Napló, 2012. július 4.

Akkor megint kelés, most már ez ilyen rutin dolog, hogy hajnal háromkor kelünk, mert hogy napfelkelte... Mivel végül a túra mellett döntöttünk, ezért el is indultunk, én kicsit bent rekedtem a mellékesben, így egy 10-15 perces késéssel indultunk meg. Nem volt nagy gond. Egyedül kaptattunk felfelé időnként utolért minket egy egy csóka, aki lóval ment fel, hogy a csúcson majd teát meg kávét árul. Szerencsére telihold volt, így szinte fejlámpa nélkül mehettünk fel. El sem hiszem mekkora szerencsénk volt az idővel. Amikor Kanawán voltunk, akkor új hold volt, ami azért jó, mert akkor kisebb az áramlat, amiben nehéz merülni. Viszont most meg látunk, mert holdtölte. 

A felfelé menet nem volt a legegyszerűbb, de azért meg lehetett vele birkózni, egész ki volt építve, plusz a hosteles srác iszonyat jó leírást adott, szóval nem volt para. Közben, már fel felsejlett, hogy nem lesz randa.

Viszont már felfele gyanús volt, hogy egy csomó dzsip zümmög. Gyerekek, ezt nem fogjátok elhinni, a vulkán teteje, az durvább volt, mint az Eiffel torony, annyian voltak. Búcsú a négyzeten, gyakorlatilag nem fértünk fel a hegyre. Ez már akkor gyanús volt, mikor a dzsipek között kellett felfele mennünk. 

Teljesen kiakadtunk, hogy ez teljesen élvezhetetlen. Gyorsan jött a mentő ötlet, hogy menjünk kicsit lejjebb, ott majd jobb lesz. A napfelkeltét magát nem fogjuk látni, de a vulkánok gyönyörűek voltak a napfelkeltében. Iszonyat jó volt, hogy szinte egyedül voltunk, illetve pár másik ember volt csak.

Mint látjátok, közben feljött a nap... Hát gyönyörű volt, olyan volt mint egy holdbéli táj. Ez a kifejezés teljesen elhasznált, de sajnos jobbat nem nagyon tudok mondani, mert az, hogy lepusztult, az meg mást jelent. A helyet egyébként Bromo néven tartják számon. Szerintem teljesen zavaró, mert a Bromo, az az a kráter amelyik a képen kicsit balrább van és homokos, nem füves, ráadásul még alacsonyabb is. Az előtte lévő kráter sokkal szebb, az alakja is nagyon király, meg a formája is olyan, mintha rakott szoknya lenne. Zitának volt valami szakszava rá, hogy milyen anyag, de én miután tavaly az esküvő alkalmával megtanultam, hogy mi a szatén és milyen szín az ekrü, úgy döntöttem, hogy minimum három évig nem vagyok hajlandó megjegyezni olyan szavakat, mint hogy düftin. Azt egyébkét még nem is írtam, hogy a táj az ilyen becsapós matematikai feladvány is lehet, hogy hány krátert látsz a képen, mert maga a nagy kör, amiben a kisebb kráterek is vannak, az maga is egy kráter. A legkirályabb az volt egyébként, amikor a háttérben lévő nagy, illetve a Bromo kráter időnként pöfékeltek egyet, azaz egy füstfelhőt lövelltek fel. Itt talán látszik a háttérben lévő vulkán fölött:

Iszonyat jól éreztük magunkat, Zita révén elfogyasztottunk egy kis csúcspálinkát, és nagyjából két órát elücsörögtünk a tájat nézve. Ezután elindultunk lefele, ami nem volt túl eseménnyel teli, leszámítva, Zita Tarzan lengését. Egy nagyon meredek úton mentünk le, ha magunk között lennénk bevallanám, hogy elnéztem a lefelé menő utat, de mivel ez itt nyilvános továbbra is állítom, hogy ilyen meredek volt az út. Zita elvesztette az egyensúlyát és egy gyökérbe kapaszkodva nekicsapódott a falnak. No nem volt semmi veszélyes, egy utcapatkán nagyobbat lehet esni, de ami felejthetetlen volt, hogy miközben lengett közben végig vigyorgott, majd miután becsapódott megjegyezte, hogy ez fájt. Prérifarkas sem csinálhatta volna gyönyörűbben. 

Utunk vissza gyönyörű bevetett vidéken vezetett, szerintem egész Java be van vetve, talpalatnyi föld sincs gazban.

