Napló, 2012. június 28.

Hát nem volt túl meleg az éjszaka, de azért elment. A felkelés után nagyon megöröltünk, hogy egy adag kép sikeresen felkerült a netre, már kezdtünk nagyon besokalni fel nem töltött képekből. A reggelit nem mondanám zökkenőmentesnek, kellett egy kis idő, míg találtunk valakit a szálláson, aki ott dolgozik. A floresi turizmust jól leírja, hogy az egyetlen másik turistával akivel itt találkoztunk egy amcsi csóka, akit már ismertünk Kanawáról. Kedves volt, és mindkét "vendégünknek" mutatott valami újat. Édesanyám úgy fogalmazott, hogy neki ingyen angol óra volt, Zitának meg nagyon tetszett, hogy a csóka négy hónapot jógázott Thaiföldön. Mi már nagyon telitődve vagyunk más turistákkal és nagyon hamar kiszúrjuk az okostojásokat, de ez a csóka jó fej volt. Ha már itt vagyunk Rutengben, megjegyzem, hogy itt találták meg a homo floresiensist, ami nem más mint egy olyan ember, aki csak 12000 éve halt ki, azaz egy időben élt velünk homo sapiens-szel, ez szinte tegnapot jelent evolúciós szempontból. Ez két következménnyel is jár, egyrészt, hogy nem teljesen egyértelmű a fejlődésünk a majomtól a mostani emberig, másrészt pedig, hogy mi meg ők egymás mellett is éltünk. Ok, ez önmagában zsír meg érdekes, de ehhez még ha azt hozzátesszük, hogy a gyakorlatilag különálló faj felnőtte is max egy méteres, azaz akkora, mint egy négy éves sapiens gyerek, akkor már világos, hogy miért nevezik hobbitnak. Meg miért godolják, hogy (nem az én szavam) cuki.  Erről, meg a többi gnómról többet Flóra anyukájától, itt:

http://juharizsuzsanna.blog.hu/2012/03/25/ember_ez_egyaltalan

Sajnos amcsi csókánktól azt is megtudtuk, hogy a feltárási helyszín az semmi érdekeset nem mutat, gyakorlatilag egy bánya széle. Apropó bánya, felszini kőfejtésben kb 12 éves gyerekeket látni az úton, az elég szívfacsaró.

Hogy vidámabb témákra evezzek elmondom, hogy az úgynevezett pókhálós rízsföldekhez mentünk vissza. Ahelyett, hogy leírnám mi ez, beszéljenek a képek:

Egy kötelező önkéntes összeget kellett leszurkolni egy fabódéban, aztán meg is csodálhattuk ezt az érdekes rízsföld elrendezést. A lényeg, hogy minden egyes szelet egy családé, amit nem kicsit megtévesztő módon itt klánnak hívnak. Mivel a rizsföldet áztatni kell, a közepe felé lejt az egész ültetvény, nem csak szép, érdekes is volt.

Jaj, el is felejtettem mondani, Jimmy nem jelent meg reggel a megadott időben, hanem egy jó órát késett. Mondta, hogy elaludt, de nem kellett Sherlocknak lenni, hogy látható legyen, hogy a kocsiban szállított valamit, és az anyósülés ablakában ott volt egy Florestours tábla, ami tegnap nem volt ott. Mondtam neki, hogy biztos akkor tette oda, amikor aludt, amivel nincs baj, csak én is szeretek aludni, szóval ha hetet beszélünk, hétre jöjjön. Úgy tűnt vette az adást, mert látszott rajta, hogy zavarban van, ami azért a nagy csalókkal nem szokott előfordulni. A pókháló után nekivágtunk a hat órás roadtripnek Bajawába, út közben többször megálltunk tájat fényképezni, például volt ilyen rizsföld is:

Az úton még megálltunk egy kisvárosban, ahol Jimmy vett 750Ft-ért egy olyan CD-t, ami tele volt reggae mp3-mal, szóval az édes élet biztosítva volt. Adok egy két képet az útról.

