Feljebb és feljebb, irányi
Lobuche közbe iktatva egy kaptatót, amire azt mondta Dineshünk, hogy kemény
lesz, ami azért nem volt valami szívderítő, mert idáig olyan részekre mondta,
hogy "nepali flat", amin nekünk már kiesett a tüdőnk. Én amúgy
rettenetesen örültem, hogy volt egy vezetőnk, mert azt hiszem különben elkerülhetetlen
lett volna, hogy én legyek a vezető, és olyan kérdéseket kaptam volna
(nevezetesen: mennyi van még?), amikre nem tudok válaszolni.
Reggel arra indultunk, ahol
tegnap elváltunk Andristól, aki ma sokkal jobban volt. Az ő megfogalmazása
szerint 4 gyógyszerrel már jól is lett. Ennek mindannyian örültünk és
végigmentünk egy olyan területen, ami tele volt Jenniferrel, ami egy helyi
növény és nem vagyok hajlandó erről viccet írni. Közben egy jakkterelő bácsi
ment végig mellettünk, láttunk távolban egy tavat és egy rusztikus kőházat; a
Széplak magazin odalett volna érte. Közben a hó már teljesen elolvadt, szóval
nem volt semmi para.
Átmentünk egy hídon, ahol
már látható volt a kaptató, ami tényleg kemény volt. Itt még megkajáltunk, ki
ki étvágya szerint, aztán nekivágtunk a kaptatónak. Nekünk szerencsére nem volt
semmi bajunk, de a srácok nagyon kikészültek. Nem hiszem, hogy azért, mert mi
az elnyűhetetlen táltosok vagyunk, hanem mindenkit egyszerűen máshogy visel
meg a hegy, és ez ellen nem sok mindent tehetsz, hacsak azt nem, hogy nem mész
tovább :)
Amikor felértünk egy elég
megkapó látvány tárult elénk, ez tulajdonképpen a temetője az Everestnek. A
balesetet ért mászók nagyon nagy részét egyszerűen itt hagyják a hegyen,
legtöbbször persze azért, mert meg se találják. (Nem, nem nyilván nem itt,
hanem fent, 5-6000 fölött). Na nekik itt állítanak sírt. Volt pár nagyon durva,
főleg olyat látni, aki nálam 5 évvel fiatalabb, vagy jó pár olyat, aki járt a
csúcson, és utána lefele veszett el, fagyott meg, vagy akitől épp a családja, benne a
gyerekei búcsúznak el egy szép versben. Ja, és persze egy jó adag sherpa.
Innen, ha nem is nagyon
lejtősen, de lazán lefele mentünk. Volt egy iszonyat jó hely, ahol pár gleccser
által mozgatott sziklára ráálltunk mind a négyen és készült egy szerintem
überpenge kép.
Lassan meg is érkeztünk
Labuchéba (4900), ami inkább már csak egy ilyen turista kirendeltség. Mi ilyen
magasan Zsuzsival még nem voltunk, a 4800-as Mt Blanc volt a rekord, szóval itt
már örültünk. Minden esetre a szállás elég hangulatos volt. Valamiért nagyon
mennek az ilyen helyeken a matricázások, mindehol be volt terítve itt járt a
grúz gyeplabda csapat és egyéb matricával, utoljára ilyen a routa 40-en láttunk
Argentínában. A mai napnak még nem volt vége, mert volt még egy aklimatizációs
túránk, kb 200 méter fel, amit Emil meg Andris cancelelt, így csak Dineshel
baktattunk fel a kiscsúcsra, ahol építettünk egy kis kőrakott szerencsetornyot.
Utána még volt egy
naplementénk, Andris tartott egy hogyan fényképezzünk naplementét kurzust, és
azt fogjátok mondani, hogy túlzok, de nem, sötétedésre egy kicsit már
elpillettünk mindannyian :)