A szálláson kicsit megpihentünk, összepakoltunk, intéztünk buszt Yogyakartába, aztán felmentünk még a Bromo kráterhez. A recis srác elárulta, hogy lehet kikerülni a kráterhez való belépőt és gyakorlatilag bokáig érő hamuban mentünk a kráterhez.

Már többször mondtuk, de ismét leírom, hogy Javán igazából kipróbálhatjuk milyen lehet villalakónak lenni. Mindenki velünk akar fényképezkedni, az hogy a vulkán benne van-e, az tök mellékes. Emellett suttyomban is fotóznak minket, és a legbátrabbak azok megszólítanak minket. Majdnem mind az angolját szeretné fejleszteni, és tényleg kérdeznek olyat, hogy can I interview you? Nekünk nagyon vicces az egész, és több emberrel meg tudtunk ismerkedni, például egy gimis angoltanárnővel, aki az osztályával volt itt, két egyetemista csajjal vagy egy motoros párral, akiből a csaj alig mert velem kezet fogni.

A kráter tetejéhez egy elég komoly lépcső vezetett, és közben a borzasztó finom hamut folyamatosan fújta a szél. Mivel nem szándékoztunk a második kamerát is elhasználni az egy éves út alatt, nagyon óvatosan bántam a kamcsival.

A kráter maga gyönyörű volt, egy bugyogó sárgás zöldes kénes tó volt benne. A kráter egy az egyben Sarlacc, aki valamiért nincs otthon a Csillagok háborúja bestiáriumában, annak elmondom, hogy ez a sivatagi szörny a Jedi visszatérből.

Iszonyat porosok lettünk, de nagyon boldogan meneteltünk le a hegyről Zsuzsiról készült pár olyan kép, amilyen a Vulcanon készült róla 10 évvel ezelőtt. Mozgásában most is dinamikus és kecses, nem fogja az idő vasfoga...

Visszakutyagoltunk a szálláshoz és most már rutinosan benyomtunk egy baksot, esküszöm ez jó, csak ne lássam, hogy a csóka, hogyan mosogatja a tányért, mert gyakorlatilag ha ahelyett a művelet helyett beleköp, tisztább lesz.

Elnyomtunk egy sört, illetve megfürödtünk, mert nagyon ránk fért. A kis külön utas kirándulásom miatt a csúcson én elég szutyokmarci voltam, de a csajokat sem skatulyából húzták ki. A busz eddigre már várt ránk, és bepréseltük magunkat a helyiek közé. Szerintem mi finanszíroztuk az aznapi Bromo volánt, de nem nagy gond, ez sem vert minket földhöz. Az már sokkal kevésbé tetszett, hogy a hegy lábánál, ahol fél órát kellett volna várnunk a csatlakozásra három órát vártunk. Ez azért különösen fájdalmas, mert egész éjszaka fog menni a busz, és reggelre érünk oda. Nem mondom, nem nagy baj, hogy hajnal hatra érünk Yogyába hajnal négy helyett... Zita nagyon ügyes volt, mert elkezdett telefonálgatni, hogy foglaljon szállást, ezúton is köszönjük az egyik nagy amerikai hardware software cégnek, hogy megfinanszírozta a szállásfoglalásunkat. Csak az ötödik szálláson sikerült helyet kapni, de ott legalább volt.

Megvacsiztunk, és helyi feng shui szerint kialakított internet kávézóban rápillantottuk mailjeinkre. Igaz is, minek szék egy netkávézóba.

Végül megjött a busz. Viszérharisnya, nyakpárna, szemfedő, economist audiokönyv fülbe aztán reméljük a legjobbakat... mondjuk, hogy hajnal három óta fent voltunk sokat segített.

comments

Napló, 2012. július 3.

A mai napot búcsúzkodással indítottuk. Zsuzsi ma este repül haza, mi pedig reggel 8:45-kor repülünk Surabayába, Java szigetére. Zsuzsit elláttuk jótanácsokkal, hogy miként alkudjon taxissal, és merre érdemes mennie, elhalmoztuk puszikkal, amik egy részét hazaküldtük szüleimnek, aztán nagy ölelések közepette búcsút vettünk egymástól újabb fél évre.

