Napló, 2012. március 5.

A mai napon arra ébredtünk, hogy nagyon nagyon jól aludtunk. Nem is tudjuk mikor aludtunk utoljára francia ágyban csak ketten egy szobában! Ráadásul, amikor kimentünk kiderült, hogy nem is kell kicsekkolnunk, nyugodtan itt maradhatunk akár délután 4-ig, amikor is ment a buszunk Asuncionba. Nagyon örültünk ennek a pár órának, mert rendezhettük kicsit a sorainkat. A számítógép megint kicsit bekakált, és addig elmentünk megvenni a jegyeket. Elslattyogtunk ugyanahoz a bolthoz, amit 4 napja hajnalban felkerestem és eltévedtem. Hát kipihenten elég nehéz megérteni, hogy sikerült ott rossz irányba menni... 

Reggelire megettük a pizzamaradékunkat és elkezdtünk utána nézni, hogy mit is lehetne csinálni Paraguayban. Elolvastuk a történelmet megnéztük, hogy lehet utazni, stb. Végül úgy döntöttünk, hogy mivel reggel érünk majd Asuncionba, ott majd meglátjuk, hogy mit s mint csináljuk tovább... az a biztos, ha döntést elnapolod :) Ennek örömére fel is hívtuk a szülőket.
4-órakor indult is a busz, fel voltunk szerelkezve rendesen, ugyanis a hosszú buszútra (értsd 10 óránál) több kell minden: Meleg ruha, párna pulcsiból, strandkendő takarónak, szemfedő, füldugó, fejlámpa, könyv, víz. Most sikerült mindent kipipálnunk, kivéve a fejlámpát. Ez nem is volt itt nagy baj, mert király busszal mentünk, még TV is volt rajta. Mondjuk nem teljesen értem, hogy mit akartak a Mutáns krónikák című 2008-as IMDB 5.3-as értékelésű filmmel. Előttem egy kb 4 éves gyerek ült, az előtt meg egy idős hölgy. Azt meg pláne nem értettem, hogy miért kell háromszor egymás után lejátszani. Mindenesetre jobb, ha tudjátok, hogy 2700-ban feltörik a föld pecsétje, amiből előjönnek a mutánsok, és a föld lakosságát a marsra akarják transzportálni, de 12 lelkes ember lemegy a föld alá, hogy felrobbantsa a masinát, ami a mutánsokat készíti és közeben karddal felvagdos pár mutánst (csak a kard fogja őket). Végül sikerül nekik, bár csak egy ember marad életben, de ő a végén rágyújt... tiszta 90-es évek Vico filmek, de én örültem neki, mert már másfél hónapja nem láttam egy filmet sem. Körülbelül a harmadik lejátszásnál járhattunk, amikor megérkeztünk a paraguayi határra, jobban mondva a brazil kicsekkoláshoz.

Na most ezt úgy képzeljétek el, hogy van egy ház az egyik utcában, ahova be kell csengetni, tábla nuku. Beadod az útleveled, aztán megkapod, a kimenetel pecséted. Na nekünk innen jött a probléma. Történt ugyanis, hogy amikor Iguazuban átmentünk a paraguayi oldalra, akkor én nagyon erősködtem Zsuzsinak, hogy ugyan már szerezzünk egy paraguayi pecsétet az útlevelünkbe. Meg is történt, és van az útlevelünkben bejövő és kimenő pecsétünk. Amikor viszont ezt megtettük, akkor nem szereztünk Brazília kimenő majd bemenő pecsétet. A dologhoz két tény tartozik: egyrészt az iguazui átkelőnél senki nem mutat útlevelet csak átmegy a határon, másrészt volt Brazília belépőnk, pont a paraguayi pecsét előtti napról, amikor átmentünk egy napra Argentínába. Szóval, szerintem fullra nekünk volt igazunk. Azt meg kell hagyni, Zsuzi már Iguazunál mondta, hogy ne pecsételtessünk, mert csak bajunk lesz belőle... lett is. A brazíl pecsételős csóka az itteni határon (határőrnek nehéz nevezni, mert még egyenruha sem volt rajta) azt mondta, hogy 5 napja amikor Paraguayból átjöttünk akkor illegálisan léptünk be és most itt meg kell várnunk a reggelt, hogy mindent tisztázzunk...anyád!- gondoltam én... Szó szót tett tettet követett, és végül azzal sikerült felülkerekedni a vitában, hogy jobb lenne neki is, ha nem lenne macera, illetve, hogy talán mégsem lehet az, hogy nem hagyhatunk el egy országot. Így az lett a vége, hogy ő nem is látott minket, és most nincs kimenő pecsét az útlevelünkbe, ami baj lesz, amint valaha vissza akarunk menni Brazíliába ezzel az útlevéllel.... hát ezt a problémát megpróbáljuk feldolgozni (mondjuk egy másik útlevéllel), másrészt fogunk egy levelet írni a magyar nagykövetségnek, hogy szerintük most mi legyen. Minden esetre örültünk, hogy nem kellett két műanyag széken éjszakáznunk... A paraguayi belépés simán ment, leszámítva azt a tényt, hogy a senki földjén átratktak minket egy másik buszra, ahol se légkondi, se lábtartó, se tiszta WC, se Mutáns krónikák (3-1 Brazília javára). Nem mondanám, hogy a legfrissebben értünk Asuncionba :)

