Napló, 2012. március 16.

Reggel még mindig nagyon sajnáltuk, hogy nem maradunk többet, de sajnos nem nagyon volt választásunk, mert már megvolt a repjegyünk 18-án Dél-Argentínába és a laptopot meg fel kellett ma venni, ugyanis ma péntek van. A reggeli nagyon jó volt, mint eddig is a kaja. Elbúcsúzkodtunk Monicától és Migueltől, az utóbbi még kivitt minket a a főútra, és leintettük a menetrenedszeri buszt a semmi közepén. A busz maga megint elgondolkodtatott, olyan tiszta volt, hogy azt sehol, még Svájcban sem láttam. Ami mondjuk vicces volt, hogy a jegyet a jegykezelő csókától vettük, aki elkezdte bőszen adogatni nekünk a fecniket. Kiderült, hogy nem jegyük van, hanem Monopoly játékpénzük és abből annyit kell odaadni, amennyi jegy. Ebből következőleg kaptunk egy marék jegyet:

A buszról leszállva azonnal mentünk a komphoz, ahol gyorsan megvettük a jegyünket és már mentünk is vissza Buenos Airesbe, szinte azonnal indult a hajó. Amikor megérkeztünk megint belecsaptunk az ügyintézésbe. Elsőként kerestünk egy internet kávézót, ahol sikerült megnézni, hogy mi a helyzet a laptopunkkal. Szerencsére elkészült és csak fel kellett venni. Másrészt írt az egyik argentín ismerősöm, hogy ráér. Az ismerős elég vicces dolog azért. Amikor még 2005-ben Új-Zélandon voltam volt egy kisbuszom, amivel furikáztam az országban. A déli szigeten felvettem két stoppost az egyik egy belga srác volt a másik meg egy argentin csaj. Kb három napig utaztunk együtt, majd facebook barátok lettünk, majd ennyi, nem is beszéltünk. Egy hete írtam neki, hogy itt vagyok, és ő most jelentkezett, hogy hívjam fel, ráérne. Szóval a nagy ügyintéző körben vettünk két SIM kártyát is, hogy ha vészehlyzet, akkor használhassuk Zsuzsival. Emellett arra is jó volt, hogy felhívtam Celinet, akivel megbeszéltük, hogy este még küld egy SMSt, hogy mikor hova menjek.

Ezek után a nagy táskánkkal elindultunk a metró felé, amivel végig kellett mennünk a bank negyeden. Vicces volt végignézni, ahogy az emberek a kis plasztikkártyájukkal kosztümben mennek ki ebédelni. Már mindenkinek péntek volt, lehetett érezni, hogy már nagyon unják. Számunkra már több hete, ha nem hónapja megszünt a hetek ciklusa, azért kell rá vigyázni, hogy ne legyenek zárva a boltok, illetve a szülőket hétvénként hívjuk. Szóval, amikor megláttam az egyik kisboltban, hogy sorbaállnak egy szendvicsesnél, gondoltam én is benevezek. Egész jól elboldogultam a keresztkérdésekkel és sikerült egy lomito (húsos) szendvicset összetenni benne paradicsommal, savanyított padlizsánnal (ez finom!) és a saját Golfito szószukkal. Ez azért nem valami hatalmas kulináris teljesítmény ketchup és majonéz együtt, de meg kell hagyni hogy jó hússal meglepően jó!

Elértük a metrót és táskástól ismét kimentünnk Riohoz, ahol Zsuzsi ott maradt a kis parkban én meg elmentem a gépért. Sikerült is felvenni, a ventillátora romlott el, vagy inkább sose volt jó szerintem. Remélem innentől már jól fog működni. Visszamentem Zsuzsihoz és beültünk egy Starbucksba, hogy felhívjuk Zsuzsi szüleit, mert Laci szombaton már ment síelni.

