Ma megyünk tigrislesre, juhú :) Annyi az egészben a komplikáció, hogy a
jegyet hajnalban kell megvenni. Mint, ahogy Zsuzsi írta feláldoztam magam a köz
érdekében, ami végül nagyobb áldozatnak minősült, mint amit gondoltam.
Kezdődött az egész azzal, hogy a nemzeti park irodáját a legindokolatlanabb
helyre sikerült rakni a kisvárosban. Hogy pontos legyek a kisvárostól kb. egy
kilométerre a mucsa közepén, kb a szovjet laktanya után (csak képletesen). No
most hajnal háromnegyed négykor nincs túl sok angolul tudó ember az utcán, így
amikor kutyagoltam kifele egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy most rossz helyre
küldött-e a három csekély képességű rendőr. Erre jön egy motoros, látja, hogy
keringek, lelassít, mondja Ticket?, mondom ja-ja, erre mutatja, hogy menjek
tovább. Tök aranyos volt. A kismenyország után persze megint a pokol mélyebb
bugyraiba jutottam, az indiai sorban állásba.
A szlovákiai síeléses tulakodás az lópikula ehhez képest, pláne azért, mert
nem ökölharc van, hanem egy olyan képlékeny szabályrendszer, aminek a szabályait csak a helyiek ismerik, és a helyiek alatt itt most a
ranthamburiakat értem. A sorban többször helyet cserélt egy két itt lévő és
újonnan érkező kiscsoport, mert hogy nekik foglalták a helyet. Aztán voltak
olyanok, akik csak úgy megjelentek és beálltak a három bamba német elé. Aztán
volt olyan is, hogy csak jött pár ember, erre a mögöttem lévő tök aranyos, okos
indiai csóka odament ordibálni velük, mire kiálltak. Visszajött, azt mondja,
néha kell egy kicsit kiabálni és mosolygott. Sokat tanultam tőle ott. Aztán
volt olyan is, hogy már másfél órája álltunk sorba, erre megjelent öt ember és
beálltak egy másik ajtóhoz, ami hogy hogynem ugyanúgy kinyílt, mint a fenti sor előtti ajtó. És persze ez az egész
majdnem három óráig tartott hajnal négy és hét között. Teljesen kivoltam mire
végeztünk, egyszerűen azért mert a sorban állás olyan volt mint India maga. Vannak
szabályai, csak a te eszeddel teljesen felfoghatatlan.
A lényeg, lett helyünk, sajnos nem a valami furcsa okból gypsynek hívott
jeepen, hanem egy kisteherautón, amin kb 20-an férnek el. Nem volt gond,
örültünk, hogy lett hely. Kiderült, hogy a nemzeti park zónákra vannak osztva,
és a dzsippek és a kisteherautók be vannak osztva, hogy ki hova megy. Mi az
egyes zónába mentünk, ahol egy anya van a két kölykével. Nagyon izgultunk, hogy
esetleg sikerüljön meglátni őket.
Ha már itt vagyunk, elmondom, hogy a tigrisek már csak pár nemzeti parkban/
tigrisrezervátuban élnek. Az egyik probléma velük, hogy hatalmas területet
igényelnek, India meg nem kicsit túl van népesedve, így a terület elég értékes
dolog. Itt a Ranthamboren például pár éve a helyi lakosok vertek kékre zöldre
több vadőrt, akik nem akarták, hogy levadásszák a tigrist. Persze az
orvvadászat is probléma, és most már a turizmus is. Megint hatalmas mázlink
volt, mert Indiában a múlt hónapig az összes tigrisrezervátum le volt zárva, mert, hogy egy éve egy másik rezervátumban az
egyik turistaszállító kocsi elütött egy tigrist. Indiai megoldásként lezárták
az összes nemzeti parkot.
Maradjunk most viszont egyelőre ott, hogy behajtottunk az egyes zónába. Az
erdő gyönyörű volt!
Sajnos nem láttunk mást, csak a lábnyomát, Korpi Nepálból reklamáltál, hogy
hol van, hát tessék:
Ennek ellenére láttunk lengúrokat,
gyönyörű, hatalmas agancsú őzeket, és egy két szép madarat, többek
között az uccsó képen lévő hatalmas sast
A helyieknek persze nem volt nagy
látványosság, de nekünk annál inkább, hogy itt láttunk először tevéket
Indiában. Itt Rajastanban úgy használják a tevéket, mint nálunk a lovakat, befogják a kocsi elé, aztán húzzad kisapám.
Visszaérve a szállásra nehéz volt eldönteni, hogy mit akarunk csinálni.
Zsuzsi is meg én is szerettünk volna talán még egyszer menni délután egy
tigrislesre, Gary meg Amanda nem volt biztos. Kis variálás után az lett a vége,
hogy Amanda marad, Gary meg felajánlotta, hogy ő fog most sorba állni, addig mi
elmentünk aludni. Kicsivel három óra előtt jött Gary telefonja, hogy van hely,
ráadásul dzsipben, csak annnyi van, hogy ő és mi külön megyünk, ráadásul ő a
négyes, mi a hármas zónába. Mint ahogy a tigris-őrült szállásadónk mondta, mind
a két zóna jó, szóval örültünk nagyon.
Ahogy mentünk újra a nemzeti parkba, kiderült, hogy az egyes zónával délelött nem is voltunk
jó helyen olyan szempontból, hogy nem is láthattuk magát Ranthambore-t, ami egy
erőd, és a körülötte lévő épületekből is csak egy kaput láttunk, ami egyébként
nem kicsit hajaz a Jurassic park kapujára. Sajnos se az erődről, se a Jurassic
park kapuról nincs jó képem, de mutatok pár másik épületet.