comments

Napló, 2012. március 4.

Utolsó napunk Pantanalban. Ma 8-kor indul a program: piranja horgászat. Elég turista hülyítésnek tűnt először, de végül ez volt az egyik legmókásabb program. Paulo, a vezetőnk bedobta a pecabotokat, ami lényegében egy-egy bambusznád, meg a csalit,  ami egy vödör marhahús, a dzsipbe, és már indultunk is a folyóhoz. Nagyon viccesnek tartottuk, hogy marhahússal horgászunk halakat...

Ez nem az a fajta horgászás amit lát otthon az ember, hogy bedobod a horgot és vársz... itt bedobod a horgot a marhahússal, és 2 másodpercen belül érzed, hogy rákaptak. Fél percen belül vagy leeszik teljesen, vagy ráakad a hal. Sikerült fognunk mindkettőnknek egyet-egyet, de az enyém a fénykép után meglépett, és visszament a vízbe... és hát ez nem az a fajta hal ami után odakapsz, hogy gyere vissza J

Külön fokozta az izgalmakat, hogy miközben horgásztunk, hemzsegtek körülöttünk a kaljmánok, ők is lakomázni szerettek volna. Érdekes érzés úgy vadászni, hogy közben te is prédának érzed magad...

De néhány botcsapással azért móresre lehetett tanítani őket. A végén a vezetőnk megmutatta mire képes egy kajmán egy kis betevő falatért.

Mire elfogyott a marhahús egész szép mennyiséget pecázott össze a csapat (ennek jó részét persze Paulo fogta). 

Megkérdeztük Paolot, hogy mi történne, ha bemennénk a vizbe, erre ő mondta, hogy nem igazán javasolja, mert ilyen sekély vízben egyből megtámadnak a piranják. A kajmánok is ezért úsznak folyamatosan. 

Visszatérve a szállásra megtisztítottuk a halakat kívülről belülről, és a házimami némi pácolás után kisütötte nekünk.

Tibi: így végzi, aki ránk feni a fogát...

Ebéd után még volt egy kis idő heverészésre, aztán 13:30-kor indultunk vissza Campo Grande felé. Dzsippel a földút végéig, majd onnan kisbusszal a városba. A földút végétől elváltak útjaink utitársainktól, mert ők nem jöttek vissza Campo Grandeba, Bolívia felé folytatták útjukat.

Este 7 körül értünk be a városba. Itt járt a Pantanal csomaghoz egy ingyen éjszaka. Senki nem volt rajtunk kívül a hostelben, így nagyon jó kis szobát kaptunk. Végre egy jó kis ágy. Lógott itt is az eső lába, így rendeltünk egy pizzát, és eltettük magunkat másnapra. 

comments

Napló, 2012. március 3.

Tegnap este az ivós játék közepette nagyon fiatalnak éreztük magunkat, de a reggel megmutatta, hogy ebből már kinőttünk. A 4,5 óra alvás immáron nem tűnt elégségesnek a mulatság után. J

De hősiesen felkeltünk és 7:30-ra készen is álltunk a nap délelőtti proramjára, a hajótúrára. Természetesen ma se ránk  kellett várni az indulással...