Tudom, tudom, majom és banán, elég közhelyes, dehát ez van. A mai programpont egyik eleme volt egy arak lepárló. Az én alkohol szókincsem szerint az arak az vagy rizspálinka (in Bali), vagy ánizspálinka (in Middle-East), de itt egy pálmafajtából csinálják a minimum 40%-os alkoholt. A mi szervezetünk nem vágyott igazán erre, mert Béla és Péter (nagybátyáim) pálinkáival el lettünk látva, amikor édesanyám megjött, és hát ezzel öblögetünk rendesen, szigorúan orvosi okokból. Mindegy ezt ki kellett próbálni. Mutatom, az arcokat tessék figyelni.

Erős, na, harapja a műanyagot. A gasztronómiai kiruccanásnál érdekesebb volt ahogy készült, figyeljétek a lepárlót:

A bal oldalt egy üst van, amit megtöltenek a megerjedt trutyival, és a keresztbe fekvő bambuszon hül le/ csapódik ki a párlat. Alul pedig az egyszerűség mintapéldányát látjátok, egy kis fapöcök gondoskodik róla, hogy pontosan a palackba csöpögjön a nedü. Miután megittuk a vakítót, Jimmy mondta, hogy akkor most durva szerpentin jön, az ő szavaival élve az út kígyó, nagyon hiányzott ám ez a szervezetünknek. A tájra egyébként nem lehet panasz, az egész sziget full vulkáni, és gyönyörűbbnél gyönyörűbb vulkánok mellett mentünk el, élveztük is nagyon.

Bajawában nem volt túl bonyolúlt a szállás casting, gyakorlatilag a két normális szállás egymással szemben van, ebből az egyik olcsóbb és jobb, nem tudom, a másik mit gondol :) Elmentünk a helyi kínaiba (ez mindenütt van a világon ezek szerint), majd fél óra múlva indultunk is a következő programpontra, ami nem más, mint egy thermálfürdő, a vulkáni hegyek jótékony hatása. Mindannyian elég nyomor helyre számítottunk, de nagyon nagyot kellett csalódnunk, egy gyönyörűen tiszta, forró, nem szagos termálvízben áztattuk ki csontjainkat banyan fák alatt. (aki tudja, ez mi magyarul, írja, a google translate szerint indiai fügefa, de hiszem, ha megerősíti valaki) 

Külön menőség volt, hogy megszólítottak minket, hogy kik vagyunk, mink vagyunk. Két fiatal srác volt, akik jogászok, és beszéltek angolul. Hatalmas lelkesedéssel fogadták, hogy tudtuk indonézül, hogy köszönöm, ami azért nem olyan nagy teljesítmény, de jól leírja mennyire lelkesek az emberek itt a fehérektől. Nagyon jól éreztük magunkat ma, és bár fáradtak voltunk jólesően tértünk vissza. Zitával még elmentünk vacsorázni, a Zsuzsik meg nyugovóra tértek. Azt hittem beszélgetünk egyet Zitával, de nyilván az amcsi srácba botlottunk az étteremben. Volt vele egy nem túl jó fej finn srác, aki már négy éve utazik. Elég okoska volt, szivattuk is rendesen. 

Floresnek ezen a részén esznek kutyahúst, persze nem mindenütt, étteremben mondjuk nincs, de hozzá lehet jutni. Én ha nem is voltam nagyon rákattanva, de azért kipróbáltam volna. Sajnos nem jött össze. Amikor mentünk vissza a szállásra Jimmy ott ült pár nyugati turistával és mondták, hogy van az asztalon kutyahús, próbáljam ki. Én nem hittem el, mert a nyugatiak nagyon somolyogtak. Késöbb kiderült, hogy tényleg az volt, kicsit sajnálom. Jimmyt otthagytuk arakozni a turistákkkal, ők már készültek a hajnal hármas focimeccsre. A TV a szobaajtónk elött. Nem sok jóra számítottam. 

comments

Napló, 2012. június 27.

