A mai nap elindultunk egy két napos
túrára, ami végén egy Palaung faluba fogunk felmenni. A túra maga nem tűnt túl
vészesnek, és ráadásul jó is lesz a kis tréning az Everest túrához. A nem
vészes azt jelenti, hogy kb 5 óra gyaloglás hegynek fel, ami csak egy kicsit
meredek, de amitől gyilkos lehet az a nap. Ennek megfelelően jobbnak gondoltuk,
ha minél előbb elindulunk.
Ezt két dolog nehezítette, az egyik, hogy
reggel női szerzetesek császkáltak az utcában, akiket örömmel fényképezgettem.
A császkálás lényege az, hogy
gyakorlatilag koldulnak. A koldulás arra megy, hogy tudjanak enni, meg élni. Majdnem
mindenki ad nekik valamit, de lehet, hogy csak egy marék rízst. Az ő felfogásuk
szerint ez nem koldulás, hanem lehetőséget biztosítanak arra, hogy a hívők
adakozhassanak, ami meg javítja a karmájukat. Az egésznek a feelingje tényleg
sokkal inkább hasonlít arra, mint amikor gyerekek betlehemeznek házról házra,
mint effektív koldulásra.
A másik dolog, amiért nem tudtunk azonnal
indulni, hogy még kaját kellett venni az útra és itt Tiboban nem hogy speckó
túrabolt nem volt, de még normális ABC
sem, illetve a kisboltok árukészlete egy kicsit sem volt meggyőző, így úgy
döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tegnapi banánlevélbe csomagolt rizst
csomagoljuk el, illetve veszünk egy két fánk stanglit.
Házi nénikénkről igértem, hogy regélni
fogok, és ez a történet is a Lonely Planet utikönyv körül fog forogni. Tibo valamiért
bekerült a Lonely top 10 dolgába, amit Myanmarban csinálni kell. Ennek
megfelelően el is kezdtek jönni az emberek, de mivel nem olyan iszonyat egyszerű
ide eljutni, ezért tömegturizmus nincs, de most már látható, hogy aki egy
hónapot tölt itt (ennyi időre lehet turista vízumot kapni), azok fele kb eljön
ide. A városban két szállás van az egyik Mr Kid a másik meg Mr Charles. Míg Rejtő
Csontbrigádjában mindenkit úgy hívnak a haláltáborban, amilyen tárgya van, itt
Tiboban mindenkit úgy hívnak, amit a turisták felé csinál, azaz van pl Mr
Food, Mr Coffee. Reméltük, hogy a Mr Kid nem utal semmire. Hogy ki lehet Mr Kid, az nem
derült ki, mert mi mindig egy nénikével voltunk kapcsolatban, aki jól beszélt
angolul, volt egy csóka, aki az épületben nézte a TV-t, de ő a kisujját sem
mozdította meg. Ennek megfelelően elneveztük a néninket Mr Kid néninek. Mr Kid
néni nagyon aranyos volt, és a túránkkal kapcsolatban mondta, hogy vezetőre
semmi szükségünk nincs, akár mit is mond Mr Charles, és hogy odaadja nekünk a kézzel
rajzolt térképét, de ne mutassuk meg Mr Charles vendégnek. Sőt egy családot is
tud akinél alhatunk a palaung faluban és sokkal olcsóbban, mint Mr Charlesnál.
Nem kellett hozzá sok gógyi, hogy valami lappangó titkot sejtsünk Tibo vendéglátó
helységeinek háborújában. Az biztosnak
tűnt, hogy Mr Kid sokkal olcsóbb, míg a Mr Charlest sokkal jobban sztárolja a
Lonely. Mi egyelőre Mr Kid oldalára álltunk, de azért nem akartunk a háborúba
nagyon belemenni.
Viszonylag időben indultunk el, és az
elején a betonúton mentünk, majd ráfordultunk egy földútra. A földúton először
egy muzulmán temető mellett mentünk el, majd elértünk az első faluba. Itt még
shanok élnek, csak az ötödik falutól lesznek palaungok. Azt már az elején
sejtettük, hogy itt főként falvakon fogunk átmenni, és ez az úgynevezett
kulturális túra, azaz nem a táj lesz nagyon szép, hanem a „helyieket” kell
nézni. Se Zsuzsi, se én nem nagyon tudtuk, hogy elve szeretnénk-e ilyesmit
csinálni, mindig olyan fura, amikor az embert elviszik egy ilyen „autentikus”
faluba, de gondoltuk most egyrészt kipróbáljuk, másrészt biztos hogy itt „autentikusabb”
lesz, mint Thaiföldön. Szóval ott
tartottam, hogy már az első faluban is ordították a gyerekek, hogy mingolábá,
ami az itteni hello. Mi nagyon örültünk, hogy végre leadhatjuk a még Vanuatun
vásárolt füzetünket az indonéz színes tollakkal, amiket Zsuzsi már tényleg
árkon bokron átcipelt.