Először dzsippel vittek minket a folyóhoz, kb  40 perc volt az út. Közben meg is álltunk egyszer, mert két jaribu ácsorgott az út menti kis tóban. Ez a legnagyobb gólyafaj, de ekkor még csak viszonylag messziről láttuk őket.

Elérkeztünk a folyóhoz. A mentőmellény felvétele után be is szálltunk a csónakba.

Iszonyat hőség volt, felhő egy se, nagyon erősen tűzött a nap. A motor nem akart indulni, így jött a nagy szerelés, motorcsere, stb. Mi eközben a csónakban aszalódtunk. Fél óra múlva készen állt a paripa, és neki is vágtunk a folyónak.

Vadul sasoltuk a folyó menti bokrokat, tisztásokat, fákat, mert azt mondták, hogy ha látunk is jaguárt, azt a folyóból fogjuk. De minden igyekezet ellenére ez nem jött össze. Viszont láttunk madarakat, és ami új volt, vízi disznót (capybara). Nem voltak túl félősek, így elég közel tudtunk menni hozzájuk a csónakkal.

A nagy hőségben jól jött, hogy megálltunk fürdeni. A vezetőnknek elhittük, hogy ezen a részen nem lesznek kajmánok, annak ellenére, hogy nem sokkal korábban láttunk egyet a vízben.

A felfrissülés után már sokkal kellemesebb volt a visszaút. Találkoztunk egy horgászcsapattal is, akik nagy büszkén mutogatták zsákmányukat. Míg mi őket fényképeztük, ők minket... ez aztán a turizmus J

A csónaktúra után visszamentünk a szállásra. 11-re már kész is volt az ebéd. Bár ez elég korainak tűnt, de itt farkas törvények uralkodnak, így akkor eszik az ember amikor még van mit J

Ebéd után benyomtuk a szunyát, majd indulás előtt még egy frissítő zuhanyt iktattunk be. Megyek is a fürdőbe, nyitok be, erre egy csaj sikít fel. Nem gondoltam, hogy ilyen ijesztő vagyok... hát nem is én voltam aki miatt sikított, hanem az ajtó mögött meglátott egy kígyót. Bementem, megnéztem én is, de épp próbált átmenni a zuhanyzóból a vécébe, így csak a farkát láttam. Megnyugtattam a csajt, hogy ez mostmár átment, nincs semmi gond. Fél perccel később, azonban újra megjelent a kígyónk (úgy látszik a wc nem tetszett neki), ekkor már teljes hosszában láttam, mintegy 1 m-es volt. Gyorsan ébresztettem Tibit, és szóltunk a többieknek, hogy nehogy lemaradjanak az eseményről, meg a vezetőknek is, hogy legalább nézzék meg mérges-e. Arra nem tudtak válaszolni, hogy milyen fajta kígyó, de azt legalább megállapították, hogy nem mérges.

A kígyó kereste a kijáratot a farönkök között, de útközben beiktatott egy kis ebédszünetet, és elkapott egy békát. Nagy élmény volt látni ahogy a békalábak lógnak ki a szájából. Sajnos a kép erről nem sikerült a fényviszonyok miatt, de szerencsére mindketten láttuk élőben.

Mérges, nem mérges, azért mi lányok úgy döntöttünk, hogy inkább a férfi zuhanyzóban fürdünk biztos ami biztos.

A pihi és a nagy izgaalmak után 3-kor ismét útrakeltünk a dzsippel.

Kb 45 percet mentünk itt-ott megállva. Az út menti folyóban láttunk bébi kajmánokat, amint igyekeztek anyjuk után,

meg óriás vidra fészkét is, de lakója épp nem volt otthon.

Visszatérve az útra egy csapat vízi disznó ment át előttünk.

Ekkor már látszott, hogy kb 2 perc és leszakad az ég, így felmerült a kérdés, hogy mi legyen, menjünk-e a dzsippel tovább, vagy menjünk be az erdőbe. Mi az utóbbit választottuk annak reményében, hogy itt több állatot fogunk látni. Amint elindultunk el is kezdett szakadni az eső. Ez az a kategória, amikor igazából semmi se véd meg attól, hogy csurom víz legyél. De nem volt nagy para, mert meleg volt. Nagyon hangulatos volt szakadó esőben bujkálni a pálmák között.