Reggeli közben megbeszéltük hogyan tovább. Azt terveztük, hogy Labuanbajoból keletre indulunk Bajawába, ahonnan tradicionális falvakba lehet ellátogatni. Onnan pedig a Kelimutu vulkánhoz megyünk, ami kelet-nyugat irányban kb a sziget felénél van. Innen pedig vissza repülünk Balira. Repjegyünk még nem volt, így azt még el kellett intézni indulás előtt, no meg sofőrt is kellett szereznünk aki végigvisz minket Floresen. Mivel most 4-en utazunk együtt, sokkal olcsóbb kocsival menni, és itt elég bevett szokás az is, hogy a kocsihoz adnak egy sofőrt, ami még ráadásul elég kényelmes is. Reggeli elintézendők között volt még a búvárfizetés és pénzfelvétel, mert időközben sikerült Zsuzsi kártyáját is aktiválni, meg Zita is magához vette a sajátját. :) Zitának még további repjegyeket is kellett foglalnia, ugyanis ő június 6-án válik el tőlünk Jáván, és megy onnan tovább Sumátrára. Volt teendő bőven, így neki is estünk.

A szemben lévő internetes helyen szerencsére lehetett repjegyet intézni, így én odamentem feltérképezni a helyzetet, míg a többiek mentek intézni a pénzügyeket. Most Zita kártyáját tiltotta le a bank, de szerencsére egy telefonnal sikerült újra aktiválni. A repjegyek körül az volt a kavarc, hogy abból a városból, ahonnan terveztük a visszautat Balira nem volt szabad hely akkorra, amikorra szerettük volna. Most elég kötöttek voltunk a napokat illetően, mert Zsuzsi repülője 3-án indult Baliból haza, Zitának pedig 6-án kellett továbbrepülnie Jáváról Sumátrára, mert ott találkozót beszélt már meg egy barátnőjével. Addig pedig még sűrű volt a látnivalók listája. De szerencsére Zitának remek ötlete támadt, Kelimutuhoz viszonylag közel van egy másik város is ahonnan lehet repülni. No onnan már találtunk jegyet, így azt meg is vettük. Közben még Zitának ezer variáció kavargott a fejében, hogy honnan is repüljön tovább Sumátrára, ami azért okozott gondot, mert ehhez kellett igazítanunk a Bali-Jáva repjegyet is. Tibiből ekkor előjött tanácsadó énje és  strukturálva a problémát gyorsan ki is lyukadt a megoldáshoz. Ennek eredményeképp Zita megvette  a jegyét Yogjakartából (Java) Medánba (Sumatra) 6-ára, és megvettük közös jegyünket is Denpasarból (Bali) Surabayába (Java) 3-ára.

Huh, ezzel is megvagyunk. Közben Tibi az utcán kinézett egy srácot egy kocsiban, és megszólította, hogy ő sofőr-e. Az volt. Beszélt vele pár szót és szimpatikus lett neki. Főleg azért, mert mikor mondta neki Tibi, hogy három nővel utazik, a srác haverja nagyon rákapott a dologra, és elkezdett poénkodni, de a kinézett srác leintette, és teljesen normálisan beszélt Tibivel. A kikiáltási ár 3millió volt 5 napra. Ebből Tibi próbált allkudni, de a srác nem engedett. Erre ő ott hagyta. Később én is beszéltem vele, nekem is szimpi volt, de továbbra se volt hajlandó engedni az árból. Végül ráálltunk és megállapodtunk vele.

Összepakoltunk, ebédeltünk, és indulásra készen odamentünk a sráchoz, akit Jimmynek hívnak. Ekkor viszont kiderült, hogy nem is ő lenne a sofőr, hanem egy másik srác, aki nem is tud angolul. Végül Tibi addig ütötte a vasat, hogy márpedig mi Jimmyt akarjuk, hiszen vele állapodtunk meg, hogy végül ráállt és ő jött velünk. Jimmy összeírt egy programot az 5 napra, de mi azt módosítottuk némiképp, és ragaszkodtunk is ahhoz, hogy közben is módosíthassuk. Ami fix volt, hogy 5 nap alatt Labuanbajoból elvisz minket Maumeréig.