Eddigre már erősen késő délután lett és ekkor el is indultunk, hogy szerezzünk helyet Palermoban, tudjátok, a trendi negyedben.. Mikor megérkeztünk az első helyen nem volt hely, csak a mai napra, de a holnapira már nem. Teljesen kész vagyok ettől, hogy itt folyamatosan foglalgatni kell előre, tisztára olyan, mintha már nem is lehetne hátizsákkal utazni a világban, mert ezek a helyek mind tele vannak. A mostani storyhoz hozzájárul, hogy Roger Waters (Pink Floyd) koncertsorozat van, és ezért telik meg állítólag a város. A koncertsorozatot szó szerint kell érten, ugyanis kilenc azaz 9 koncertet tart Buenos Airesben. Én őszintén szólva nem értem, csak 40 millióan vannak, szóval nem teljesen világos számomra, hogy van kereslet ennyi koncertre. Átmentünk tehát egy másik helyre, ahol azt mondták, hogy persze van szállásuk mind a két napra, csak szobát kell majd váltanunk. A történet szempontjából ez fontos lesz még...

Mivel már elég fáradtak voltunk, lefeküdtünk egy kicsit aludni, amíg megjön Celine SMS-e. Meg is jött, és kilenckor találkoztunk egy F & F nevű étteremben. Kicsit sétálgattunk még Palermoban mielőtt megérkeztek volna. Ami azért vicces volt, mert amikor Celine mondta, hogy kilenc akkor én megkérdeztem, hogy ez most gringo 9 vagy argengin 9. És hát Celine ezt kicsit rossz néven vette és azt mondta, hogy a kilenc az kilenc... azért így is késtek 40 percet J

Celine hozta a párját Marcot, akikkel vacsiztunk egy nagyon jót. Én lámát szerettem volna enni, de sajnos elfogyott így egy raviolit nyomtam be, míg Zsuzsi maradt a marhahúsnál. Rég voltunk rendes étteremben és hát vicces is volt, nem volt sok rendes cuccunk, de nem is ez volt a lényeg. A lényeg, hogy annyira jót beszélgettünk, hogy meghívtak minket magukhoz (felajánlották, mi meg lecsaptunk rá, mint vasorrúbába az elektromágnesre). A maguk az egy kb 70 kilomisire lévő farm, és mivel szerintük az a legjobb, ha most kivisznek minket kocsival, össze is pakoltuk a cókmókunkat, leadtuk a recepción (mert csak egy kis hátizsákot vittünk magunkkal a farmra) és megbeszéltük a recepciós sráccal, hogy holnap biztos visszajövünk, és itt szeretnénk aludni, így írjanak be minket arra a szobára, ahova költöznünk kell. És hajnal kettőkor már suhantunk is kifelé Buenos Airesből útban egy farm felé. 

comments

Napló, 2012. március 15.

Ma nagy dilemmával ébredtünk: mit csináljunk? Ez volt a kérdés. Ami biztos volt, hogy 10-ig kichekkolunk, így pakolással kezdtünk. Majd megtámadtuk az internetet. A vacilálás azon ment, hogy, hogyan is tudnánk ezt a rövid időt Uruguayban a legjobban kihasználni, a lehető legjobban megismerni az országot (már amennyire két és fél nap alatt lehet...).

Az egyik verzió az volt, hogy maradunk ebben a kisvárosban, és itt körbebiciklizgetünk, de végül arra jutottunk, hogy bár ez mókás lehet, a rengeteg túrista között itt nem fogunk tudni belepillantani a helyi életbe. Szóba jött korábban még Montevideo is, ami olyan szempontból jó választás, hogy az mégiscsak egy főváros, így ott jobban részesei lehetnénk az uruguayi életnek. Ennek egy baja volt, hogy 2,5 órányo buszútra volt Coloniától, és a jegy sem volt a legolcsóbb. A harmadik lehetőség pedig az volt, hogy elmegyünk Coloniatól nem messze (kb 1 óra busszal) egy gaucso farmra, és ott eltöltjük napunkat, lovagolunk, stb.