Ahogy beértünk a nemzeti parkba, a dzsipvezetőnk abszolút izgatott lett,
hamarosan mi is láttuk, hogy egy kisebb dzsembori összegyűlt, ami nyilván azt
jelenti, hogy mindenki a tigrist lesi
Ekkor már tudtuk, hogy fogunk tigris látni, és nagyon megörültünk neki. A tigris,
mint megtudtuk T-27 (kicsit terminátoros neve van :) épp a fűben van, és ha
nagyon figyeltek, a következő képen ti is ki tudjátok szúrni
Ami ez után történt az egyrészt tök izgalmas, másrészt nagyon nagyon
szomorú, hogy szerencsétlen tigrist nem tudják békén hagyni: T-27 felállt, és elindult az út felé, erre minden dzsip és
kisteherautó, mint az őrült elindult utána. El is értünk az úthoz, ahol kb
három kocsi volt előttünk. Először a tigris átment balról jobbra, majd mivel az
út túloldalán egy tó volt, egyszer csak megfordult, és újra átment az úton
jobbról balra. Rosszak a képek, de ne csodáljátok
Ezek után a kocsik mellett bal oldalt, a kocsitól pár méterre elindult az
út melletti bozótosban nekünk hátrafele. Kb egy, másfél méterre ment el a
dzsipünktől. Hárman ültünk egy sorban, bal oldalt, azaz a tigrishez a
legközelebb egy amcsi csóka, aztán Zsuzsi, én meg a tóhoz közeli oldalon
lapultam. Iszonyat izgi volt, és a biztonságérzetünkön az sem sokat segített,
hogy a mögöttünk lévő idióta indiai csaj sikongatott, hogy oh my god. Amikor a
tigris nagyon közel ért hozzánk, egyszer csak mordult egyet. Az egészről nincs
képem, de de de tadám!!! megvan videón
Az, hogy az amcsi csóka mit élt át, azt nem tudom, én számolgattam, hogy
vajon hogy tud úszni a tigris, mert az
az adat viszont a szingapúri állatkert révén a fejemben volt, hogy helyből 10
métert! tud ugrani.
A tigris fejében egyértelműen az volt, hogy eszemf*szom hagyjatok már
békén. Közben a kocsik egymásnak mentek, ahogy mindenki próbált mindenfélét
csinálni. A mi sofőrünk először elkezdett hátramenni, aztán mondtuk neki, hogy
talán előre kéne menni, ha a tigris nem szeret minket és hátramegy. Erre
elindult előre, neki az elöttünk lévő kocsinak, aki meg hátra akart menni, hogy
a vendégei lássák a tigrist. Közben az indiai csaj sipákolt tovább. A tigris
meg szépen lassan végigért az autóoszlop végéig átment a tóloldalra és a tó
partján elindult, hogy elhagyjon minket.
Egy két kocsi ment utána, mi szerencsére nem.
Fantasztikus élmény volt az egész, mindenesetre nagyon nagyon sajnáltuk
szerencsétlen tigrist. El is határoztam, hogy amikor legközelebb
állatfigyelésre megyünk sokkal több kutatómunkát fogok végezni, hogy az adott
helyen, hogyan is zajlik a dolog. Semmi kedvem egy veszélyeztetett állatot
csesztetni, csak azért, hogy lássam.
Szerencsére a mai nap nagyon szépen folytatódott. Majdnem hogy magunk
maradtunk a dzsippel és ahogy körbevezetett a vezetőnk minket gyönyörű tájakon
jártunk. Kócsagok szarvasok hátán, vaddisznók, legnúrok, krokodilok, mongúz,
pávák (apropó, ez India nemzeti madara,
gondolom nem a szép de használhatatlan tulajdonságai miatt :))
Nagyon nagyon izgultunk, hogy Gary is lásson tigrist. Mint kiderült, volt
is meg nem is szerencséje. Egyrészről tigrist nem látott, ellenben látott
lajhármedvét, ami a barna medvénél egy kisebb medve. Míg tigrisből több, mint 70
van a nemzeti parkban, ebből a medvéből csak 26. Mind a vezetője, mind a recisünk
teljesen odavolt, hogy látott, mi csak azt tudjuk, hogy Indonézia óta minden
nemzeti parkban ezen pörögnek a vezetők, hogy azt milyen nehéz látni. Egy szóval mindenki nagyon happy volt, ahogy
mentünk vissza. Zsuzsival nagyon ambivalens érzéseink voltak az
állatlestől/állatcsesztetéstől, de azért rettenetesen örültünk, hogy láthattunk
tigrist.
Este mi más lett volna a progi, mint hogy kimentünk az esküvőre. Most
ha lehet, még több kaja volt, és ahol tudtunk, beszélgettünk az emberekkel.
Mindenki nagyon kedves volt, a kaja kiváló, de persze az este legnagyobb
eseménye a tánc volt. Indiában a fiúkat és a lányokat rettenetesen elkülönítik,
a lányoknak amúgy is borzasztó szégyenlősnek kell lenniük. Ezzel szemben a fiúk
annyira elégedettek önmagukkal, hogy arra nehéz szavakat találni. Nyilván sose
kell csajozniuk, a házasságok majdnem minden esetben családok által leszervezett házasság. Ennek megfelelően a tánc abból állt, hogy tizennégy
évesnél nem idősebb srácok táncolnak, mint az őrültek egy a Szombati esti
lázból ismert táncparketten. Amanda nagyon rá volt pörögve, én kicsit
tartottam, hogy mi lesz ebből, de azt kell, hogy mondjam, hogy kicsit
túlskeráztam a dolgot. Minden esetre biztos vagyok benne, hogy az a 20
tizenéves fiú éjszakai álmait négy és háromnegyed hónapig a két szőke fogja
elfoglalni, akik táncoltak velük :)