Fenntartással kezeltük Jimmyt, de nem sokáig. Elég hamar kiderült, hogy jók voltak Tibi megérzései, és nagyon jófej srác. Az út során mutatott jó helyeket, de ott álltunk meg, ahol szerettünk volna.

Az út során láttunk sok-sok rizsföldet, és folyóban fürdő embereket. Az út nagyrésze szerpentinen vitt, de Jimmy csak úgy jellemzte, hogy olyan az út mint egy kígyó.

Ruteng nevű városig jutottunk ma. Itt a közelben vannak olyan rizsföldek, amik pókháló alakban terülnek el, de mivel hatalmas köd lett mire odaértünk nem láttunk belőle semmit. Jimmy azt igérte, hogy majd holnap ezzel kezdünk, reggel remélhetőleg tiszta lesz az ég.

Este a szálláskereséssel vetette be Jimy igazán a szívünkbe magát, hiszen arra számítottunk, hogy biztos majd valamelyik haverhoz visz minket jutalék fejében. De nem így történt, minket kérdezett meg, hogy hova szeretnénk menni, és csak akkor javasolt egy másikat, amikor az általunk választottból kifordultunk, mert nagyon nem jött be. És ekkor is csak úgy mondta, hogy „check first”, ha nem tetszik, megyünk máshova. Ez a jelmondata azóta szállóigévé is vált köztünk :)

Este egy helyi kajádában megvacsoráztunk, majd László nap révén Édesapámat hívtuk skypon. Nem volt a legjobb a net, de azért sikerült beszélni vele egy kicsit.

comments

Napló, 2012. június 26.

Ez az utolsó napunk Kanawán. Még azért persze elmegyünk merülni, és csak utána megyünk vissza Labuanbajoba. Reggel összepakoltunk, kicsekkoltunk, és a recepciónál hagytuk a csomagunkat. Bár reggel 7-kor indult a merülés, nem okozott olyan nagy gondot a korai kelés, mert itt a szigeten eléggé azt az életmódot űzzük, hogy sötétedéskor vacsi, aztán csicsi, reggel pedig 6 körül magunktól felébredünk. Szerencsére itt nincsenek kakasok a szigeten, de helyettük vannak halászhajók, amik hajnalban már javában berregnek. Tibi első reggel azzal a kérdéssel kezdte a napot, hogy mi is hallottuk-e a helikoptereket, amik  hajnalban leszállnak... tényleg olyan, és hát minden reggel jöttek a "helikopterek"... :-)

Szóval irány az utolsó merülés. 

Eddel és az új hajóval megyünk ismét. Velünk tarott még egy német lány, Lisa, valamint John, egy francia dive master tanonc. Lisát egy barátnője kisérte el, aki szintén német és szintén Lisa, de ő nem merült, csak snorkelezett. Mindkét Lisa Jakartában dolgozott gyakornokként az előző 3 hónapban, most meg utazgatnak Indonéziában. A merülős Lisa indonéz szakra jár, és a szakmai gyakorlatot megelőzően 3 hónapot a jakartai egyetemen töltött. Érdekes dolgokat meséltek, jó élményeket gyűjtöttek, de azért azt hozzátették, hogy mostmár azért kicsit vágynak arra, hogy felüljenek egy buszra, amin ki van írva a jegyár, és annyit fizetnek a jegyért mint mások, mindenféle alkudozás nélkül...
Tatawa kecil és a Manta Point a cél. Tatawa kecil Marie és Ed kedvenc helye, így nagy várakozással indultunk neki. Mikor odaértünk Ed és John vizslatni kezdte a tengert. Az elmúlt napokban már szereztünk annyi tapasztalatot, hogy erről a vízfelszínről mi is meg tudtuk állapítani, hogy nem néz ki jól. Nem azért mert hullámok vannak, hanem mert hatalmas az áramlat:

Sajnos módosítanunk kellett az útitervet Batu Blongra, de nem volt nagy tragédia, mert ez a kedvenc helyünk. Viszont először még a Manta Pointon merülünk. Hátha most több mantát fogunk látni mint múltkor. 

A szokásos eligazítás után öltöztünk és merültünk. 