Végül emellett döntöttünk, így gyorsan leleveleztük a kinézett El Galope nevű farm tulajdonosaival, Monicaval és Miguellel, hogy van helyük, foglaltunk, és még azt is tudtukra adtuk, hogy melyik busszal érkezünk. Ez azért fontos, mert nem az út mentén van a farm, így kijönnek értünk a buszhoz kocsival. Bár a telefont nem vették fel, csak üzenetet hagytunk, bíztunk benne, hogy megkapják időben, és várni fognak minket.

Most már csak egy feladat volt, elérni a buszt, ami délben indult. Addig pénzt kellett felvennünk, valamint mivel azt olvastuk, hogy a farmon főzni is lehet, gondoltuk beszerzünk valami tésztát meg szószt amit gyorsan össze tudunk ott dobni. No ennek beszerzése nem volt olyan gyors. Én maradtam a csomagokkal, Tibi meg ment a boltba. Meg is volt a tészta meg a szósz, azonban a kasszánál állt a sor. A pénztáros és az egyik vevő épp nagy beszélgetésben volt az egyik termékről. A másik sor épp megindulni látszott, mikor az is beragadt valami malőr miatt. Bár a vevők és a pénztárosok kellemesen elbeszélgettek, nekünk ketyegett az óra, így Tibi üres kézzel jött ki a boltból. A következőnél ismét szerencsét próbált, és ezennel sikerrel is járt.

Táska fel, és tipliztünk a buszhoz. Annyit tudtunk, hogy valahol a kompállomás környékén van a buszállomás is, de a pontos hely nem volt meg. Jött a kérdezősködés, és végül sikeresen megtaláltuk az állomást. Az megvolt, hogy melyik cégnél kell a jegyet venni, és ott pont állt a sor. Én egy épp szabad emberkéhez odamentem megérdeklődni hol tudnánk jegyet venni, mert kb 5 perc múlva indul elvileg a buszunk, mire ő megkérdezte hova szeretnénk menni. Megmutattam neki jegyzetemet, miszerint a 114,5-ös kilóméternél kéne leszállnunk és az El Galope-hoz tartunk, mire ő csak bólintott, és már a kezünkben is volt a két jegy. Nagyon jó fej volt, ki is jött velünk a buszhoz, és szólt a buszsofőrnek, hogy hol tegyen ki minket. Huh, elértük, és még egy gyors vízvásárlásra is maradt időnk.

A buszra felszállva nem jutottunk szóhoz. Tiszta (nagyon tiszta), kényelmes (nincsenek elromolva rajta gombok és karfák) és még wifi is van rajta. No erre nem számítottunk. Ez a busz egyébként Montevideoba tartott, de többször megállt úgy, hogy ott át lehetett szállni másik buszra. Ezek úgy össze voltak egyeztetve, hogy a két busz egymás mellé beállt egy parkolóban, a buszon bemondták, hogy combinacion ide és ide, majd a két busz illetékes utasai kicserélődtek. Mindezt kb 5 perc alatt,és már zúztunk is tovább.

A leszállásunkkal nem volt gond, és Miguel is ott vártminket kocsijával. Miguelről és Mónicáról azt érdemes tudni, hogy jópár (kb 6-7) évet éltek Németországban, majd a világ több más pontjn is laktak rövidebb ideig, és utazóként is sok helyen jártak. Majd 2 évvel ezelőtt úgy döntöttek hazajönnek és erre a farmra költöznek. Itt vannak marháik, amiket a húsukért tartanak, illetve üzemeltetik kis vendégházukat (max 10 férőhelyes) ahol van 5 lovuk is.