Pikpak kiértünk a reptérre, nem volt semmi forgalom, így még egy Starbucksos sajttorta és egy kávé is belefért az időbe. Mint kiderült sokminden más is belefért volna, mert késett a gép. Felszálláskor viszont örömmel vettük, hogy az első sorba kaptunk helyet, ahol több hely van a lábnak. Tibi pedig különösen élvezte a szitut, mert a stewardess pont előtte balettozott.

A jó kis helyünknek köszönhetően csak felállva tűnt fel, hogy ezt a gépet kisméretű ázsiaiakra méretezték:

Surabayába megérkezve Zita megrohamozta az info pultot, mert kiderült, hogy Csilla barátnője, akivel találkozott volna lebetegedett, és nem biztos, hogy tud menni Sumatrara. Így Zitus felmérte a helyzetet, hogy át lehet-e rakni a repjegyet későbbre. Ez azt a könnyebséget adta volna, hogy lazábbra tudjuk venni a feszes programot. Mint kiderült a lehetőség megvan, már csak Csilláról vártuk a hírt, hogy meggyógyul-e.

Egy ebéd után elindultunk sofőrt vadászni, aki elvisz minket a Bromo nevű vulkánhoz, amihez holnap hajnalban szeretnénk felmászni. Most időnk se volt egyéb utat választani, meg amúgy is elég jól járunk még 3-an is a kocsival, így nem is gondolkodtunk más alternatívákban. Már rövid reptéri sétánk során is feltűnt, hogy mennyire mások itt az emberek, mint az előző két szigeten. Az egy dolog, hogy Java muzulmán sziget,  míg Bali hindu, Flores meg főként keresztény, de egyenesen olyan, mintha egy új országba pottyantunk volna. Többször fel is tettük egymás között azt a kérdést, hogy vajon mi tarthatja össze ezt az országot... a vallás, a kultúra, a nyelv mind különbözik az egyes területeken, ráadásul még nem is egy területről, hanem külön szigetekről van szó...  

No de ott tartottunk, hogy sofőrkeresés. Próbáltunk alkudozni, de nem volt egyszerű. Végül Tibi egy új módszerrel állt elő, felírta egy papírra, hogy Bromo, 350e Rp, és ezzel mentünk körbe. Elég jól bevált, és hamar meg is tudtunk állapodni egy csókával, aki két lépés után átpasszolt minket egy másik csókának. No sebaj, ő is jó lesz nekünk. Arra ekkor még nem gondoltunk, hogy fél óra múlva újabb sofőrcserén leszünk túl.

De végülis ment a szekér, mi meg jót beszélgettünk és nézelődtünk a kocsiban. Hihetetlen ez a Java, itt minden talpalatnyi földet felhasználnak. Egymásba érnek a városok és a falvak, 2 méternyi szünet sincs köztük. Mindenfelé be van vetve a föld, még a legmeredekebb lejtő is, amiről azt is nehéz elképzelni, hogy hogy tudnak megállni rajta, nemhogy még kapáljanak.

Ahogy közeledtünk Bromohoz a falvakban nagy zenebonát hallottunk. Nem derült ki, hogy mi az apropó, de láthatóan nagy búcsú volt. Végül megérkeztünk a Bromohoz legközelebb lévő faluba, Ceramat Lawanba, ahol végül a másodikként lecsekkolt szállásnál telepedtünk le. Itt nagyon kedves volt a recepciós srác (még egy magyar köszönömmel is meglepett minket), minden infóval ellátott minket, ami a holnap hajnali napfelkeltés Bromo nézésünkhöz szükséges lehet. Volt itt több lehetőség is: lehet menni gyalog magára a Bromo vulkánra, oda 1 óra az út, lehet menni egy kilátópontra gyalog, oda 2 óra az út, de ennek van egy alsóbb kilátó pontja is, ahova 1 óra alatt oda lehet érni, és mindemellett lehet menni kilátóra jeeppel is. A Lonelyra nagyon mérgesek voltunk, mert nem nyújtott túl sok segítséget a választáshoz, konkrétan igencsak hiányos volt a leírt információhalmaz.

Ezután elérkezettnek láttuk az időt, hogy kipróbáljuk a baksot, ami egy helyi kaja. Egy leves, telepakolva tésztával, tofuval, meg egyéb dolgokkal, amiről nem teljesen tudom, hogy mik. Egy utcai árusnál neveztünk be erre a körre. Kicsit féltünk, hogy szaladós lesz ez a Bromo holnap, de szerencsére semmi ilyen gondunk nem volt, és azt kell mondjam, hogy finom is volt.