Az áramlat miatt itt mindenkinek egyszerre kell a vízbe ugrania és egy gyors ellenőrzés után már le is kell merülni, nehogy elsodródjunk egymástól. A búvárkodás mindig párosával megy, azaz bár csapatban megyünk és a vezetőt követjük, mindenkinek van egy párja, budyja, akivel egymásra figyelnek, ha bármi baj van, tudjanak egymásnak segíteni. Eleinte én mentem együtt Zsuzsival, Tibi pedig mindig más-más budyt kapott, de mióta Zita megérkezett Zita és Zsuzsi lettek budyk, én meg Tibivel. Nagyon jó élmény volt, hogy a víz alatt is közös hullámhosszon vagyunk, és jól értjük egymás jelzéseit.

A lemenetel rendben megvolt, rá is állt a csapat az áramlatra, és indult a mozizás. Tibit meg is ihlette a moziélmény és superman pozícióba vágta magát, amin én nagyon jót röhögtem, mert ahogy vitte az áramlat tényleg olyan volt mintha repülne.

Ahogy így repültünk történt egy galiba, Zsuzsi uszonya (békatalp) leesett. Ekkor Zita jó budyként gyorsan segítségére is sietett, és összeszedte az elveszett alkatrészt és Ed közreműködésével visszahelyezték a helyére. Mi mögöttük voltunk, így csak a távolból figyeltük az eseményeket, de meg kell hagyni szép munkát végeztek, miközben persze sodorta őket tovább az áramlat.

Miután megnyugodtak a kedélyek, hamarosan Ed jelzését hallottuk meg (egy fém pálcával ütögeti meg a palackját, amit jól lehet hallani a víz alatt). Tudtuk, hogy ez mantát jelent, és ekkor az a trükk, hogy nem szabad elkezdeni nézelődni és keresni a mantát, mert akkor elsodródunk a többiektől és a mantától, hanem gyorsan kapaszkodót kell keresni. Persze ezt könnyű elméletben tudni, de kivitelezni már annál nehezebb. Vadul kezdtem kapaszkodni a kövekbe, de egyik sem tartott meg. Ráadásul most még sokkal erősebb is volt az áramlat mint múltkor, így még nehezebb volt kikötni. Tibi végre talált magának kapaszkodót, de láttam, hogy őt is épphogy meg tudja tartani a köve, bele nem tudok kapaszkodni. Közben előttem Ed és John talált egy-egy sziklát, amihez a többieknek segítettek csatlakozni. Én is megcéloztam egyiket, de mikor odaértem láttam, hogy az én felemről tele van korallal, nem tudok megkapaszkodni. Ekkor szegény Lisát, aki már talált biztos fogást majdnem elsodortam, de szerencsére John közbelépett és talált nekem egy kapaszkodót. Huh, ezzel is megvolnánk. Mostmár lehet nézelődni. Nem, ezalatt nem ment el a manta, mert az előző események pár másodperc alatt zajlottak le, így bőven maradt lehetőség csodálni ezt a hatalmas, 4-5 méter hosszú állatot. Ezennel sokkal nagyobb szerencsénk volt és egészen közel jött hozzánk. Tibi Édesanyja pont előttem volt, és az ő feje fölött mintegy 20 centivel haladt el. Már azt figyeltem, mikor fogja megérinteni a fejét. Fantasztikus élmény volt. Aztán jött a következő, ami meg Tibi előtt haladt el fenséges mozgásával. És ezzel nem volt vége, sorba jöttek a következők. Mikor elfogytak továbbálltunk az áramlattal, de hamarosan ismét Ed jelzését hallottuk. Tibi gyorsan talált is kapaszkodót, én meg jobb híján belekapaszkodtam, így együtt kuksoltunk a szikla mellett. Nem lehet betelni a látvánnyal. Volt még egy etap, ahol viszont teljes dömping volt. Jobbra, balra manta, köztük egy sasrája, előttünk cápa... nem győztük kapkodni a fejünket.

A Manta Point egyenlege 9 manta, 1 sasrája és 4 cápa lett. Azt hiszem nem lehet okunk panaszra.

