Napló, 2012. július 8.

"De hát ma van a tánc, menjünk be...." így indult a reggel Zsuzsival. Én még most is úgy gondoltam, hogy jó lenne, ha semmit sem csinálnák, de ráragadhatott valami Zitából Zsuzsira, mert pörgött nekem, mint egy búgócsiga, hogy ma délelőtt a szultán palotájában van ingyen bábkoncert meg táncolnak, nézzük meg, és holnap is pihenhetünk. Logika volt benne, és ez tetszett a legkevésbé, mert így nehéz volt vitatkozni vele. Ha már itt tartunk elmondom, hogy itt a helyi polgármester csókát hívják szultánnak. A mi fogalmaink szerint ez mondjuk pasa lenne, de lehet hogy az csak török megnevezés, nem vagyok most biztos a dolgomban. A lényeg, hogy bár nem szuverén, tisztelt irányítója Yogyakarta (ejtsd: dzsogdszakarta) belső városának, a Kratonnak. A palota minden nap kettőig van nyitva, kivéve pénteken, amikor délig. Mondjuk ennél Vatikán is jobban nyitva van, de ők tudják... Zsuzsi meggyőzött. hogy nagyon kell nekem ma egy kis hagyományos marionettbaba-tánc, így egy bringó hintóssal be is vitettük magunkat. Na ki nézte még meg ma Kratont? Vaclav Klaus, hogy fene a pofáját, mert miatta be is volt zárva a szultáni palota. Mondjuk kaptam puszit Zsuzsitól, hogy boccs.

Mindegy ha már itt voltunk, akkor be akartunk menni a múzeumba. Mi azt hittük, hogy van A múzeum, de kiderült, hogy amibe bementünk, az egy lovaskocsi múzeum volt. Lebilincselő volt....

Gyorsan elmentünk onnan is, majd elmentünk a Vizikertbe, amit a szultán talán a feleségeinek építettet, engem az inotai hőerőmű uszodájára emlékeztetett mind pazar betonhasználatban, mind tisztaságban.

Kezdett a nap katasztrófára hajazni, és szívesebben csináltam volna ezt:

A helyzetet végül is a megtalált A múzeum mentette meg, ugyanis ott tényleg több érdekes kincset lehetett találni. Yogya Java kulturális fővárosa, és ez mondjuk több, mint az, hogy Tulsa az Oklahoma Párizsa. Nagyon megy az árnyjáték, a marionett babákkal való játék, az ének és a balett is. Témákban viszont nincs nagy választék, gyakorlatilag a Ramayanát (hindu eposz) adják elő. Én értem, hogy mondjuk nehéz eltáncolni a Harcosok Klubbját, de mondjuk Finnországban sem csak Kalevalát adnak a színházban. Nem gond, majd megnézzük. A múzeumba az egyik ottani dolgozó magyarázott a helyi árnyjáték figurákról. Tényleg szépek, bivalybőrből csinálják.

A múzeum másik király része az a batik festészet bemutatása. Zsuzsi értelmezése szerint ez tojásfestés ruhán. Viasszal vonják be a ruhát, majd befestik egy színre, majd utána leszedik a viaszt... ötletes szerintem. A múzeum egyik sztárja számomra f@szjancsi volt, a másik az áldozati kések, íme:

Reggel feltúrtam a Yogya Estet, és kinéztem egy jó kis helyi sültrizsest. Na a múzeum után azt kerestük, mint a veszett kutya, és a végén nem lett meg. Helyette ismét egy kiváló baksoba neveztünk be:

A baksos a helyi piac mellett volt és mivel tegnap a virágsziromos rész mellett hozott minket a kocsis, gondoltuk benézünk. A másik dolog, amire kíváncsiak voltunk, az a fűszeres. Azt hiszem még nem írtuk, vagy ha igen, akkor nem részletesen, de Flores mellett vannak a fűszer szigetek, vagy Fűszer-szigetek. Tulajdonképpen az a lényeg, hogy a XIX. századig csak és kizárólag ezen a szigeten lehetett szerecsendiót termeszteni (meg ne kérdezzétek, honnan jön a magyar neve, gondolom szerecsen kereskedők...). A lényeg, hogy a hollandok nagyon sokáig a kezüket a szigeten/szigeteken tartották, aminek olyan következményei voltak, hogy kiirtották a fél melanéz őslakosságot, meg hogy Amszterdamban direkte szerecsendiót égettek, hogy az árakat magasan tudják tartani. A vége az lett, hogy a napóleoni háborúk alatt az angolok kiloptak egy két cserjét, és onnantól Zanzibár mellett ők is elkezdték termeszteni. Hogy miért kellett annyira szerecsendió az araboknak, kínaiaknak, indiaiaknak és európaiaknak azt nem tudom, én tudnék teljes értékű életet élni nélküle, de hát a divat az úgy néz ki divat.

