2012. október 7., vasárnap

Napló, 2012 október 7.


A mai nap elindultunk egy két napos túrára, ami végén egy Palaung faluba fogunk felmenni. A túra maga nem tűnt túl vészesnek, és ráadásul jó is lesz a kis tréning az Everest túrához. A nem vészes azt jelenti, hogy kb 5 óra gyaloglás hegynek fel, ami csak egy kicsit meredek, de amitől gyilkos lehet az a nap. Ennek megfelelően jobbnak gondoltuk, ha minél előbb elindulunk.
Ezt két dolog nehezítette, az egyik, hogy reggel női szerzetesek császkáltak az utcában, akiket örömmel fényképezgettem.



A császkálás lényege az, hogy gyakorlatilag koldulnak. A koldulás arra megy, hogy tudjanak enni, meg élni. Majdnem mindenki ad nekik valamit, de lehet, hogy csak egy marék rízst. Az ő felfogásuk szerint ez nem koldulás, hanem lehetőséget biztosítanak arra, hogy a hívők adakozhassanak, ami meg javítja a karmájukat. Az egésznek a feelingje tényleg sokkal inkább hasonlít arra, mint amikor gyerekek betlehemeznek házról házra, mint effektív koldulásra.
A másik dolog, amiért nem tudtunk azonnal indulni, hogy még kaját kellett venni az útra és itt Tiboban nem hogy speckó túrabolt nem volt,  de még normális ABC sem, illetve a kisboltok árukészlete egy kicsit sem volt meggyőző, így úgy döntöttünk, hogy az lesz a legjobb, ha a tegnapi banánlevélbe csomagolt rizst csomagoljuk el, illetve veszünk egy két fánk stanglit.



Házi nénikénkről igértem, hogy regélni fogok, és ez a történet is a Lonely Planet utikönyv körül fog forogni. Tibo valamiért bekerült a Lonely top 10 dolgába, amit Myanmarban csinálni kell. Ennek megfelelően el is kezdtek jönni az emberek, de mivel nem olyan iszonyat egyszerű ide eljutni, ezért tömegturizmus nincs, de most már látható, hogy aki egy hónapot tölt itt (ennyi időre lehet turista vízumot kapni), azok fele kb eljön ide. A városban két szállás van az egyik Mr Kid a másik meg Mr Charles. Míg Rejtő Csontbrigádjában mindenkit úgy hívnak a haláltáborban, amilyen tárgya van, itt Tiboban mindenkit úgy hívnak, amit a turisták felé csinál, azaz van pl Mr Food, Mr Coffee. Reméltük, hogy a Mr Kid nem utal semmire. Hogy ki lehet Mr Kid, az nem derült ki, mert mi mindig egy nénikével voltunk kapcsolatban, aki jól beszélt angolul, volt egy csóka, aki az épületben nézte a TV-t, de ő a kisujját sem mozdította meg. Ennek megfelelően elneveztük a néninket Mr Kid néninek. Mr Kid néni nagyon aranyos volt, és a túránkkal kapcsolatban mondta, hogy vezetőre semmi szükségünk nincs, akár mit is mond Mr Charles, és hogy odaadja nekünk a kézzel rajzolt térképét, de ne mutassuk meg Mr Charles vendégnek. Sőt egy családot is tud akinél alhatunk a palaung faluban és sokkal olcsóbban, mint Mr Charlesnál. Nem kellett hozzá sok gógyi, hogy valami lappangó titkot sejtsünk Tibo vendéglátó helységeinek  háborújában. Az biztosnak tűnt, hogy Mr Kid sokkal olcsóbb, míg a Mr Charlest sokkal jobban sztárolja a Lonely. Mi egyelőre Mr Kid oldalára álltunk, de azért nem akartunk a háborúba nagyon belemenni.

Viszonylag időben indultunk el, és az elején a betonúton mentünk, majd ráfordultunk egy földútra. A földúton először egy muzulmán temető mellett mentünk el, majd elértünk az első faluba. Itt még shanok élnek, csak az ötödik falutól lesznek palaungok. Azt már az elején sejtettük, hogy itt főként falvakon fogunk átmenni, és ez az úgynevezett kulturális túra, azaz nem a táj lesz nagyon szép, hanem a „helyieket” kell nézni. Se Zsuzsi, se én nem nagyon tudtuk, hogy elve szeretnénk-e ilyesmit csinálni, mindig olyan fura, amikor az embert elviszik egy ilyen „autentikus” faluba, de gondoltuk most egyrészt kipróbáljuk, másrészt biztos hogy itt „autentikusabb” lesz, mint Thaiföldön.  Szóval ott tartottam, hogy már az első faluban is ordították a gyerekek, hogy mingolábá, ami az itteni hello. Mi nagyon örültünk, hogy végre leadhatjuk a még Vanuatun vásárolt füzetünket az indonéz színes tollakkal, amiket Zsuzsi már tényleg árkon bokron átcipelt.