Előtörténetükből következően jól beszélnek angolul, széles látókörű emberek, így nagyon sokmindent megtudtunk tőlük országukról. Kocsiba szállva Miguel rögtön elmesélte, hogy hol is vagyunk. Balra olasz kolónia, jobbra pedig svájci. Mi ebbe az irányba mentünk. A földút mentén farmok voltak, de elég nehéz elkülöníteni őket, hol is fekszik a határuk.

Miguelék farmján Tupac, a nagyon lelkes kutyus fogadott minket. Futott néhány tiszteletkört, majd bevasalta a neki járó simogatást. A nappaliban, ami egyben ebédlő is a vendégek számára ismertették a házigazdák a szabályokat és lehetőségeket. Egyből meg is kínáltak minket egy finom ebéddel. Nyilván nem ingyen, de nagyon kedvesen csinálták. Már az első pillanattól kezdve szimpatikusak voltak, és vendéglátási módjuk is. Miguellel leegyeztettük, hogy szeretnénk lovagolni, és egy kb 4 órában meg is állapodtunk. Majd befaltuk a finom ebédet. Itt egy kikőtés volt részükről, mindenki maga után mosogat. Valószínűleg Monica nagyon utálhat mosogatni, mert ez a pont volt legtöbb helyen kifüggesztve.

Nagyon nyugis volt a tanya, így jól esett az ebéd utáni ejtőzés a napon. Őszies idő volt, de a napnak még jócskán volt ereje. A nagy idilli környezetben pedig olyan dolog történt, amit nemgondoltam volna, hogy vlaha látok, Tibi összebarátkozott egy kismacskával. Meg kell hagyni, nagyon jópofa kis dög volt, így nem lehtett nem megszeretni.

Nem volt nagy stressz, a 4-es lovagláshoz kb fél 5-kor kezdtünk készülődni. Kiderült, hogy még egy belga lány is velünk tart. Előre hoztuk a lovakat, Miguel felnyergelte őket, majd tartott egy gyorstalpalót, hogyan kell ezeken a gaucso lovakon lovagolni. Ha röviden szeretném összefoglalni, ezek automata lovak. Nem kell sok erőfeszítés és gyakorlat hozzájuk, olyanok mint a kezesbárányok. És nem csak annak fogadnak szót, akik profin tud lovagolni, hanem bárkinek. Lényeg, hogy egy kézben kell fogni a kantárt, mégpedig a balban. Ez logikus is, mert jobb kézbe a lasszó jönne. Nekünk sajnos ilyenünk nem volt.  Ha nincs lasszó, akkor jobb kéz az egyensúlyozásra van, Miguel szárnyakhoz hasonlította. Következő tudnivaló, hogy ha simán csak áthúzod a szárakat az egyik irányba, a lovak abba az irányba egyből fordulnak is. Pici mozdulatokra is egyből reagálnak. Ez nagyon fontos ezeknél a lovaknál, mert marhaterelésre használják őket, így fontos a gyors és éles irányváltás. Van még egy dolog amire figyelni kell. Ha meg akarjuk állítani a lovat, akkor csak kicsit kell meghúzni a szárat, erre meg fog állni, és utána egyből lazítani is kell, mert nekik nem olyan zablájuk van mint nálunk a lovaknak, hanem íves és kb 5 cm mélyen megy be a ló szájába. Ezért nem túl kellemes neki, ha azt húzzák. Viszont van mégegy skilljük, ha hosszabban húzod meg a szárat, akkor a ló elkezd tolatni. Ezt kipróbáltuk, valóban így csinál, de mondták, hogy ezt ne használjuk, mert ezt csak nagyon szükséges esetkben alkalmazzák, és a lovaknak is vészély helyzetet jelez.

Gaucso technikákkal felvértezve nekivágtunk utunknak.