A piacon a fűszeres részt nem sikerült megtalálni, de helyette volt jó kis szárított halas, hüvelyes, virágszirmos. 

Érdemes volt bemenni, bár a hentes résznél elég komoly sokkom volt. Amúgy is a húsok fele zöld, a szag nagyon nehezen elviselhető, egy gyakorlatilag rohadt húscafat pedig beesett a pacskerom és a talpam közé. A gyomrom sokat kibír, láttam én már rothadó disznófület, de elég gusztustalan volt, amikor féllábon próbáltam levakarni magamról... valamit

Piac után visszajöttünk a szállsunkra. Netezés ezerrel, majd elmentünk a szomszéd utca puccos éttermébe és LASAGNÉT ettem. Nagyon jó volt már valami nyugati kaját enni.

comments

Napló, 2012. július 7.

Ez a nap elég rövid lesz, semmit nem akartunk csinálni, csak pihenni és esetleg blogot írni. Ez is történt, olyannyira, hogy konkrétan csak ebédkor és vacsorakor mentünk ki a szállásról.

Azért nekifogtunk a blogírásnak, mert jócskán lemaradtunk mialatt látogatóink voltak, meg képeket válogattunk, stb., de túl hatékonyak nem voltunk.

Estére viszont jól esett egy kis kimozdulás, így a jól bevált Hell's Kitchenbe vitettük el magunkat egy becakkal. Eredetileg taxival szerettünk volna menni, kértük is a recepción, hogy hívjanak egyet, de nem volt szabad kocsi. Azért akartunk taxival menni, mert érdekes módon olcsóbb mint a becak, és persze kényelmesebb. Zita búcsúestje után taxival jöttünk haza az étteremből, és mindössze 15.000-be került taxiórával. De mivel most nem volt taxi, maradt a becak. Azért megkérdeztük a recepción, hogy szerintük mi a reális ár az étteremig, és azt a választ kaptuk, hogy 20.000. 

Mi ez alapján kezdtünk alkudozni, meg persze annak tudatában, hogy egy taxi 15.000-be kerülne. Nagyon érdekesen viselkedtek ismét a becakosok, mert semit nem akartak engedni az általuk mondott 30.000-ből. Azt figyeltük meg, hogy ráadásul egymással nem is vetekszenek egyátalán. Ha többen vannak, pláne senki nem vállalja el olcsóbban. Arrébb is mentünk, és egy egyedül lévő csókával kezdtünk alkudozni. Ő már 25-ről indult, de végül belement a 20-ba. Útközben azért rákérdezett, hogy visszafelé is jövünk-e, mert akkor ő visszahozna minket. Mondtuk ok. Amikor viszont kitett minket mondta, hogy innen 20 méter és ott vagyunk, csak nem hajthat be abba az irányba a főútra. Mi nem tudtuk pontosan mennyire lehetünk, így elhittük neki. Hát nem kellett volna, mert persze lecsalt egy adagot a távból. Nem mondom nem szakadt le a lábunk, csak ismét értetlenül álltunk a szituáció előtt. Sokkal jobban járt volna, ha végigvisz minket, aztán vissza is megyünk vele, főleg, hogy a visszafele út egyszerűbb is, mert kicsit lejt. De így persze ezt bukta.

Mi ismét jót vacsiztunk, bár ezennel a tánc rész kimaradt. Visszafele próbálkoztunk ismét taxival, de az utcán egy szakasz le volt zárva az autóknak, így az étterem nem tudott hívni kocsit, azaz maradt a becak. Itt is érdekes volt az alku rész, kérdeztük a sarkon néhány becakostól, hogy 20-ért elvisznek-e, majd kis diskurzus után mondták, hogy várjunk egy kicsit, és végül egyikük odament egy arrébb lévő becakos sráchoz, lebeszélte vele, és így az a srác vitt el minket 20-ért. Hogy ő most egy alacsonyabb kasztból volt-e, vagy csak egymás között nem akarnak alámenni az áruknak, inkább átpasszolnak, vagy fel van osztva köztük, hogy mikor ki a soros, vagy mi a szitu, nem értjük. Mindenesetre ez a srác nagyon örült a fuvarnak. Mi is.

comments

Napló, 2012. július 6.