Egyszercsak egy vaddisznó bukkant fel, aki nem is hallott minket az esőtől, majd mikor mégis észrevett, szegény úgy elpucolt, azt se tudta hol van. Mikor elállt az eső hirtelen elkezdett életre kelni az erdő. Mindenhonnan madarak csicsergése, majmok bőgése hallatszott. Néha kimenünk az erdőből és egy-egy tónál figyeltük meg a lakókat. Voltak jaribuk, kajmánok, kócsagok, és még sok-sok madár.

További bandukolásunk során láttunk még majmokat, papagájokat, meg nagyon érdekes fákat.

Mire visszaértünk a dziphez már sötétedett. Az volt a terv, hogy az eddigi túrát összekötjük az éjszakai túrával. Így kocsikáztunk még egy kicsit tovább az úton, majd mikor már teljesen besötétedett elindultunk visszafelé a dzsippel. Az éjszakai túrák azért érdekesek, mert a legtöbb állat sötétben aktív, így több mindent lehet látni. De sajnos nem volt szerencsénk. Azért így is láttunk az út közepén egy tarantulát, meg késöbb a mezőn két rókát. Meg a folyókban a kajmánok szemeinek csillogását.

A mai este már lightosabban telt mint a tegnapi, vacsi, kis beszélgetés és csicsi. Mikor aludni tértünk, kiderült, hogy az esőt nem bírta ki a sátor, csurom víz volt minden, így ismét függőágyban töltöttük az éjszakát.

comments

Napló, 2012. március 2.

A mai nap programja, hogy elmegyünk egy gyalogtúrára, aztán meg egy lovastúrára. A gyalogtúrához el is készülődtünk a korai reggelivel, aztán indultunk be a dzsungelbe. A vezető, aki nem volt se egy biosz se egy angol tanár az itteni erdőt dzsungelnek hívta, ami azért túlzás, de kétségtelen, hogy voltak sűrűbb részek. Számunkra az volt a legjobb a túrában, hogy abszolút nem ösvényen mentünk, hanem egy késsel vágta az utat, vagy csak hajolgattunk a fák között. Érdekes volt, hogy több esetben pálmafák között mentünk. Ezek a pálmák, nem kókuszpálmák, hanem olyanok mint egy hatalmas haraszt

Állatok közül sikerült kiszurni egy bőgőmajmot, aminek a nősténye szürke volt. valamint emlősök közül még koatikat láttunk ismét. A koatik nem lettek volna érdekesek, de most azzal produkálták magukat, hogy felmásztak a pálmafák tetejére, és ott hatalmas ricsajjal ugrálnak egyik fárol a másikra. Ezek a koatik kisebbek voltak, mint amiket eddig láttunk, de még így is elmondható, hogy egy kisebb mosómedve nagyságuak, így elképzelhető, hogy mekkora ricsajt produkálnak, mikor ugrálnak. Madarak közül láttunk egy trogont (röviden: egy szines madár) és a kék papagájokat is sikerült megpillantani. Ők mindig párban járnak/repülnek. Nagyon megöröltünk neki, hogy sikerült vadon is látni ilyen madarakat, amik egyébként elég ritkák (mondjuk kiszúrni nem olyan nehéz őket J)

Érdekes volt még a szavannás rész. Itt mindig sasoltam, hátha kiszurok egy hangyászt, de nem jött össze. Növényekből két érdekes dolog volt. A képeken bájos segítőm mutatja be őket:

Egy olyan növény, ami annyira érdes, hogy manikűr reszelőnek pont kiváló

Egy furulya alakú fa

Visszafele a szállás felé még beugrottunk egy farmra, ahol lekaptam a helyi cowboy bácsit (fényképen..)

Amugy ez elég nagy meglepetés volt nekünk, hogy mindenütt farmok vannak a Pantanalban. Ok, azt én is értem, hogy nagyon termékeny a talaj, lévén ez az egész nem más, mint egy ártér, de azt nem értem, hogy nemzeti parkban, hogy lehet marhát tartani... AZ biztos is volt számunkra, hogy jaguárt azt nem fogunk látni, mert ha itt volt is, azt a farmerek már ezer, hogy lepuffantották.