Nagyon élveztük az egész túrát, és a lovaglás élményéhez az is nagyon sokat hozzátett, hogy Miguellel jót beszélgettünk. Mesélt Uruguay nagyütemű fejlődéséről, arról, hogy a korábban Svédországba menekült uruguayiak kezdenek visszajönni és hozzák beruházásaikat is, amit a kormány elég ügyesen ösztönöz. Az élelmiszerárak emelkedése is igen jót tett a gazdaságnak, de erről Tibi már írt korábban. Mesélt a gaucso közösségről is. Kb 20 család van akik összejárnak egy közösségi helyen, ott ünnepelnek szülinapokat, és egyéb jeles eseményeket. De persze vannak jó és rossz szomszédok is. Az egyiktől hordják a sajtot meg a tejet és nagyon jóban vannak, míg a másik folyton keresztbe tesz nekik (pl drótot húz ki az úton keresztbe), mert nem tetszik neki, hogy Miguelék külföldieket hoznak ide. Az irónia a történetben az, hogy a reklamáló szomszéd is egy bevándorló... Azt is megtudtuk, hogy szerintük az argentinok valamiért szeretik az uruguayiakat, pl focimeccsen is nekik szurkolnak (nyilván ha Argentina ellen játszanak nem), míg az uruguayiak közel sincsenek ennyire oda az argentinokért. Hogy ez valóban így van-e, vagy csak személyes vélemény volt, nem tudtuk kideríteni.

Közben keltünk át patakon, vágtáztunk jókat, és élveztük a minket körülvevő farmok nyugalmát.

A lasszót hiányoltuk a jobb kézből

Visszafelé egy kedves robogós mami lelkesen integetett nekünk és Miguellel váltott menet közben pár szót, majd elértük a kaput, ahol Tupac már alig bírt magával az izgalomtól.

Fantasztikusan jó élmény volt ez a lovaglás, boldogan szereltük le lovainkat. Kriszti többször gondoltunk rád, hogy biztos nagyon élvezted volna.

A tervezett főzésünkből nem lett semmi, mert mint kiderült Monica jó kis vacsit fog készíteni nekünk. Délről maradt még egy kis gaspacho, utána pedig sajtfondü lesz a szomszéd gaucso sajtjából. Ezt azért mégse lehet kihagyni.

Rajtunk kívül volt még egy belga pár, meg egy angol pár a farmon. Vacsorakor együtt voltunk velük. Az angolok jófejek voltak, de a belgákról ez nem mondható el sajnos. De egy bor mellett azért elbeszélgettünk velük.

comments

Naplo, 2012. március 14.

Egy jót aludtunk, nem kapkodtunk a reggellel. Úgy éreztük, hogy ránk férne most egy kis pihenés, így nem is terveztük túl a napot.

Azt ígérték még tegnap este, hogy ma szobát cserélhetünk, mert felszabadul egy kétágyas, míg tegnap csak dormban volt hely. Ezzel minden rendben is volt, összeszedelődzködtünk és átköltöztünk. Majd eljött a jó kis mate ideje. Még Paraguayban vettünk mate szettet, meg matet, de eddig még nem avattuk fel. Ennek is eljött az ideje, így az ott ellesett módon megtöltöttük mateval a kis csöbrünket, forró vízzel felöntöttük (fontos, hogy nem szabad felkavarni, sőt óvatosan kell önteni rá a vizet, hogy nehogy egyből a teljes növényzet kiázzon), majd szépen lassan megiszogattuk. A matezes kultúrájához hozzá tartozik, hogy az emberek megosztják egymással matéjukat, ami azt jelenti, hogy a kis szipkával ellátott csöbröt adogatják szájról szájra. Nekünk ez persze nem okozott problémát, de el lehet képzelni a dolgot egy szélesebb körben is... Ja, és nem illik visszautasítani, ha megkínálnak :-)

Bár mind Argentínában, mind pedig Uruguayban megy a matezes, mégse láttunk olyan őrületet itt mint Paraguayban, hogy mindenki termosszal járkálna. Ráadásul mint utóbb kiderült ezek az országok Paraguayból importálják a matet, mert náluk nem terem meg. Miután ezeket megtudtuk különösen örültünk, hogy még Paraguayban sikerült beszereznünk készletünket.