Volt kiskoromban egy könyvem amiben olvastam Borobuduról és nagyon tetszettek a képek. Vágytam oda, és hát nagyon örültem, hogy úgy alakult, hogy Indonézia felkerült az útitervre. Két dolgot szerettem volna mindenképp látni ebből az országból Borobudurt és vadon lévő orangutánokat. Nagyon remélem, hogy összejön a másik is, majd meglátjuk. Borobudurral kapcsolatban viszont le kell szögeznem valamit rögtön az elején. Kicsi volt, és igazából csalódtam. Az a legdurvább az egészben, hogy ahogy a saját képeimet nézem, az a véleményem, hogy hát ez rettenetesen jól néz ki. De élőben... arra gondoltam, a parlament sokkal nagyobb. Hát ez van. Nem akarok a legsznobabb hülye lenni, hogy nekem már a Borobudur sem elég jó, de ha szerintem kicsi, hát kicsi. Erről nem is szeretnék többet írni, most ezt leírtam, innentől majd lelkendezem, hogy mennyire jó. Mert jónak jó, csak ne képzeltem volna nagyobbnak...

A mai nap programja, hogy megnézzük Borobudurt, Prambanant és elbúcsúztatjuk Zitát. Az volt a terv, hogy ha nem tudjuk Borobudurt bejárni, Zita egyedül megy Prambananra. Mivel egy nagyon in medias res-szel nyitottam ezt a bejegyzést, nagy meglepetés nincs abban, hogy a reptéren integettük el. Ha nem tudjátok mi az a Prambanan, dont worry, én sem tudtam még az országba érkezés előtt sem. Nagyon poratkára egyszerűsítve, Borobudur egy buddhista templom, Prambanan meg egy hindu. Nem kérek kritikákat, hogy Borobudur nem templom, meg ilyesmi, tudom, de ha ennyit megjegyzünk az elég. Nem fogjátok elhinni, de az indonézek szerint Borobudurt napfelkeltében kell megnézni. Én ezt már teljesen rezignáltam tűrtem. Megjegyzem valószínűleg minden szebb napfelkeltében, bár én a Lánc-hidat például sosem láttam napfelkeltében, vagy ha láttam, nem emlékszem, mert épp a Koppány, koppány, koppány című dalt üvöltöttem a budapesti hajnalba; az agyam pedig két orgiát nem volt képes egyszerre tárolni.

Szóval megint sötétben indultunk az új sofőrünkkel, és egy olyan helyre vitt minket, ahonnan nagyon szép lesz a napfelkelte. Mivel nekünk a vérünk még un dos tres ütemre lüktetett a tegnap este miatt, nem tudtunk lelkesedni a dombra való felmászásért. Azért pláne nem, hogy a szemek alapján Matolcsy zabigyereke vezetett minket, aki fontosnak tartotta megmutatni, hogy ez a banánfa, ez meg a kókusz. A csúcs az volt, amikor felfelé menet megmutatta a mobilján, hogy milyen a napfelkelte.. Szerintünk papolás helyett igazán megcsiszolhatta volna azt a fát... (bocs). Zsuzsi annyira álmos volt, hogy nekem kellett megmutatni, hogy ott az Borobudur a ködben és kb 10 perccel később vett észre egy vulkánt, minthogy láthatóvá vált. Én itt még borzasztó lelkes voltam, és magyaráztam, hogy az ott a sztupa.

Kuszaszem közben hozott egy kávét tejjel és cukorral. Én odamentem, ahol keverték, hogy kérjek egy feketét. Az indonéz kultúrát nagyon jól leírja, hogy erre az volt a válasz, hogy elfogyott a víz. Az igazság az, hogy három az egyben Nescafe-juk volt, de azt meg nem akarták mondani, így inkább a hirtelen előrántott hazugság. 