De azért éhesek maradtunk még, így egy kajáldába is betértünk, ahol elvileg wifi is van. Itt elég hamar egy tipikus indonéz beszélgetésbe csöppentünk, amikor is ha nem tudják a választ, akkor is válaszolnak, és legfőképp igennel:

Tibi: Szükséges kód az internethez?

Pincér: Nem nem szükséges.

Tibi: Akkor simán tudunk kapcsolódni a netre?

Poncér: Nem, mert most nincs internet.

Tibi: Hogyhogy nincs internet?

Pincér: A felhők miatt.A vulkán körül most felhők vannak, így nincs net.

Tibi: Ahhhha. A vulkánból jön az internet?

Pincér: Igen

:-)

comments

Napló, 2012. július 2.

A spanyolok nyertek, remélem ezzel senkinek nem mondok újat. Mi aludtunk, bár én eléggé gondolkoztam azon, hogy felkelek hajnal háromkor, hogy megnézzem, de aztán nagyon bölcsen ezt végül kihagytam. Reggel azért ennek ellenére mufurc voltam, ami nem is jött rosszul. A taxis csókánk egy 40%-al magasabb árat akart magának, mint amiben megállapodtunk. Gyakorlatilag nekidobtam az eredetileg megállapodott összeget, és vakkantottam hozzá valamit. Azt hiszem ez volt a leggyorsabb alkudásom valaha, meg se szólalt.

A reptér elbírt volna egy két hatékonyságjavító projektet, de mi nem bántuk, mert nagyon vicces volt, hogy minden egy teremben történik, de minden lépéshez három ember kell.

A kiváló alkudáson kívül a humorbombám is elsült, vagy inkább csak a fáradt csajoknak tetszett, de az elmélkedésem vége az lett, hogy az indonéz kajától ránk jövő hasgörcsöt rapid pufinak neveztem el. Valóban olyan az érzés, hogy "meghalok, meghalok, HOPP, jól vagyok". Az ember 7 percig azt hiszi, hogy a mai napra roló, aztán hirtelen jól lesz. Ezen édesanyám könnypotyogósra röhögte magát. 

Egyébként ha már itt tartunk elárulom, hogy egész Indonézia retro stílusú, legalábbis otthon ez az eufemizmus illeti a pattogzó vakolatot. Itt ez nem stílus, hanem életforma. A repülőút maga nagyon jól sikerült párokba fejlődtünk, én édesanyámmal beszélgettem, Zsuzsi meg Zitával. A repülő úton ismét láttunk vulkánokat, és eldöntöttük, hogy láttuk Kanawát, bár inkább csak akartuk szerintem.

Balira, már mint haza érkeztünk, illetve megint módosítok, ez ugye csak Kuta, Bali ezüstpartja. Itt begyűjtöttem az eddigi legjobb rendszám fényképet egy kormányzati kocsiról (69, remélem ez átjött):

Szállásunk felé vettük az irányt, becheck, aztán szétszéledtünk. Zitában benne volt a zabszem és meg szerette volna nézni Bali egy két templomát és talált is magának egy motoros srácot aki körbevitte. Mi hárman először elmentünk felvenni az útlevelünket. Komolyan mondom nekem mindig holt fáradtnak kéne lennem, mert itt is full erőszakosan megmondtam a csókának, hogy akkor 45 perce van, hogy megjelenjen a vörös kiskönyveinkkel, és meg is jött. Addig hárman bementünk a Starbucksba, hoppá civilizáció!, és elsírtuk, hogy mennyire jó volt ez a közel három hét, és milyen jó, hogy édesanyám itt lehetett. Az eredeti merülős terven túl annyi minden történt még együtt velünk. Szerintünk sikerült neki megmutatni valamit abból, hogy milyen utazni, és ez mennyiben különbözik a turistáskodástól. Ha már turistáskodásnál tartunk, akkor azt sem lehet és nem is szabad kihagyni, hogy az ember szuveníreket vegyen. Nekem ebben viszont szerencsére nem kellett részt venni, és visszavonulhattam. Előtte azért még vettünk 5000Ft-ért egy tartalék aksit a fénykézőbe, én mondjuk egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy jó lesz, de eddig működik. A fehér ing nézegetésben viszont nem akartam részt venni, így fellőttem a pizsit.