A színes toll füzet kombót mindekinek
ajánljuk, aki ilyesmi helyre megy, mindig örülnek neki a gyerekek, bár itt
borzasztóan meg voltak szeppenve. Ahogy haladtunk felfele nagyon szép
rízsföldeken mentünk keresztül, igazi élmény volt.
Az út nem volt borzasztó nehéz, két
különleges állomást tudok megemlíteni. Az egyik egy kis nat szentély, ahol két
ló volt, meg egy nagyf*szú elefánt, a másik pedig egy kis hegyi megálló volt.
Egy bácsika éppen ette az ebédjét, mi mellé telepedtünk és vagy fél, vagy egy
órán keresztül elvoltunk a tájat nézve.
Úgy néz ki vannak dolgok, amik mindenütt ugyanazok, a bácsika ahogy elkezdtem a rizsemet kibontani ajánlotta is a chilijét, hogy majd attól fogok igazán megbolondulni. Szerencsére nem haltam tőle meg, nem lett volna jó szégyent hozni a fehér emberre :) Közben érkeztek fehérek, egy csoport, gondoltuk, hogy ők meg Mr. Charlesosok lehetnek.
A túra további részéről még elmondanám,
hogy megint nagyon szerencsénk volt az idővel, mert kicsit esett az eső, és
alapvetően borús volt az idő, ami persze Myanmarban jó. A túránkat a lepkék
varázsolták gyönyörűvé, még Costa Ricában sem láttunk ennyi fajta szebbnél
szebb pillangót.
Amikor megérkeztünk a faluba, nem
mondhatnánk, hogy nagyon csalódtunk, de azért kicsit húztuk a szánkat, hogy nem
volt senki sem tradicionális ruhában. Ez van, azért a túra jó volt. Útba igazíttattuk magunkat a szállásadónkhoz, aki a helyi kisbótos volt. Az már
elsőre látszott, hogy nem kvantummechanikáról fogunk beszélgetni, mert csak
nagyon nehezen sikerült lebeszélni arról, hogy a Mr Kid néni által adott
papírról nem kell minden áron elolvasnia azt a részt, amit Mr Kid néni egy
vízszintes vonallal áthúzott, és azt taglalta, hogy mutassa meg nekünk a teli
hold partit, ami egy héttel korábban volt.
A szálláson volt két pár: egy francia és
egy francia svájci, mindkettő nagyon aranyos volt. A franciák még ma
visszamentek, a svájciakkal meg együtt töltöttük az estét. Előtte Zsuzsival még
kimentünk kicsit nézelődni a faluba, és a szállásadó nénink megmutatta az
iskolát, mint a falu nevezetességét.
Itt is találtunk Nat szobrokat, de itt
csak két ló volt, a nagyf*szú elefánt nem tudjuk hova tűnt. Sötétedéskor jöttek
vissza a faluba idősebb és fiatalabb asszonyok, akik a hátsó puttonyukban
hozták a szüretelt tealeveleket.
A svájciak mondták, hogy ők láttak teaültetvényt, mi balgán elmentünk mellette. Nénikénk mondta, hogy menjünk vele, és legnagyobb meglepetésünkre egy teamosáson vettünk részt. Forró vízbe teszik talán egy percre sem a tealeveleket, utána pedig, miután egy kicsit megmozgatták, hogy lehűljön elkezdik az emberek mosni. Nagyon érdekes volt, és briliáns ötletemből kifolyólag mind a négyen beálltunk mi is mosni. A mosás az azt jelenti, hogy egy rücskös asztalon dörzsölöd a tealeveleket, amíg meg nem törnek és össze nem pödrődnek.
A svájciak mondták, hogy ők láttak teaültetvényt, mi balgán elmentünk mellette. Nénikénk mondta, hogy menjünk vele, és legnagyobb meglepetésünkre egy teamosáson vettünk részt. Forró vízbe teszik talán egy percre sem a tealeveleket, utána pedig, miután egy kicsit megmozgatták, hogy lehűljön elkezdik az emberek mosni. Nagyon érdekes volt, és briliáns ötletemből kifolyólag mind a négyen beálltunk mi is mosni. A mosás az azt jelenti, hogy egy rücskös asztalon dörzsölöd a tealeveleket, amíg meg nem törnek és össze nem pödrődnek.
Hogy ez mire lehet jó, nem vagyok benne
biztos (tippem, hogy ne legyen annyira markáns íze a teának), reméltem hogy
kapunk valami felvilágosítást, de persze senki sem beszélt angolul. Nagyon
szeretnénk majd teából is kikupálódni annyira, mint kávéból, hátha majd
Indiában. Mindegy, nagyon jó móka volt, pláne, hogy volt zene is valami kisrádióból, meg az épp lazsálók szotyizhattak, ráadásul olyan szotyit, ami még meleg volt a friss pörköléstől. Nekem ez fenséges kulináris élmény volt.
Ezek után elmentünk vacsira, ami
mérsékelten volt finom, ellenben nagyon jót beszélgettünk a svájci párral.