Kigyönyörködtük magunkat a látványban és tényleg nagyon szép volt. A túloldalt is kiválóak voltak a rizsföldek. 

Meg kell vallani viszont, hogy legalább ekkora élmény volt a reggeli WC és közel sem a minősége miatt, hanem hogy létezett. Most hogy már kicsit felébredtünk sofőrünkről is kiderült, hogy nagyon kedves ember. Előre dörzsölte a markát, hogy a Borobudurnál van ingyen kávé meg tea. No igen, kb 20 dodó a beugró, ami itt ugye nagyon sok. Ezért viszont jár ingyen kávé, tea, víz meg sarongot is adnak, hogy eltakarjuk lábikráinkat. Megnéztük sofőrünk családját a mobilján aztán máris hatalmas cimbik lettünk.

Elindultunk a templomhoz. Ez nem is templom tulajdonképpen, hanem egy zarándokhely. A hely maga tíz szintes, és a nirvánához vezető utat mutatja be; a felső három a megvilágosodásban van már benne és legfelül maga Buddha van, vagy valami ilyesmi. Remélem nincs ortodox buddhista olvasónk, mert nem tartom magam a leghülyébbnek ehhez a témához, de a szóhasználatban biztos nem leszek pontos. 

Szóval a lényeg, hogy az épület a nirvanához, azaz a vágy nélküli ürességhez, a megtisztuláshoz vezető utat szimbolizálja. A legalsó szinten olyan domborművek vannak, amik vágyakat mutatnak be, az épület maga négyszögeletes. A legfelső három szint viszont kör alakú, ami végül is már a mennyországot mutatja be. A szinteken mozi van, azaz óramutató járás szerint lehet a domborműveken végignézni a különböző történeteket szintről szintre, nem lesz meglepő, ha azt mondom, hogy Buddháról. Domborműveken kívül Buddha amúgy is megjelenik sokszor szobor formájában, hol ilyen, hol amolyan kéztartással.

Az épület tetején lévő 72 harang, azaz stupa Buddhákat rejt. Hogy a nagy stupában is Buddha van-e azt nem tudom. A hely tele van számunkra nagyon nehezen felfogható szimbólumokkal, például a stupákon lévő lyuk az rombusz vagy négyzet alakú. A négyzet a tökéletesebb, hogy miért, ne kérdezzétek.

Itt is sok embernek mi voltunk a legnagyobb látványosság, nem kevés kép készült rólunk.

Amúgy mi tényleg próbáltunk mindent megtudni az épületről. Elmentünk a vezető bérelő helyre, és mondtam hogy egy jó vezetőre lenne szükségünk. Mondták ki a soros, feltettem neki két kérdést, hogy leteszteljem, nem nagyon tudta őket. Azért mivel hármunkra abszolút nem volt drága, megkértük, hogy adjon egy órás útbaigazítást. Hát nem volt borzalmas, csak nehéz volt kiválasztani, hogy mi lehet, ami tényleg úgy van, és mi amit csak behandabandázott. A templom méretei miatt végül úgy alakult, hogy három óra alatt megnéztük (magamban korábban egy két napot szántam rá), így világossá vált, hogy át tudunk menni Prambananra. Megkajáltunk még a múzeum előtt, megkerestük sofőrünket, és már mentünk is Prambananhoz.

Prambanan egy hindu templomegyüttes. Mind Borobudur, mind Prambanan a X. ill. XI. század környékén épült, és ebben az időszakban Java egyik fele hindu, másik fele meg buddhista volt, sőt ez az az időszak, amikor az arab kereskedők révén kezd betörni az iszlám. Nagyon röviden úgy lehet összefoglalni a vallási terjedéseket, hogy a hinduizmus egy indiai vallás, amihez csatlakozni szinte lehetetlen, így maga a vallás a világtörténelem alatt is nagyon kevés területen terjedt el, az egyik ilyen kivétel pont Indonézia. A buddhizmus tulajdonképpen a hinduizmus egy oldalágának indult, majd önnálósódott. Ez a vallás már sokkal jobban épít hívők aktív szerzésére, de persze ez is kismiska az iszlámhoz képest, aminek a terjesztése pedig gyakorlatilag feladata a mohamedán vallásúaknak. Mára egész Java mohamedán és az országban az utóbbi 10 évben megfigyelhető az egyre erősebb konzervatívizmus. No nem kell Szaud Arábiát elképzelni, városban például simán lehet látni forrónadrágos spagettipántos Marlboro hostess csajokat kocsmában, de az is látható, hogy kislányok önszántukból kendőkben járnak. Szerintem kicsit hajaz Törökországra a dolog (ott is erősödik az iszlám az elmúlt években), de még nem vagyok biztos ebben a következtetésben.   