Ebéd után egy kis szieszta volt, addig én átmentem egy gázlón a folyó túl oldalára egy fotóra és vesztemre. A fotó szerintem egész jó lett

ellenben poló nélkül folyópartramenni nagyon nagy butaság, tényleg majdnem megettek a szunyogok. Szóval délutáni programként irány a lovak. Már tegnap feltünt, hogy nagyon jó állapotban voltak itt a lovak, no persze nem azokat kaptuk, de összességében nenm volt velük semmi gond, jól is birták. Zsuzsi mondjuk egy olyan lovat kapott, ami kicsit Flinstone-os volt, majdnem hogy lábbal kellett beindítania. Ez egy fiatalabb ló volt, és azért kapta, mert hogy jól megy. Hát ezzel nem is volt gond: Mi voltunk az egész csoportból az egyetlenek, akik tudtak lovagolni, de ezen igazából csak mi aggódtunk. Egy fél óra után már vágtáztunk is, és azt kell mondjam, hogy mi rettenetesen élveztük a saját részünket, de még úgy, hogy valamennyire tudunk lovagolni, még így is félelmetes volt, hogy a vezetők mennyire nem törődtek azzal, hogy mi mennyire balesetveszélyes.  A lovak össze vissza mentek, amitől simán megijedhetnének, a vezető a sor végéről hatalmas kurjantásokkal vágtázik előre, amitől persze a többi ló is megijed, és simán hagynak tök kezdőket egyedül előrelovagolni. Mi alig birtuk szoríítani a térdünket, de nagyon élveztük. Meg azt is, hogy senki nem esett hatalmasat. J  Nagyon nagy élmény úgy lovagolni, hogy egy kis tóhoz érünk, és akkor röppennek fel a madarak, hogy patakon átgázol az ember és hogy egy szavannán vágtat

Ami még nagy pozitívum volt, azok a lovak, amik viszont full kezesbárányok voltak, teljesen azt csinálták, amit mondtál nekik. Ez nagy felüdülés volt az otthoni viszonyokhoz képest, ahol mindenért küzdeni kell a lovakkal.

Este mikor visszaértünk már világos volt, hogy a sipcsontomon nem sok bőr maradt és hogy rendesen el is fáradtunk. Megkérdeztük, hogy fel lehet-e állítani egy sátrat, és pikk pakk fel is dobták nekünk. Vacsorakor megtanultam a Janif kártyajátékot és utána Zsuzsi rábeszélésére beneveztünk az ott rögtönződött ivós játékba. Volt ott mindenféle móka, minden mondat végére azt kell tenni, hogy „a gatyámban”, örülten futkosni a ház körül, stb. Mi tartottuk a lépést a többiekkel, de azért 10 éve jobban ment volna J. A játék után még beszélgettünk két izraelita sráccal katonaságról, vallásról, politikáról, szóval jól megmentettük a világot.

comments

Napló, 2012. március 1.

Reggel  7-kor már meg is érkeztünk Campo Grandéba, ahol fogadtak minket a buszmegállóban. Az állomás nagyon kis takaros állomás volt egyébként, szerintem a legjobb/tisztább amit valaha láttam. Innen átvittek minket a vállalat hostelébe, ahol kiderült, hogy reggelit még nem fogunk kapni. Fel is kerekedtem, hogy elmenjek a helyi kis boltba, ami tényleg 3 sarokra volt. Sajnos nem 3 sarokra volt a visszaút, mert nem túl meglepő módon, miután utaztam egy éjszakát sikerült valamit el is rontanom. Nevezetesen egyszerűen rossz irányba fordultam ki a boltból és így legalább 5-6 utcányit mentem, mire kezdett a dolog gyanús lenni. Azért sikerült visszakecmeregnem.  Sőt, ezek után még arra is volt időm, hogy egy két órára ledöljek.

A kisbuszhoz, ami vitt minket 9 másik ember jött. Hát nem mondom, elindult a cigánykaraván rendesen: 2 dán, 3 izraeli, 4 japán... Már akkor vicces volt az egész, amikor elindultunk: Ki kellett tölteni egy regisztrációs lapot: A papíron annyi állt: név és útlevélszám. Kitöltöm, odaadom az egyik izraelinek, ő meg megkéredzi mi ez? A négy japán a mocsárba menő túrára megjelentek dobokkal. Nem viccelek, tényleg: az egyiknél azt hittem, hogy kalaptartó van, de megnyugtatott, hogy dob... no comment. Persze miután elindultunk 5 perc mulva szólt a másik zsidó gyerek, hogy otthagyta az ingét. Mondjuk ezt bármelyik fogadóiroda 1.1-el adta volna. A mocsárban már várt minket még még négy izraeli, és késöbb is jöttek még. Nagy volt az isten állatkertje, nem mondom.