Volt mára még egy nagy tervünk, az hogy édesanyámat rátesszük egy surfdeszkára, így ki is mentünk. Zita még easy rider volt ez alatt, így ő ebből az élményből kimaradt. Mi kimentünk, megtaláltuk Adét, megállapodtunk, hogy mi ketten Zsuzsival csak deszkát bérlünk, és édesanyámat tanítja. Nem voltak nagy reményeim, iszonyat nehéz felállni a deszkára, nekem több olyan fitt 20-as fiú ismerősöm is van, aki nem tudott felállni a deszkára két óra után sem, de édesanyám a rossz vállával nagyon derekasan helyt állt, és ha felállni nem is, feltérdelnie sikerült. Borzasztó büszke vagyok rá, ilyen idősen nem tudom hány embert lehetett volna egyáltalán a vízbe bezavarni.

Mi bent vacogtunk a vízben és nagyon nem akartak jó hullámok jönni, túlzottan apály volt. Zsuzsitól is teljesen odavoltam. Szó szerint vacogott a vízben majd jó húsz perc múlva mondtam, hogy egy hullám és megyünk. Jött végre egy jó hullám, felállt, ment, majd látom jön vissza. Mondom mizu? Mire ő: csak még egyet! :))

A surf után mi más jönne, mint egy masszás. El is mentünk, most már mind a négyen, mert Zita is megjött. Nagyon jól esett mindannyiunknak. Most már csak a búcsú vacsi volt vissza a programból, édesanyám aranyosan meghívott mindannyiunkat egy jó kis vacsira. Elnosztalgiáztunk, hogy milyen jó volt minden, megpróbáltuk feldolgozni az előző napok nagyon sűrű programját. A mai estére édesanyámnak ÖT pontot adok

Este mi Zsuzsival mint majom a farkamnak (copyright Hangover 2), úgy örültünk, mert végre kipakolhattuk a csomagunkat. Iszonyat, hogy gyakorlatilag egy Szabó Ervin könyvtárral koncerteztük végig Indonéziát, annyi könyvünk van, és hogy finom mondjam, a túracipőre sincs már egy ideje szükségünk. Ezek most mind mehetnek haza. A kipakolás kapcsán még szakadtunk egyet a röhögéstől, míg élek nem felejtem el. A story absztraktja, hogy én mindig mindent ki akarok dobni, Zsuzsi meg édesanyám viszont nagy gyűjtögetők. Zsuzsival az a taktikám, hogy miattam viheti tovább a dolgokat, ha akarja, de hogy én nem cipelem, az biztos. Ennek megfelelően a hátizsákjában, mint télapónak, volt minden jó, többek között A2-es méretű boríték Costa Ricából vagy két csomag folpakk, az egyik NZ-ről vagy Argentínából, a másik meg Vanuaturól. Abszolút praktikus ugye... Na, most sikerült pár dolgot kidobnia, de a folpak, nem akarózott, az nagy kincs. Gondolta, hogy hazaküldeti édesanyámmal. Szerintem már ez kabaré magában, de most jön a legjobb. Ott ülnek az ágyon, nézik a folpakkot, mint az eredendő bűnt. 

Édesanyám: -Azon gondolkodom beteszem a búvárpipát a folpakkba, csak nem tudom belefér-e?

Zsuzsi: -Bele, én is abban vittem

.... no comment....

comments

Napló, 2012. július 1.

Sajnos a vulkánoknak van egy olyan tulajdonságuk, hogy reggel látszanak tisztán, aztán elég hamar hajlamosak felhőbe borulni. Ez eddig oké, de ehhez még hozzájön, hogy azt mondják napfelkeltében a legszebbek... mi meg ezt elhisszük (bár szerintem ezt mindenre el lehet mondani néha naplementével kombinálva) így hajnal 4-kor el is indulunk, hogy odaérjünk mire felkel a nap. 

Hogy Jimmy mit csinált az éjjel, azt nem tudtuk meg, de valami botrányosan nézett ki. Egy paplan volt rajta, az alatt fogta a kormányt, mindeközben az ablak teljesen be volt párásodva. Tibi próbálta menteni a helyzetet, kezelte a ventillátort, törölte az ablakot, és közben mindanyian szurkoltunk, hogy rendben odaérjünk. Végre kezdett tisztulni a szélvédő, és egyszercsak a feszült csendben Jimmy felkiáltott, hogy "vanilla!" Ezt gondolhatjátok, hogy nem tudtuk hova tenni, de aztán kiderült, hogy meglátott az út mentén egy vanília fát, és mivel tegnap kérdeztük hogy hogy néz ki a vaníliafa, gondolta megmutatja. Persze a tök sötétben ebből semmit sem láttunk, igy a visszautra halasztottuk a megtekintést. De legalább örömmel nyugtáztuk, hogy Jimmybe visszatért az élet.