Szóval ott tartottam, hogy Prambanan. Ez már valóban templom, jobban mondva templom együttes és három fő istennek Brahma, Visnu, Siva van egy egy templom párja, egy kicsi és egy nagy. Hogy miért kettő, azt nem tudom. Nagyon impresszív a templom, tiszta India. A domborművek között van pár érdekesebb, prűdnek semmiképp se mondanám, mondjuk ezeket nézzétek:

Itt is nagy sztárok voltunk, lassan ezt már le se írom. Hatalmas hőség volt közben, és már kicsit telítődtünk a kultúrával, így csak mértékkel tudtuk a dolgokat megnézni. Amúgy is iszonyat dús egy ilyen templom, de nincs nagy problémám vele, egy barokk templomot sem nézek végig, hogy melyik kis faragás a Golgota hányadik level-jét ábrázolja. Ahhoz itt sem kell szimbolista mesternek lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy az itteni templomok is három részre vannak osztva. Érdekes módon itt nem a pokol föld mennyország felosztás a menő, hanem a földi élet, szent élet, mennyország. A földi élet a legalsó szint, amit simán látnak a mezítlábas hívők is. A középső rész, ahol egy bejárat is van és belül áldozati oltár, oda már csak a papok mehetnek, és itt mutatják be az áldozatokat. A csúcs meg maga a megvilágosodás, a vágy nélküli élet.

Eddigre bár nem hindu értelemben, de mi is eljutottunk a vágy nélküli élethez, vegetáltunk rendesen, és hát mivel lefáradtunk, magunkat szórakoztattuk, ahogy tudtuk.

Miután úgy éreztük, hogy ezt is kipipáltuk meg akartuk nézni, hogy mi van itt még a környéken. Ahogy sétáltunk jött egy kis vonat, mármint ez az úton gurulós fajta, ami van mindenhol Siófoktól Esztergomig. Én mondtam a csajoknak, hogy erre fel kéne kapaszkodni, de nem voltak rá vevők, így csak én ugrottam fel menet közben. Azt hittem majd jönnek gyalog, de nem jöttek; szerintük messze volt. Én nagyon örültem, hogy elmentem a másik templomig is a kis vonattal, mert bár kisebb volt, de ott senki nem volt, így magam fedezhettem fel a templomot. Pár éve egy földrengés megtépázta az épületeket és még most is restaurálják őket. Mivel nem volt ott senki fel is másztam az egyik állványra, de semmi érdekeset nem láttam a restaurálásból.

Tök jól elbóklásztam, vártam a csajokat, de miután nem jöttek a következő kis vonattal, visszamentem. Nagyon élveztem, Zsuzsi valamiért halálra röhögte magát, hogy mekkora kisfiú vagyok, hogy így tudok élvezni egy vonatozást.

Beültünk egy búcsúsörre Zitával, bár a szervezetünk ezt nem kívánta nagyon, de a búcsúsör az búcsúsör. Kimentünk a reptérre és könnyes búcsút vettünk egymástól. Zita Szumátrára repül, ahol egy barátnőjével fog találkozni.

Mi visszamentünk a szállásra, és ko-ko-ko-konkrétan egy pizza után fellőttük a pizsit. Nagyon jó volt, hogy voltak vendégeink és egy kicsit kizökkentünk a csak egymással levésből. Jó volt édesanyámmal és Zitával beszélgetni, az otthoni hírekről tudomást szerezni. Persze mindketten varázslatos személyiségek vagyunk Zsuzsival és kifogyhatatlan mennyiségű témánk van, de azért jó néha mással is beszélgetni ;). Ugyanakkor az is világossá vált számomra, hogy nagyon kevés emberrel tudnék egy évet együtt utazni :))

comments

Napló, 2012. július 5.

Hajnal 6, megérkeztünk Yogyakartába. Szerencsére egyenesen a szállásra vitt minket a kisbusz, ahol nem is tököltünk sokat, bevetettük magunkat a szobánkba, és már aludtunk is egészen fél 12-ig.