A story a következő: Izraelben a fiuknak 3 a lányoknak két év katonaság van. Ezek után mindeki dolgozik egy olyan 6 hónapot, majd 6 hónapra elmennek utazni. Ez így még mind rendben is lenne, de az a vicc az egészben, hogy van valami honlapjuk, ami alapján leírják egymásnak, hogy hova mennek, ebből követtkezőleg, van egy két hely, ami besűrűsödik utazó izraelikből. Közép-Amerikában az 1-es főútat gringo trailnek hívják, mert annyi fehér túrista megy rajta, ez alapján az izraeliek által kitaposott utat én kosher trailnek keresztelem , ha kosherre lehet keresztelni. Szóval, ez még rendben is lenne, hogy sokan vannak, de komolyan mondom én ilyen éretlen bagázst anno a szlovákiai osztálykirándulsomon láttam, pedig akkor 16-ok voltunk, de még akkor is feltakarítottuk Kiss Peti hányását a radiátor mögül. A mostani élményeim után, ha valaki azt meri nekem még egyszer mondani, hogy azért nem kelek korán/nincs rendben a cuccom/nem tudok 6-os szöggel fogat piszkálni, mert sosem voltam katona, pofán fogom röhögni. Kezdjük azzal, hogy egy szobában volt az összes ágy, amit ebben az esetben függőágyként kell értelmezni. Itt mindenki full hangosan beszélt akár reggel ötkor akár éjjel kettőkor. Álltalánosságban elmondható, hogy a szobában a tárgyak össze-vissza hevertek a földön, ami magánügy lenne, ha nem kellene minden egyes túraút elején arra várni, hogy az egyikőjük visszamenjen valamiért, amit ottfelejtett. Majd miután visszaszaladt a szalmakalapért felszáll a dzsip hátára és leteszi maga mellé... azt hiszem nem kell túl mélyre ásni az aerodinamika törvényeiben, hogy kitaláljuk,hogyi mi történt, miután elindult a dzsip.  Ezek mellé jön, a teljes hangerővel való röhögés állatfigyelés közben. A vezetőnk párszor megjegyezte, hogy jaguárék nem értik a tréfát, nem fognak velünk nevetgélni, inkább odébbállnak. Igazából azt hiszem, hogy ami elsőre nagyon jónak tűnik, hogy Izraelből  mindenki utazik és világot lát, az nagyon rosszra tud fordulni. Egyszerűen nem biztos, hogy mindenki arra vágyik, hogy utazzon, és ha társadalmi elvárás szerint ez a normális, vagy legalábbis ez a vagány, akkor olyanok is magyárfigyelés közepén találhatják magukat, akik szivesebben mennének mondjuk heti háromszor a Szimplába csörögni... Én mindenesetre egy Janif nevű kártyajáték szabályaival gazdagabb lettem (ez egy elég advanced makaó... egész jó), valamint Zsuzsival megpróbáltuk ivásban lépést tartani a 21-22 évesekkel több kevesebb sikerrel. A másik kultúrális érdekesség, azok a dán utazók voltak. Míg izraeliből 12-t láttunk dánból kettőt, ami alapján nem biztos, hogy meg kéne itélni a dolgokat, de mivel öt éve egyszer már láttam ugyanilyet, talán leírható, hogy Dániaban az ilyesmi nem extrém. Mire gondolok? Dánajaink 19 évesek voltak és gimi után a két csaj eljött egy fél évre utazni, hogy kitalálják, mit csináljanak. Zsuzsival beszéltük ezt, és arra jutottunk, hogy azért nem olyan durva ez. Persze, anyuci-apuci fizeti ezt, de ha mondjuk egy olyan teljesíthető budgetet állítanak fel a szülők, hogy napi 10e Ft, akkor nem durvább anyagilag, mint beiratni a gyereket egy fizetős egyetemre amiről fél év alatt rájön, hogy neki nem tetszik... minden esetre úgy néz ki, hogy Dániában az ilyesmi nem extra.