Fantasztikus volt ez a merülés, és még hátra van Batu Blong, amiben eddig még egyszer sem csalódtunk. Most se. Batu Blong eligazítását már fejből nyomtuk, de azért persze meghallgattuk Edet is. :)

A hely a szokásos formáját hozta ma is, rengeteg hal, gyönyörű korallok. Napóleon ma is meglátogatott minket. Ahogy elúszott mellettünk folyamatosan pásztázott minket a szemeivel, mintha az járna a fejében, hogy „ezek meg mit bámulnak? ”És mi bámultuk is, nem lehet nem bámulni.

Láttunk még tonhalat, skorpió halat és murénát is a merülés során. Mivel én kevesebb levegőt használok, már rutinosan adtam Tibinek, hogy ő is tovább tudjon lent maradni, így mindketten maximálisan kiélvezhettük utolsó merülésünket.

Miután kimentünk a hajóra a szokásos teával melegedtünk fel és beszéltük meg az élményeket.

Tibi a Lisákkal, én meg Johnnal beszélgettem a visszaúton. John egy éve kelt útra, főleg Kínában, Koreában és Japánban járt, ahol felváltva dolgozott és utazott, de volt Thaiföldön, Kambodzsában és Vietnámban is. Kaptunk tőle is néhány jó tippet Dél-Kelet Ázsiára vonatkozóan.

Visszaérve a szigetre volt sok teendőnk. Többek között ebédeltünk, búvárnaplót töltöttünk és pecsételtettünk, számlákat egyeztettünk, képeket csereberéltünk és búcsúzkodtunk.

Volt néhány holmi, amit nem akartunk tovább cipelni, ezeket odaadtuk a szigeten dolgozó srácoknak és lányoknak. Úgy örültek neki, hogy öröm volt nézni. Aztán Tibi odaadta Nitának és egy másik lánynak szánt borravalót, mivel az itt töltött hét alatt szinte mindig ők szolgáltak ki minket és nagyon kedvesek voltak. Tibit amúgy is nagyon kedvelték, mindig hatalmasokat kurjantottak amikor meglátták. Amikor meg odaadta nekik a borravalót, szó szerint körültáncolták, annyira örültek. Sajnos ezt a jelenetet nem sikerült megörökíteni, de azért persze készült fotó a ladykről:

Búcsúzkodás, indulás:

És a hollandok jóvoltából búcsúzásul még megmutatjuk hogy néz ki kis szigetünk az égből:

Mint kiderült a búvárhajóval megyünk vissza Floresre, mivel nekik is van teendőjük ott. A búvárkodást már eredetileg is úgy beszéltük meg, hogy Labuanbajoban fizetjük ki az irodában, hogy ne kelljen annyi pénzt magunkkal hozni, de így, hogy Marie is velünk jött, egyszerűsödött a helyzet. Legalábbis azt gondoltuk. Megbeszéltük vele, hogy felveszünk pénzt, és visszajövünk a kikötőbe fizetni neki. Nem volt sok időnk, mert nekik vissza kellett indulniuk sötétedés előtt, de azért megpróbáltuk.

Letettük a csomagunkat a már bejáratott szálláson, és elindultunk ATM-et vadászni. Azt hittük, hogy egyszerű lesz a dolog, mert a búvár irodával szemben volt egy bank, de sajnos tévedtünk, mert ott nem volt ATM. A legközelebbi ATM jó messze volt. Persze az úton kérdezgettük a helyieket, hogy merre van, akik válaszoltak is, de ezt azért mi fenntartással kezeltük itteni tapasztalataink alapján. Ugyanis itt senki nem mondja azt, hogy nem tudja, vagy azt, hogy nem. Ha fogalma sincs a helyes irányról, akkor is mutat valamerre. Ezért sok embertől kell megkérdezni ugyanazt, és abból kell leszűrni a következtetéseket. Végül kb fél órás kutyagolás után meglett az ATM. No itt jött a galiba, azaz galiba sorozat. Az egyszeri pénzfelvétel limite 2millió Rp, (50e Ft), így több körben kell kivenni a pénzt. Zsuzsi kártyáját egy idő után le is tiltotta az OTP. Jött volna Zita, de ő meg ott vette észre, hogy a szálláson hagyta a kártyáját. Így Tibi kezdte üríteni az automatát, ő már sikeresen.