Matézés után sem kapkodtunk dolgainkkal. Egy kis olvasgatás után elindultunk séta körünkre. Nagyon helyes kisváros ez a Colonia, de kicsinysége sajnos egyben azzal is jár, hogy koncentráltan fordulnak elő a turisták, azaz lépten nyomon beléjük botlik az ember (aki persze maga is turista :-) ).

De ettől függetlenül nagyon érdekes és szép városka ez.

Egyik menő közlekedési eszköz itt a golfautó, simán lehet bérelni is, ha furikázni akar az ember.

de azért akad másmilyen autó is :-)

További érdekessége a városnak, hogy három oldalról víz veszi körül. A partról elég nehéz elképzelni, hogy mindez "csak" egy folyó, muszáj elővenni a térképet is, hogy meggyőződjünk róla. Számomra már a tegnapi kompozás is olyan hihetetlen volt, hogy hogy tudunk egy folyón ennyit menni keresztbe, és hogy lehet az, hogy nem látom a túlpartot... de a térkép megadta a magyarázatot, ez egy hatalmas tölcsértorkolat. Én még ilyet sose láttam, így csak ámultam-bámultam.

A parton tett sétánk után megéheztünk. Már tegnap ajánlottak egy jó parillát (grill étterem), csak akkor zárva volt, gondoltuk ma ismét szerencsét próbálunk, hogy megkóstoljuk mit tudnak az uruguayi marhák. Hát most se volt szerencsénk, ugyanis 4 és 8 között bezárt az étterem, mi meg fél 4 körül értünk oda, de már integettek, hogy 8-kor térjünk vissza. Erre már nagyon rá voltunk pörögve, így csak egy kis túlélő empanadát ettünk, hogy estére ne legyünk tele.

Ahogy az étterem, mi is sziesztázni tértünk, majd 6 körül újra útnak indultunk, hogy a város többi részét is felfedezzük. Nagyon jópofa helyeken jártunk, íme egy kis ízelítő.

Felmentünk a világító toronyban is, ahonnan mivel tiszta idő volt szerencsére, látszódott Buenos Aires. Naplementében különösen szép volt.

Lassacskán elérkezett a 8 óra, és ennek megfelelően meg is céloztuk a parillánkat. Ezennel sikerrel jártunk. Mindketten olyan részét választottuk a marhának, amit eddig még nem próbáltunk, és házi vörösbort, meg salátát kértünk hozzá. Hát nem aprózzák el az adagokat, de az a jó, hogy mivel csak salit eszik hozzá az ember, teljesíthető a küldetés.

Jó kis esténk volt, kellemesen elborozgattunk, végül mi voltunk az utolsók akik távoztak.

comments

Napló, 2012. március 13.

Akkor a mai nap futottuk a második kört a kórházzal. Szóval elmentünk ismét a kórházba, most már rutinosan mentünk a dermatológiára. Volt sor rendesen, de azt azért el kell mondanom, hogy közel nem volt akkora túlterhelés/sorban állás (nézőpont kérdése), mint otthon és a dokik és a  nővérkék is teljesen nyugodtak voltak. Regisztráltunk, aztán egy egy ajtón mindig kijött egy nővérke és elkezdte a neveket sorolni, hogy oda kik fognak menni. Mi füleltünk arra, hogy ejtik ki a Zsuzsannát, de végül meglett. Mondjuk elég vicces volt, hogy abba szobába szólítottak minket, ami fölé az volt írva, hogy tumorok. Én szóltam Zsuzsinak, hogy akkor kezdjünk búcsúzkodni, de nem volt vevő a biztatásomra. A lényeg, hogy nagyon aranyos volt a doki néni is meg a medikák is akik konzíliumot ültek Zsuzsi felett. Az egészben a leges legdurvább, hogy full ingyen van az egész még külföldieknek is. Nem kevés jól láthatóan bolíviai, paraguayi volt, aki ide jött kezelésre egy száll útlevéllel, mint mi. És a hab a tortán, hogy a végén még ingyen gyógyszert is kaptunk... Nem akarom elképzelni, hogy ez mennyibe kerül és hogy finanszírozzák.