A színes toll füzet kombót mindekinek ajánljuk, aki ilyesmi helyre megy, mindig örülnek neki a gyerekek, bár itt borzasztóan meg voltak szeppenve. Ahogy haladtunk felfele nagyon szép rízsföldeken mentünk keresztül, igazi élmény volt.



Az út nem volt borzasztó nehéz, két különleges állomást tudok megemlíteni. Az egyik egy kis nat szentély, ahol két ló volt, meg egy nagyf*szú elefánt, a másik pedig egy kis hegyi megálló volt. Egy bácsika éppen ette az ebédjét, mi mellé telepedtünk és vagy fél, vagy egy órán keresztül elvoltunk a tájat nézve.





Úgy néz ki vannak dolgok, amik mindenütt ugyanazok, a bácsika ahogy elkezdtem a rizsemet kibontani ajánlotta is a chilijét, hogy majd attól fogok igazán megbolondulni. Szerencsére nem haltam tőle meg, nem lett volna jó szégyent hozni a fehér emberre :) Közben érkeztek fehérek, egy csoport, gondoltuk, hogy ők meg Mr. Charlesosok lehetnek.
A túra további részéről még elmondanám, hogy megint nagyon szerencsénk volt az idővel, mert kicsit esett az eső, és alapvetően borús volt az idő, ami persze Myanmarban jó. A túránkat a lepkék varázsolták gyönyörűvé, még Costa Ricában sem láttunk ennyi fajta szebbnél szebb pillangót.



Amikor megérkeztünk a faluba, nem mondhatnánk, hogy nagyon csalódtunk, de azért kicsit húztuk a szánkat, hogy nem volt senki sem tradicionális ruhában. Ez van, azért a túra jó volt. Útba igazíttattuk magunkat a szállásadónkhoz, aki a helyi kisbótos volt. Az már elsőre látszott, hogy nem kvantummechanikáról fogunk beszélgetni, mert csak nagyon nehezen sikerült lebeszélni arról, hogy a Mr Kid néni által adott papírról nem kell minden áron elolvasnia azt a részt, amit Mr Kid néni egy vízszintes vonallal áthúzott, és azt taglalta, hogy mutassa meg nekünk a teli hold partit, ami egy héttel korábban volt.
A szálláson volt két pár: egy francia és egy francia svájci, mindkettő nagyon aranyos volt. A franciák még ma visszamentek, a svájciakkal meg együtt töltöttük az estét. Előtte Zsuzsival még kimentünk kicsit nézelődni a faluba, és a szállásadó nénink megmutatta az iskolát, mint a falu nevezetességét.

Itt is találtunk Nat szobrokat, de itt csak két ló volt, a nagyf*szú elefánt nem tudjuk hova tűnt. Sötétedéskor jöttek vissza a faluba idősebb és fiatalabb asszonyok, akik a hátsó puttonyukban hozták a szüretelt tealeveleket. 



A svájciak mondták, hogy ők láttak teaültetvényt, mi balgán elmentünk mellette. Nénikénk mondta, hogy menjünk vele, és legnagyobb meglepetésünkre egy teamosáson vettünk részt. Forró vízbe teszik talán egy percre sem a tealeveleket, utána pedig, miután egy kicsit megmozgatták, hogy lehűljön elkezdik az emberek mosni. Nagyon érdekes volt, és briliáns ötletemből kifolyólag mind a négyen beálltunk mi is mosni. A mosás az azt jelenti, hogy egy rücskös asztalon dörzsölöd a tealeveleket, amíg meg nem törnek és össze nem pödrődnek.



Hogy ez mire lehet jó, nem vagyok benne biztos (tippem, hogy ne legyen annyira markáns íze a teának), reméltem hogy kapunk valami felvilágosítást, de persze senki sem beszélt angolul. Nagyon szeretnénk majd teából is kikupálódni annyira, mint kávéból, hátha majd Indiában. Mindegy, nagyon jó móka volt, pláne, hogy volt zene is valami kisrádióból, meg az épp lazsálók szotyizhattak, ráadásul olyan szotyit, ami még meleg volt a friss pörköléstől. Nekem ez fenséges kulináris élmény volt.
Ezek után elmentünk vacsira, ami mérsékelten volt finom, ellenben nagyon jót beszélgettünk a svájci párral.
comments