Mire mindezzel végeztünk, és visszaértünk a kikötőbe Marie már visszament a hajóval, így maradt holnap reggelre a fizetés az irodában. A kalandok után nem volt kedvünk messzire menni, így a szálláson vacsiztunk, neteztünk egy kicsit, és 10 körül már aludtunk. Szerencsére most nem kaptunk estimesét Allahról.

comments

Napló, 2012. június 25.

Nem fogjátok kitalálni, de ma is merülünk. A mai nap oda megyünk, ahol mi már voltunk, ez egyrészt a Batu Blong, másrészt pedig a Miniwall. No nem mintha ezzel a legkisebb bajunk is lenne, ugyanis a Batu Blong annyira durva volt multkor, hogy simán mennék oda még ötször is. Ami azt illeti most sem volt semmi probléma a merüléssel, sőt. Jobban mondva a látványvilággal, mert most kicsit kalandosra sikerült a merülés olyan szempontól, hogy volt egy nagyobb áramlat a felszínen és azzal szemben kellett úszni. Édesanyám kicsit lemaradt, és amikor visszaúsztam hozzá, akkor azt mondta, hogy jaj. Késöbb kiderült, hogy mivel egy csómó súllyal merült a súly húzta a hasát és alig kapott levegőt. Mivel ezt nem mondta én egy kicsit izgultam, hogy mizu. Ok, hogy néma hős, és nem mondja ha valami baja van, de néma anyának gyereke sem érti a szavát. Szerencsésen lejutottunk viszont és a látnivaló gyönyörű volt. Mivel nem fényképezkedünk lent, ezért csak a zinternetről letöltött képpel tudom megmutatni mit láttunk, nekem a kedvencem lett, ő pedig nem más, mint a napóleon hal.  

Ez egy hatalams bamba hal, és mivel most nagyobb volt az áramlat szépen elcsövezett ott az egyik sziklán. Meg sem mozdult, csak nézelődött a külön mozgatható szemével. Egy az egyben olyan volt, mintha valaki csak madzagon befüggesztette volna oda. Nem véletlenül Zitának is ugyanaz volt a véleménye. No de ezzel nem volt vége a látnivalóknak, volt tengeri kígyó is, ami azért volt vicces, mert édesanyám undorodik a kígyóktól, így nagyon néztem, hogy most mi lesz, de kíváncsian nézte ő is, ahogy tekergett el a fekete fehér csíkos kígyó.

Ez már mind nagyon vicces lett volna, de persze láttunk még tekibákat is, plusz az úgynevezett skorpióhalat, amit úgy kell elképzelni, mintha egy kő alakú hal lenne, nagyon nehéz kiszúrni, de persze Marienak sikerült. A hajóra való visszamászás sem volt kalandok nélküli. Most nem minket vitt az áramlat, legalábbis nem nagyon, hanem a hajót ráadásul a szikla felé. Mivel egyikőnk sem tervezte, hogy a Batu Blongból egy roncsmerülő helyet csinálunk, még egyikőnk sem volt fent, mikor bedobtak egy kötelet, hogy akkor most mindenki ebbe kapaszkodjon, és a hajó megindult. Én gyakorlatilag akciófilmeket megszégyenítő jelenetként kaptam el Zita kezét és egyik kezemben a kötéllel, másik kezemben Zitával robogtunk odébb, ahol meg nagyobb hullámok között kellett kiszállni. Addig ment a tökölés, amíg én még mindig bent voltam a vízben, amikor is a lábam a hajó alá keveredett, ahol a propeller volt. Marie szólt, de fölöslegesen, mert én is éreztem, hogy ez nagyon nem lesz így vicces, ha újra megindulunk. Marie ordított, hogy Tibor, Tibor get on the boat, erre elindultam, mire ordított tovább, hogy Tibor Tibor take off your west, mert a nagy kavarcban a palackkal akartam kiszállni, ami gyakorlatilag lehetetlen. Aztán megnyugodtak a kedélyek, és mindenki a parton volt. És jött az úúúúhhhh de jó volt! Kétségtelen, ez a merülés nagyon durván jó volt. Ezek után el akartunk menni egy másik merülőhelyre, de mivel túl nagyok voltak az áramlatok, ezért inkább elmentünk újra Rincára, ahol Zita elment kirándulni, hogy ő is megnézze a sárkányt. Addig mi a hajón maradtunk és egy nagy beszélgetésbe bonyolódtunk édesanyám jövőbeni terveiről. Azt hiszem, túl nyersen mondtam meg, hogy nem kéne tovább gyűjteni és hogy költsön magára.