Yogyába elsősorban a Borobudur miatt jöttünk, ami egy buddhista templom, de közben megtudtuk, hogy van itt olyan is, hogy Prambanan (erről a holnapi napban bővebben), meg hogy maga a város se rossz fajta. Szóval program adatik itt bőven, a szűk keresztmetszet viszont az idő. Kiderült, hogy Csilla meggyógyult, így Zita az eredeti terv szerint, holnap délután repül Sumatrara. Fel volt adva a lecke: minél több dolgot megnézni úgy, hogy holnap fél 4-kor Zitának a reptéren kell lenni. 

Zitával le is mentünk a recepcióra, hogy megtudjuk miként tudjuk ezt megvalósítani. Voltak itt sakkozások jobbra-balra, de végül az a megoldás született, hogy holnapra bérelünk egy kocsit sofőrrel, vele elmegyünk a Borobodurhoz, természetesen napfelkeltére :-) aztán pár óra Borobudur nézés, majd irány Prambanan, amihez már közel van a reptér, ott feltesszük a gépre Zitát, és m visszajövünk a sofőrrel Yogyába. Közben még azért megvolt az az opció is, hogy ha nem tudjuk teljesen megnézni a Borobudurt mire Zitának tovább kéne indulni, akkor ott elbúcsúzunk, a sofőr viszi Zitát tovább, mi meg helyi busszal visszamegyünk Yogyaba.

Király, megvan a terv, megalkudtunk a sofőr árában is, holnap reggel 4-kor!!! (kezdem érezni, hogy nem vagyunk normálisak) itt lesz értünk. Ma meg csak sétálgatunk a városban. Szerencsére minden látványosság, mint a szultáni palota - mert itt ám ilyen is van - bezárt délutánra, így mindenféle kisértés nélkül nyugodtan sétálgathattunk a városban :-)

De még egy egyszerű kis séta közben is annyi érdekesség van, pl az egymás mellett sorakozó koporsógyárosok. Vagy 10 ilyen "üzlet" volt egymás mellett. Már vártam, hogy mikor szólítanak meg, hogy nem akarunk-e vásárolni, most discountot is adnak csak nekünk csak most, de szerencsére ez nem történt meg.

Nem jutottunk messzire, beültünk gyorsan egy kávéra. Nagyon finom volt, így Tibi egyből kettőre is benevezett.

Egy helyi csóka a végén elkezdett velünk beszélgetni, és jó kis tanácsokkal látott el minket, merre is érdemes menni. Nagyon kedves volt és jó fej, de így is nehéz volt eldöntenünk, hogy ő most csak szimplán ismerkedik, vagy felhajtó. Ezen tanakodtunk többször, de most se tudjuk a megfejtést. Ami elég meggyőző volt, hogy egy másik muksóval kávézgatott, akiről azt mesélte, hogy dokumentum filmen dolgozik, és még a honlap címét is felírta nekünk. Az összes felhajtásra utaló megjegyzése annyi volt, hogy a palotanegyedben (kraton) van egy egyetem, ahol van egy csóka, aki batikol (később kifejtem), és ő jól tolja nagyon, ha kiváncsiak vagyunk menjünk hozzá. Mehetünk magunk is, de ha gondoljuk itt a száma, felhívhatjuk és akkor ő is velünk tart. Ez volt a legrámenősebb mondata.

Szóval nehéz kiigazodni ezeken az embereken, nem ez volt a mai nap során az egyetlen ilyen élményünk. És ezeknek egy jó része biztosan felhajtó, de egy másik részükről meg tényleg nehéz eldönteni, hogy csak kiváncsi és ismerkedik, - főleg ha a sok velünk fényképezkedni akaró helyire gondolunk - vagy épp "dolgozik". Mindenesetre nagyon érdekes, hogy a felhajtásnak egy ilyen kifinomult fajtája alakult itt ki. Fényévekre van ez az arab "Hello my friend, you buy t-shirt, yes!"-től.