Nagyon örültünk az egész dolognak, most már sokkal nyugodtabban mentünk tovább, kiderült nincs semmi komoly para. Ezen felbuzdulva ki is találtuk, hogy akkor menjünk át Uruguayba. 

Ez egyébként nem olyan bonyolult, mert egy komp megy rögtön Buenos Airesből, amire csak fel kell pattanunk és egy órán belül ott vagyunk... gondoltuk mi :) De ne rohanjunk ennyire előre. Visszamentünk a szállásunkra és felkaptuk a csomagunkat. Kimentünk a metróhoz, és hopp a metrót pont lezárták. Mivel itt a taxi nem olyan rettenetesen drága (Bp -10%, ami szerintem nagyon olcsó ilyen benzinárak mellett) ezért behuppantunk egy taxiba. Na ez a taxis viszont sík hülye volt, egyszerűen nem tudta hol van a komp... ez kb olyan mintha nálunk nem tudná egy taxis, hogy hol van a Keleti. És persze, tudom, hogy erre jönnek a cüccögök, hogy biztos át akart vágni, de higgyétek el, amikor a csóka a kétszer három sávos út közepén állt és fogalma nem volt, hova kanyarodjon, az nem tűnt tudatos félreterelésnek.

A komphoz azért eljutottunk gyalog, miután a taxisnak megmondtam négy sarokra a helytől, és miután egy rakodómunkás igazított útba minket, hogy akkor itt és most tegyen ki minket. Közeben átmentünk a bevándorlási központon és a bevándorlási múzeumon. Nem akarom elképzelni, hogy milyen praktikus okai vannak annak, hogy ezt a két intézményt egymás mellé teszik... Szóval a komp... gyerekek, ilyet én még életembe nem láttam. Mondom, az egész össz vissz egy óra egy folyón, ami azt jelent, hogy elmész mondjuk Visegrádra, na jó Esztergomig. Ehhez képest szerintem az történt, hogy volt valami haver a minisztériumba, akinek volt tapasztalata a repterekkel és odaadták neki, hogy akkor csinálja ő. Minden amit reptéren látsz, itt is megvolt, fémdetektor, becsekkolás, váró, boarding és stewardesek köszöntöttek a fedélzeten. Ehhez képest elég mókásan hatott, hogy az argentin és az uruguay (itt nem vagyok biztos a nyelvhasználatban... magyarországi=uruguayi az ok, de magyar=uruguay?) határőr egy asztalnál ült és egymás kezébe adták az útlevelet. Megint előre mentem, mert a jegyvétel után kiderült, hogy komp csak négy óra múlva indult. Na, gondoltuk, hogy kihasználjuk ezt az időt és elmentünk a temetőbe, aminek múltkor bezárták előttünk az ajtaját. A buenos airesi temetőt Zsuzsi már megénekelte, itt van ugye Evita is, meg jó pár híres ember, akit mi nem ismertünk. A legközelebb akihez én jutottam az Jose Martin argentin és egyéb felszabadító szülei. Őket legalább tudtam valakihez kötni. Minden estre a temető tényleg nagyon szép ráadásul a belépés díjtalan.

Mondjuk tegyük hozzá, hogy ezeken a sírokon sok felesleges dolog van (mondjuk lehet, hogy már maga a sír felesleges, de ebbe ne menjünk most bele), de volt egy két dolog, ami józan ésszel nehezen felfogható, nekem ilyen volt a kopogtató a sírbolt ajtaján... attól mit várnak?