A lényeg, hogy Zita visszajött, és bár sajnos nem látott ő sem vad sárkányt, de legalább megnézhette az állatokat. Ezek után elmentünk a miniwallhoz. Nagyon mókás volt, hogy most olyan merülésen voltunk, ahol nem volt áramlat, így szinte profiként merültünk. Az eligazítást is nagyon élveztük, mert már ismertünk mindent. 

Kicsit olyan ez, minr mikor jeges pálya után átmegy az ember egy szépen raktrakozott sípályára. Az itteni látnivalók közt nem tudunk nagyon sok mindent megjegyezni, talán egy szép kék tengeri rózsát, amilyet még egyikőnk sem látott.

A mai nap vicces eseménye volt még, amikor Marie megtudta, hogy édesanyám orvos. Látszott rajta a ledöbbenés, kiderült, hogy orvos szeretett volna lenni, de nem jött össze a felvételi. Vices ugye, hogy ki milyen helyzetben van, aszerint viselkedik. Ideáig Marie volt a főnök, és ő volt, aki tökre segített édesanyámnak merülni, már vagy x napja. Amikor kiderült, hogy orvos, látszott, hogy teljesen elismerően néz rá, ami ideáig meg ugye nem volt jellemző.

Este búcsúnaplementénk volt, azaz Zsuzsival ketten kisétátltunk megnézni a naplementét a mangrove erdő között. Nagyon jót beszélgettünk, és hát ezt ugye nehéz megunni:

comments

Napló, 2012. június 24

A mai napról egyetlen fényképem sincs, mert alig csináltunk valamit. A legemlítésre méltóbb esemény volt, hogy snorkeleztünk egy nagyot, hátha most Zita is leég. Múltkor ugyanis édesanyám égett le, saját bevallása szerint utoljára akkor égett le, amikor hét éves volt :) A nagy nézelődés után, amiben az eddigi barátainkon kívül többek között sárga trombitahalat is láttunk, beültünk egy jó kis ebédre, aminek nagy sörözés lett a vége. Számomra a nagy sörözésnek meg alvás lett a vége. Mondjuk most kicsit lódítottam, mert olvastam is elötte. Egy bevezetés a hinduizmusba könyvet olvasok. Utoljára a Pénzügyi kalkulus vagy a Bevezetés a politikai filzófiába című könyveknél volt ilyen érzésem (azokat mondjuk nem önszántamból olvastam), hogy mindent értek, de, hogy az előző oldalon mi volt, azt akkor se tudnám összefoglalni, ha fejbe lőnek. Gyorsan ki is fáradtam, de ebbe más is belejátszott. Az a lényeg, hogy amikor Zita jött, egy zseniális ajándékot kaptam tőle, méghozzá azt, hogy elhozta a Trónok harca TV sorozat második évadját, amit én az elmúlt két éjszaka alatt ki is végeztem, ennek megfelelően nem aludtam :) Nem csak a sör és a hinduizmus végzett ki, na. 

Eközben Kanawán: nekem azt mesélték, hogy ez alatt a két Zsuzsi beszélgetett, Zita meg elment úszni. Este ismét pizza, ha valakit nagyon izgat, akkor elárulom, hogy a hagymás chilis a legjobb aznap, másnap viszont nem, de akkor már nincs mit tenni. Nem véletlenül hívják sárkánynak.  

comments