Meg is érkeztünk a nemzeti park bejáratához, ahol Jimmy rutinosan mondta, hogy maradjunk a kocsiban, csak Tibi menjen vele, és már kérte is a jegyet két főre. Mi meg a kocsiban kuksoltunk. Közben bejelentkezett hozzánk egy német srác, hogy felvinnénk-e a parkolóig, mert akik őt hozták még imádkozni mennek előbb, és nem fognak felérni napfelkeltére. Mivel máshol nem volt hely, betettük a srácot a csomagtartóba és már robogtunk is a parkoló felé.

Innen nem volt hosszú a gyalogút, ami a vulkánhoz vezetett. Az utolsó szakasz viszont eléggé meredek volt, és már kezdett sárgállani az ég alja, így bele kellett húzni. Azért az mégsem lehet, hogy hiába keltünk fel.
Kaptattunk felfelé, én Zitával elöl, Tibi pedig Édasanyját bevárva, és igen, mindannyian időben felértünk, sőt az elsők között, máramennyire ez érdem.
És szépen lassan jött fel a nap. Arra számítottunk, hogy a felkelő nap pont megvilágítja a vulkánt, de nem erről volt szó, pont mögüle bukkant fel. No de azért persze így is szép volt, ezt nem lehet vitatni.

Folyamatosan gyűltek a pupákok (a turisták gyűjtőneveként használjuk), és hatalmas nyüzsgés kerekedett.  Még teát is árultak a helyiek. Fotózkodtunk közben Jimmyvel, majd ő elment egy kicsit kumni a kocsiba, míg mi csendesebb helyet kerestünk, ahonnan nyugodtabban csodálhattuk a vulkánt, azaz a tavas krátereket.

Kelimutun három kráter van, mindegyikben egy-egy tó. Az a különlegessége, hogy, ezek a tavak egyrészt különböző színűek, másrészt pedig időnként változtatják színeiket az ásványi anyagoknak és az időjárásnak köszönhetően. Volt már fehér, fekete, kék, zöld, barna, sárga. Most épp két tó türkiz színben tündökölt, a harmadik pedig sötétzöldben. Tényleg nagyon szépek voltak, de azért azt el tudtam képzelni, hogy mennyivel másabb a hanguata egy ilyen gyönyörű látványnak ha az ember egy túra során tömeg nélkül közelíti meg.

Ücsörögtünk egy ideig, és közben szerencsére kevesebben is lettek a kilátónál. Azt az érdekes felfedezést tettük, hogy a helyiek nem dőlnek be ennek a napfelkeltés dolognak, mert hajnalban csak külföldiek voltak, a helyi turisták - mert van belőlük bőven - csak később kezdtek szállingózni. Mikor a sötét tavat néztem oda is jött hozzám egy srác, hogy fényképezkedhetnek-e velem. A komodói fotósorozat után már nem lepődtem meg, és rutinosan vettem az akadályt, az egész családdal fotózkodtam. Utána a sráccal beszélgettem még egy kicsit. Egyetemista volt, filozófiát tanult, de azt még nem tudta, hogy mit szeretne csinálni vele. Vágyai közt szerepel, hogy rendőr legyen. Erről már Jimmytől is hallottunk, hogy itt a rendőri állás nagyon nagy dolog, fizetni kell érte, hogy megkapja valaki, de utána nagyon jól keresnek a többiekhez képest. A srác is ezt mondta, hogy szeretne rendőr lenni, de ahhoz még kell gyűjtenie.

Elindultunk visszafelé, de közben azért Tibivel még odaslisszoltunk a kráter mellé a tilosba. Szép volt :-)

Lefelé menet még a második tóra volt egy kilátó pont, ott elidőztünk egy ideig, mert nagyon szép színe volt a víznek, és nekem különösen tetszett a két tavat elválasztó ív.

