A spanyolok nyertek, remélem ezzel senkinek nem mondok újat. Mi aludtunk, bár én eléggé gondolkoztam azon, hogy felkelek hajnal háromkor, hogy megnézzem, de aztán nagyon bölcsen ezt végül kihagytam. Reggel azért ennek ellenére mufurc voltam, ami nem is jött rosszul. A taxis csókánk egy 40%-al magasabb árat akart magának, mint amiben megállapodtunk. Gyakorlatilag nekidobtam az eredetileg megállapodott összeget, és vakkantottam hozzá valamit. Azt hiszem ez volt a leggyorsabb alkudásom valaha, meg se szólalt.
A reptér elbírt volna egy két hatékonyságjavító projektet, de mi nem bántuk, mert nagyon vicces volt, hogy minden egy teremben történik, de minden lépéshez három ember kell.
A kiváló alkudáson kívül a humorbombám is elsült, vagy inkább csak a fáradt csajoknak tetszett, de az elmélkedésem vége az lett, hogy az indonéz kajától ránk jövő hasgörcsöt rapid pufinak neveztem el. Valóban olyan az érzés, hogy "meghalok, meghalok, HOPP, jól vagyok". Az ember 7 percig azt hiszi, hogy a mai napra roló, aztán hirtelen jól lesz. Ezen édesanyám könnypotyogósra röhögte magát.
Egyébként ha már itt tartunk elárulom, hogy egész Indonézia retro stílusú, legalábbis otthon ez az eufemizmus illeti a pattogzó vakolatot. Itt ez nem stílus, hanem életforma. A repülőút maga nagyon jól sikerült párokba fejlődtünk, én édesanyámmal beszélgettem, Zsuzsi meg Zitával. A repülő úton ismét láttunk vulkánokat, és eldöntöttük, hogy láttuk Kanawát, bár inkább csak akartuk szerintem.
Balira, már mint haza érkeztünk, illetve megint módosítok, ez ugye csak Kuta, Bali ezüstpartja. Itt begyűjtöttem az eddigi legjobb rendszám fényképet egy kormányzati kocsiról (69, remélem ez átjött):
Szállásunk felé vettük az irányt, becheck, aztán szétszéledtünk. Zitában benne volt a zabszem és meg szerette volna nézni Bali egy két templomát és talált is magának egy motoros srácot aki körbevitte. Mi hárman először elmentünk felvenni az útlevelünket. Komolyan mondom nekem mindig holt fáradtnak kéne lennem, mert itt is full erőszakosan megmondtam a csókának, hogy akkor 45 perce van, hogy megjelenjen a vörös kiskönyveinkkel, és meg is jött. Addig hárman bementünk a Starbucksba, hoppá civilizáció!, és elsírtuk, hogy mennyire jó volt ez a közel három hét, és milyen jó, hogy édesanyám itt lehetett. Az eredeti merülős terven túl annyi minden történt még együtt velünk. Szerintünk sikerült neki megmutatni valamit abból, hogy milyen utazni, és ez mennyiben különbözik a turistáskodástól. Ha már turistáskodásnál tartunk, akkor azt sem lehet és nem is szabad kihagyni, hogy az ember szuveníreket vegyen. Nekem ebben viszont szerencsére nem kellett részt venni, és visszavonulhattam. Előtte azért még vettünk 5000Ft-ért egy tartalék aksit a fénykézőbe, én mondjuk egy lyukas garast sem adtam volna érte, hogy jó lesz, de eddig működik. A fehér ing nézegetésben viszont nem akartam részt venni, így fellőttem a pizsit.
Volt mára még egy nagy tervünk, az hogy édesanyámat rátesszük egy surfdeszkára, így ki is mentünk. Zita még easy rider volt ez alatt, így ő ebből az élményből kimaradt. Mi kimentünk, megtaláltuk Adét, megállapodtunk, hogy mi ketten Zsuzsival csak deszkát bérlünk, és édesanyámat tanítja. Nem voltak nagy reményeim, iszonyat nehéz felállni a deszkára, nekem több olyan fitt 20-as fiú ismerősöm is van, aki nem tudott felállni a deszkára két óra után sem, de édesanyám a rossz vállával nagyon derekasan helyt állt, és ha felállni nem is, feltérdelnie sikerült. Borzasztó büszke vagyok rá, ilyen idősen nem tudom hány embert lehetett volna egyáltalán a vízbe bezavarni.
Mi bent vacogtunk a vízben és nagyon nem akartak jó hullámok jönni, túlzottan apály volt. Zsuzsitól is teljesen odavoltam. Szó szerint vacogott a vízben majd jó húsz perc múlva mondtam, hogy egy hullám és megyünk. Jött végre egy jó hullám, felállt, ment, majd látom jön vissza. Mondom mizu? Mire ő: csak még egyet! :))
A surf után mi más jönne, mint egy masszás. El is mentünk, most már mind a négyen, mert Zita is megjött. Nagyon jól esett mindannyiunknak. Most már csak a búcsú vacsi volt vissza a programból, édesanyám aranyosan meghívott mindannyiunkat egy jó kis vacsira. Elnosztalgiáztunk, hogy milyen jó volt minden, megpróbáltuk feldolgozni az előző napok nagyon sűrű programját. A mai estére édesanyámnak ÖT pontot adok
Este mi Zsuzsival mint majom a farkamnak (copyright Hangover 2), úgy örültünk, mert végre kipakolhattuk a csomagunkat. Iszonyat, hogy gyakorlatilag egy Szabó Ervin könyvtárral koncerteztük végig Indonéziát, annyi könyvünk van, és hogy finom mondjam, a túracipőre sincs már egy ideje szükségünk. Ezek most mind mehetnek haza. A kipakolás kapcsán még szakadtunk egyet a röhögéstől, míg élek nem felejtem el. A story absztraktja, hogy én mindig mindent ki akarok dobni, Zsuzsi meg édesanyám viszont nagy gyűjtögetők. Zsuzsival az a taktikám, hogy miattam viheti tovább a dolgokat, ha akarja, de hogy én nem cipelem, az biztos. Ennek megfelelően a hátizsákjában, mint télapónak, volt minden jó, többek között A2-es méretű boríték Costa Ricából vagy két csomag folpakk, az egyik NZ-ről vagy Argentínából, a másik meg Vanuaturól. Abszolút praktikus ugye... Na, most sikerült pár dolgot kidobnia, de a folpak, nem akarózott, az nagy kincs. Gondolta, hogy hazaküldeti édesanyámmal. Szerintem már ez kabaré magában, de most jön a legjobb. Ott ülnek az ágyon, nézik a folpakkot, mint az eredendő bűnt.
Édesanyám: -Azon gondolkodom beteszem a búvárpipát a folpakkba, csak nem tudom belefér-e?
Zsuzsi: -Bele, én is abban vittem
.... no comment....