Na, most, hogy kicsámcsogtuk az utitársakat, le is írom, hova megyünk. A Pantanal a világ legnagyobb vizes területe, én ezt magamban mocsárnak fordítom, de ez nem teljesen van így. Csómó esetben szárazabb területek váltakoznak kis tavakkal, patakok folyók folynak szilárd talaj mellett és persze jó párszor van mocsár is.

Az állatvilág nagyon gazdag, és itt található a világ legegszségesebb jaguár populációja. Mi a jaguárból nem láttunk semmit (elég nehéz is), de azért sok mindent sikerült látni. Ez azért is van, mert itt sokkal egyszerűbb megfigyelni az állatokat, nem bujnak be sűrű bokrok közé. Több dolgot lehet garantálni, hogy biztos látni fogunk, de ami a legbiztosabbb, az persze a szunyog. Elmondhatjuk, ez a populáció is nagyon egészséges, mi is megetettük őket rendesen.

Szerencsére azért a terület nem maláriaveszélyes terület, legalább is ennek mondják. A madárvilág is kitűnő, az egyik highlight a hyacén arapapagáj, ami fulll kék, pont mint a Rio című rajzfilmben. Itt fészkel még a világ legnagyobb gólyája, és errefelé hemzsegnek a kajmánok és anakonda is látható. Amire nagyon rá voltam pörögve, az az óriás hangyász, bár ezeket sem egyszerű látni. Az idővel nem álltunk a legjobban, mert akkor a legjobb menni, amikor a száraz évszaknak vége van, mert akkor az állatok jobban a vízhez mennek, mi pedig a nedves évszakban kerestük fel a Pantanalt.

Szóval elindultunk állatokat nézni a mocsárba, és már a megérkezés sem volt semmilyen, mert az út közepén átpakoltak minket egy furgon hátuljára és a platón mentünk befelé utitársaink és a kocsival repülő szunyogok társaságában.

Amikor megérkeztünk körbenéztünk a szállásunkon. Rögtön az volt a meglepi, hogy a szálláshely és a kemmpinghely egymástól 500 méterre volt. Amikor a szálláshelyhez értünk kiderült, hogy ott senki nem fog leszállni, hanem mindenki a kempingbe megy.  Gondoltunk pár cifrát az Iguazuban lévő csókánkról, aki azt mondta, hogy a kemping nem ajánlott. Nem tudom mit gondoltunk volna, ha végül a szállás mellett döntünk, idejövünk és mindenki bemegy a kempingbe. Egyszerűen ezt nem is értettük, azt hitte, nem derül ki? Végül persze jól alakult a dolog, mi is a kempinghez mentünk. Ott még azt kellett eldönteni, hogy függőágy  vagy sátor. Zsuzsi először nagyon szkeptikus volt a függgőággyal kapcsolatban, mert hogy a szunyogok, aztán megláttuk, hogy egy házikóban van az egész szunyoghálóval. 

Na akkor meg Zsuzsi mondta, hogy jöjjünk inkább ide, mert még nem éjszakázott függőágyban, én nem voltam olyan lelkes, mert már sikerült ezt a hát-szadit kipróbálni, de végül belementem. A kempingrész mellett rögtön volt egy kis folyócska, és tadam ott voltak a kajmánok pár méterre a kempingtől. Jó-jó a folyó egy kisebb völgyben volt, szóval azért nem jöttek fel, de azért vicces volt.

Ezen kívül volt két házitukán, amik azért közel sem néztek olyan jól ki, mint a vadonban élő társaik.

Zsuzsival elindultunk még egy kicsit felfedezni  a körülöttünk lévő lehetőségeket, és láttunk is egy papgájt meg egy arát.

Szóval gyorsan kiderült, hogy a természet lágy tőgyén vagyunk. A napi háromszori étkezés is benne volt a csomagunkban és bár nem voltam túl lelkes tőle, azt kell mondjam, hogy az utunk során az egyik legjobb házikaját ettem.  Volt egy mami aki főzött és tényleg minden nap csinált négy öt félét. A mai nap padlizsános tészta volt a legjobb. Felpattintottam hozzá egy sört, majd nyugovóra tértünk közben békák társaságában mostuk a fogunkat.

u.i.: A térképen egyszerűen még a legközelebbi falu sincs rajta, szóval behúztam találomra, hogy hol voltunk :)

comments