A parkoló felé még néhány majom szórakoztatott minket az út mentén. Jimmy teljes meglepetésemre ébren volt, és már izzította is a kocsit. Visszaúton láttuk, hogy nagyon figyel, hiszen az a vanília nem maradhat ki. Nem is maradt, ki is szúrta. Egyetlen szépséghibája volt, hogy nem vanília, hanem szegfűszeg volt. Szegény teljesen összeomlott amikor erről felvilágosítottuk, pedig azzal vigasztaltuk, hogy mi ennek is örülünk, mert szegfűszeget is csak fűszertartóban láttunk eddig. De ő nem adta fel, az úton megkérdezett egy helyi nőt, hogy van-e vanília errefelé az úton, és hát sajnos  a nő is ki kellet, hogy ábrándítsa, hogy nincs. Ez volt a vég, ekkor már Jimmy is elhitte, hogy tényleg nem vanília az amit mutatott, hanem szegfűszeg.

Mielőtt még betértünk volna Moniba a szállásra, útbaejtettünk egy vízesést. Ez egy kisebbfajta volt, de vízesésnek vízesés :-)

Már kicsúsztunk a reggeliző időszakból, de ez szerencsére nem okozott gondott az asszonyságnak, kérés nélkül hozták a reggelit. Miután betoltuk indultunk is tovább Maumere felé.

Útközben még mindig ment a vaníliafa vadászás, de végül megelégedtünk a friss vaníliával fa nélkül. Az út mentén voltak kipakolva a fűszerek sorjában. Száradt ott szegfűszeg és vanília is, de volt ott más is, amit nem is tudunk micsoda. Zsuzsi mindenképp szeretett volna vásárolni, hiszen ő már nemsokára megy haza, így haza tudja vinni. Megálltunk vásárolni, de nem is gondoltuk, hogy ilyen fantasztikus élményben lesz részünk. Az történt ugyanis, hogy amikor válogatni kezdtünk, egy bácsi jött segíteni, és a felmarkolt mennyiséghez még hozzárakott egy marékkal. Majd amikor kérdeztük, hogy mennyi lesz, teljes természetességgel azt válaszolta, hogy semennyi. Nem akartuk elhinni, de további próbálkozásunkra sem akart pénzt elfogadni. Végül a kezébe nyomtunk 5000 rupit. Ilyet még nem tapasztaltunk eddigi utunk során, és meg kell hagyni, hatalmas élmény volt. Meg is kellett örökítenünk a bácsit:

Hüledezve az előző jelenten ültünk újra kocsiba.
Éhesedtünk, és Jimmynek volt egy jó ötlete. Eddig csupa jó helyre vitt minket, most is bíztunk benne. Nem hiába. Egy tengerparti kis kajáldánál álltunk meg, csak mi voltunk, senki más. Ki is élveztük a helyzetet.

Jófajta halas kajákkal jóllaktunk, kicsit ücsörögtünk, söröztünk, aztán újra útnak indultunk. De hamarosan meg is álltunk, mert kókuszt árultak az út mentén. Tibi pedig nagyon szereti a kókuszt minden formában, így nem lehetett kihagyni. De élmény volt Zsuzsinak is, mert azt hiszem ő még nem ivott kókuszvizet kókuszból. Lényeg a lényeg, mindenki élvezte :-)

A kis kitérők után megérkeztünk Maumerébe. Itt már nem is variáltunk, Jimmyre bíztuk a szállásválasztást, de persze azért "check first". Víz először nem jött a csapból, de szerencsére ezt Tibi időben kiszúrta. Jimmy büszke is volt magára, hogy ő megmondta, hogy check first.
Még volt másfél óra sötétedésig, így kivitettük magunkat Jimmyvel a tengerpartra, és ott vettünk tőle búcsút. Búcsúzásként adtunk neki egy magyar címeres sörnyitós kulcstartót (Tibi Anyukájával hozattuk, hogy tudjunk ajándékozni), meg egy szivarkát, mert hát az is van nálunk :-)
Rövid heverészés és naplemente után vissza akartunk jutni a szállásra, és ebben kedvesen segítségünkre sietett egy Balin élő javai nő, akinek holland a férje, és most csak ideiglenesen business okokból vannak Floresen. Ők épp Maumere felé tartottak, így minket is feltessékeltek a kisbuszra.

Este még egy jót vacsiztunk, ami talán eddig a legjobb indonéz kajánk volt, aztán Tibivel mi nekivágtunk, hogy internetet keressünk, mert szüleimet szerettük volna felhívni. Sajnos már jó ideje nem tudtunk beszélni Anyukámmal (Apukámmal sikerült a névnapján), így nagyon kajtattunk net után. de nem jártunk sikerrel, így fel is adtuk.

comments