Miután végeztünk a temetővel és ettünk ismét egy király Freddo fagyit (megint az olasz bevándorlók hatása) volt még egy pont a Vera listán, amit nem pipáltunk ki és ez a Punte de Madre, ami egy szép alakú modern híd a puccos negyedben, ami a helyi Canary Wharf.

A híd nagyon klafa, Zsuzsi szerint hárfa és legalább 10 fotót el kellett nyomnunk, ahogy hárfázik rajta, és a végén se lett jó egyik sem, nagyon élveztem... :) Ezek után visszasétáltunk a komp felé és útban még bedobtunk egy gyors kis ebédet. Az ebéd empanada volt, amit kábé úgy lehet elképzelni, mint egy kis táskát, amit megtöltenek minden félével, de szerintem a húsosnak van a legtöbb étterme. Ez szerintem elég finom dolog, hasonlít az angol pie-ra, és hát azt is komálom.

Szóval a komp beszállási élményeket már leírtam, azért most beteszek pár képet az értelmetlen túlbonyolításról:

Természetesen itt is volt duty free shop. Két érdekesebb dolgot tudnák onnan kiemelni. Az egyik, hogy Dél Amerikában ez a jel: $ nem azt jeletni, hogy USD, hanem azt, hogy pénz. Ha az embernek az ég egy adta fogalma nincs arról, hogy mennyi az uruguayi peso árfolyama és a duty freeben egy polón azt látja, hogy $50, akkor nem nagyon tud azzal mit kezdeni. Lehet argentin peso, akkor olcsó, lehet USD, akkor nagyon drága és lehet uruguayi peso ami meg ugye fekete ló. Nem is vettem semmit, azért parfümmel befújtam magam, biztos ami biztos. Azt hiszem nem fogjátok kitalálni, hogy mi az ami nálunk menő, de nem is tudunk róla. Szóval, ha legközelebb a Sparban vacilláltok, hogy akkor most a Horváth Rozi vagy a Kotányi őrölt fekete bors a tuti, akkor jobb, ha tudjátok, hogy a Kotányi világhírű, és rögtön a Grey Goose vodka és a Guantanamera szivarok mellett található az argentin uruguay kompon.

Mivel már nagyon városokhoz voltunk szokva, ezért kicsit érdekesnek véltük a városkát ahova érkeztünk. Coloniának hívják és egy nagyon aranyos kis városka tele portugál és spanyol gyarmati emlékkel. Mi a hajóállomáson lévő csókát kérdeztük, hogy hogy jutunk be a városba, mire ő közölte, hogy már ott vagyunk, az egész kb 4 utca. Na jó, csak a belváros, de az a lényeg. Fényképezkedtem gyorsan egy Bienevido táblával aztán elbaktattunk a szállásig.

Közeben megkáttuk, hogy a Don Gato kifejezés nem csak a magyar internetes szubkulturában terjedt el:

Annyi azért még leírok erről az országról így a mai nap végére, hogy azt mondják, hogy nagyon nagyon nyugodt, és hogy nagyon kedvesek az emberek. Ez 100%-ig így van, ilyennel utoljára Új Zélandon találkoztam, és hát ott sem a kardiológusok a legmegterheltebb emberek. Az ország maga egyébként is felívelés dicső útján halad. A gazdasági növekedése 8%, ami kb olyan mint Kínáé. Ennek oka nagyrészt az, hogy az élelmiszer árak már évek óta mennek fel, itt a meg GDP 10%-a mezőgazdaság (nálunk kb 5%), főleg marhatenyésztés. Az országról azt gondolnánk, hogy kicsi, de majdnem kétszer akkora, mint Magyarország, és ezzel szemben összesen 3,5 millióan lakják. Az egész egyébként olyan, mint ha nem is Dél Amerikában lenne az ember, de majd a holnapi napokon részletesebben.

comments