Kávé után sétáltunk egy keveset, a palotanegyed kisebb utcáiban, ahol Tibi és Zita egy gyömbér levesre is beneveztek egy utcai árusnál. Én nem vagyok oda a gyömbérért ilyen mennyiségben, így én kihagytam. Nekik izlett, de kicsit túl édesnek nevezték. Az ilyen kajaárusok egyébként mindenfele megtalálhatók itt, olyan kis kocsikkal árulnak mint nálunk a hotdogosok, csak épp másfajta kajákat. Vannak levesek, olajban sült tésztaféleségek, de van amelyik a wokkot kapja elő és egy nasi gorenget (sült rizs) dob össze. Majdnem mindegyik kaja olyan, hogy végigkérdezik az alkatrészekre, hogy mehet-e bele.

Még mindig a palotanegyedben jártunk, amikor egy olyan utcához értünk, ami tele volt kalitkákkal. Itt nagy divat a madártartás, külön piac is van rá. Korábban itt volt a palotanegyedben, de nemrég kiköltöztették innen, így mostmár csak néhányan maradtak itt árulni a madrakat és kalitkákat. Elég volt a sétálásból a nagy melegben, le is intettünk két úgynevezett becakot (itteni riksa) és elvitettük magunkat a Maliborough nevű főutcára, ahol hatalmas piac van.

Árulnak itt mindenfélét, de legfőképp batik cuccokat. A batik egy eljárás amivel képeket és textíliákat festenek. Először előrajzolják a mintát, majd külünböző rétegzéssel viaszt visznek fel az anyagra a minta alapján. Különböző rétegek különböző színek lesznek. Miután fent van a viasz, csak az a minta marad szabadon, ami az első színt fogja kapni. Ekkor belemártják az anyagot a festékbe, mondjuk kékbe. Ezután lekaparnak egy másik réteg viaszt, mondjuk arról a mintáról, ami barna lesz, és felvisznek egy viaszréteget a már megfestett kékre. És így tovább. Olyan ez mint a tojásfestét, csak kicsit bonyolultabb. :-)

Szóval ilyen cuccokat lehet venni, meg galériákba is lehet menni. De ezen kívül szerencsére mást is lehet kapni, így lett az órámra szíj. Tibi nagyon szemfüles volt, hogy kiszúrta az órást, én már Kutát látva teljesen kezdtem lemondani arról, hogy óraszíjat fogok tudni venni, ott teljesen úgy nézett ki, hogy egy új óra esélyesebb és talán még olcsóbb is mint egy szíj.

Az úton voltak zenészek is, akik nem is játszottak rossz muzsikát, de azért náluk nagyobb látványosság volt egy kissrác, aki korát megszégyenítő tánctudással rukkolt elő.

Míg mi a táncos mulatságon voltunk, Zita egy batikboltban nézelődött, és talált is magának jófajta cuccokat. Ekkorra már éhesek is lettünk jócskán, ma még nem igazán ettünk. Meg is rohamoztuk a mekit egy sajtburiért. Azt már tapasztaltuk, hogy a meki minden országban más, mert igazodik a helyi kulturához, de azért erre nem számítottunk:

Középen a super size ricet nézzétek

Bóklásztunk még egy adagot, ittunk kókuszt, ami egyébként itt most nem volt túl finom. Hallottuk, hogy van éjszakai piac, Zita ezt meg szerette volna nézni, de mikor megérdeklődte vagy nem tudtak róla, vagy össze-vissza infőkat adtak. Lényeg a lényeg, nem lett meg, bár mivel már közben beesteledett és a Maliboroughn a piac még mindig nyitva volt, mi úgy vettük, hogy az az éjszakai piac és kész.

Feladtuk a keresést és kajálda után néztünk, ahol Zitus búcsúvacsiját tartjuk. Hamar rá is bukkantunk az igazira:

A kaja kiváló volt, a hangulat pedig még annál is kiválóbb. Először úgy gondoltuk, hogy sajnos, de másnap már úgy, hogy szerencsére, az arak az első kör után elfogyott, így maradt a sör. Itt egyébként az arakot mézzel és lime-mal isszák, és így kimondottan finom.

Jöttek közben zenészek is, akiknek köszönhetően táncos mulatsággal búcsúztattuk Zitust.

Nagyon jól telt az este, sok-sok beszélgetéssel, tánccal és nevetéssel. Olyannyira, hogy az eredetileg tervezett 10-es lefekvés hajnal 1-re csúszott. Sebaj, még így is van 3 óránk alvásra :-)

comments