülő csóka megszólított minket, aminek az lett a vége, hogy közel nyolc órát beszélgettünki vele. Mutatok is róla egy képet, hogy vizualizáljátok

A csóka, nagyon nehéz volt elhinni, de 82 éves volt, és Mohammed Alinak hívták és Mianmar 2 milliós muzulmán kissebségét erősítette. Nem is nagyon tudom, hogy tudnék-e 5nál több ennyire nyitott embert felsorolni, az eddigi életemből, de muzulmánt biztos, hogy egyet sem. A beszélgetés azzal vett egy számomra pozutív fordulatot, amikor rákérdeztem, hogy mit szól a Rakhain államban lévő felkeléshez (ez a terület Bangladesh mellett van és áprilisban nagyon kemény lázadások robbantottak ki a muzulmánok). Mohammed Ali erre azt mondta, hogy " nem tudják mit tesznek, és useless emberek".

Együtt szálltunk fel a vonatra, és a nagyon hosszú vonatutat végig beszélgettük (hét és fél óra 200km, de erről a félelemetes sebességről majd később). A beszélgetés témái érintették a vallást, politikát, gazdaságot és persze Magyarországot. Borzasztó sokat tanultunk ez alatt az út alatt, de számomra két dolog volt a legérdekesebb. Az egyik, hogy mennyire nyitottan állt a vallás témához, a másik, hogy mennyire pozitívan, már már rózsaszín ködben nyilatkozott Mianmar jövőjéről. Nézzük az elsőt. Én még szunnit sítát dícsérni nem hallottam, de Mohammed azt mondta, hogy a perzsák a legműveltebbek. Olyat is ritkán hallok, hogy ő mind a négy vallást tanulmányozta, és csak így mondhatja, hogy az iszlám az igaz tanítás. És végül az is teljesen megdöbbentett, hogy két éve volt a Kába kőnél és amikor a saját szemével látta ott az arabokat, kicsit sem tetszett neki, amit ott látott (kiemelte a koldusokat, az ivást és a pénz pénz pénz szemléletet). Bár több ilyen ember lenne!

A politikai beszélgetés is nagyon érdekes volt, ugyanis végre találkoztunk egy olyan emberrel, aki tudta a történelmet, a jelenlegi politikai figurákat, és saját véleménye is volt. Olyan kérdésekre tudta a választ, mint hogy hogyan lehet, hogy Ang San Suu Kyi csak idéntől képviselő, míg a választások 2010-ben voltak (Yangonban időközi választások voltak a megoldás), vagy hogy hol akarnak a kínaiak vezetéket építeni, hogy az Adamán-tengertől be tudják  vinni a gázt Kínába. Szerinte Ang San Suu Kyi mostani terve, hogy azokat a tiszteket és katonákat, akik nem részesültek az elműlt huszonöt év diktatúrájának rablásából maga mellé állítsa, és akkor Mohammed Ali szerint sakk matt, nem jöhetnek vissza a diktatúra tábornokai. A mi rendszerváltásunkat elnézve, azért van még egy két dolog, ami félre mehet; és a demokráciától a siker még nincs biztosítva.

A beszélgetés egy nagy részét az tette ki, hogy Burma vagy Magyarország mit exportál vagy importál. Mindig nagyon nehéz elmagyarázni a gazdasághoz kevvésbé értő embereknek, hogy a GDP kb 5%-a jön mezőgazdaságból, 25%-a iparból és 70%-a szolgáltatásból, szóval rízzsel vagy pamutgombolyag gyártással nem lehet fejődésbe lökni egy országot.

A vonatút maga is fantasztikus volt, itt van pár kép:

Az még semmi volt, hogy a növényzetet abszolút nem írtják, az ablakok pedig nyitva vannak, ennek megfelelően a szembe utazú Zsuzsit egy óra alatt teljesen betakarták a levelek. A másik érdekesség az volt, hogy ugrált a vonat. Nagypapám mindig mondta Bogláron, hogy ne tegyünk érmét laposítás miatt a vonatsínre, mert kisiklik a vonat. Hááát lehet, de akkor isteni szerencse, hogy mi nem siklottunk ki, mert -nem viccelek- a szerelvények vagy fél métert ugráltak felfele, ez kimondottan ott volt félelmetes, ahol mét vagon összeért, és ott látszott, hogy mekkorát is ugrál egy kocsi. Nem mintha egyénként nem vettük volna észre, mert Zsuzsi fejére az ötödik percben esett a15 kilós hátizsák (miníg a feje!).

De hogy valami szépet is írjak, ne csak izgalmasat, a világ második legmagasabb vonathídján haladtunk át, megnyugtatásunkra 5km/órával fantasztikusan gyönyörű volt, biztonságtechnikailag az angolok pedig pompás munkát végeztek anno.

Amikor megérkeztünk Pywin O Lwinba leszálltunk majdnem mindannyian, mert bár a vonat megy tovább Mandalaybe, ami a végső uticélunk, de iszonyat lassú, így itt érdemes átszállni, egy platós kocsira, ZSuzsi meg ezért voltt oda, úgy ahogy én a vonatozásért. Elbúcsúztunk Mohammed Alitól, akinek itt volt az uticélja, és négy spanyollal meg két helyivel mentünk tovább a platós kocsin.

Az út jól telt, aranyosak voltak a spanyolok (képzeljétek az egyik képregényrajzoló volt), és késő este megérkeztünk Mandalaybe, ammire idáig mindenki azt mondta, hogy mekkora putri, de nekünk nem ez volt  a benyomásunk. A sarkon rögtön két csóka segített megalkudni a szerencsétlen bringóhintóssal, aki nem hogy csak kettőnket, de a hátizsákjainkat is bevállalta egyedül a két kilométerre lévő szállásig.

Az éjszakát a varázslatos nevű Nylon hotelben töltöttük, nem hogy melegvízzel, de a sarkon még hambit is tudtunk enni... holnap tovább délre. 

comments