Reggel felkeltünk, és egyből hívtuk szüleimet, mert Édesapámnak szülinapja volt. Sajnos az ébredés után még eléggé kómás ábrázatunk volt, amit a webkamera továbbított, de az időeltolódás miatt nem volt nagyon más alkalom a köszöntésre.
Utána bepakoltunk a kocsiba és útnak indultunk. Először is elsétáltunk a tóhoz, ami gyönyörű volt.
Utána tovább mentünk a következő tóhoz, a Lake Pukakihoz. Tényleg így hívják. Ott már szelesebb volt az idő, és a túloldalon már látszott, hogy arrafelé esik az eső. Ezzel csak az volt a bibi, hogy a túloldalon van a Mount Cook (amit Tibi csak Főzőhegynek hív), amihez el szerettünk volna menni.
Itt a tónál elérkezettnek láttam az időt, hogy én is vezessek. Egyrészt kisbuszt még nem vezettem, másrészt pedig baloldali vezetésben sincs túl nagy gyakorlatom, Dél-Afrikában próbáltam anno egy keveset. No de nem volt nagy forgalom, így gondoltam ez kiváló alkalom. Jaja, forgalom az nem volt, de szél az fújt rendesen, így kellett egy idő mire belejöttem. Aztán jött az eső, és még Tibit is megleptem, hogy pik-pak, indexelés nélkül eltaláltam hol kell bekapcsolni az ablaktörlőt (fordítva van mint nálunk). Az olyan akadályokat, mint az egysávos híd (ez elég általános megoldás Új-Zélandon) is elég jól vettem.
Aztán mikor megérkeztünk le kellett parkolni. No ez már kisebb pánikot keltett bennem, hirtelen összekavarodott minden: az ablaknál akartam sebességet váltani, és letöröltem az ablakot index helyett. Ennyit arról, hogy milyen jól ment előtte :-)
A sikeres landolás után viszont egyből megállapítottuk, hogy milyen pocsék idő van. Gondoltuk azért adunk egy esélyt, és megnézzük a múzeumot, hátha kiderül az ég, és el tudunk menni egy kisebb túrára, hogy megnézzük Új-Zéland legmagasabb hegyét. Az információnál elég gyorsan felvilágosítottak minket, hogy még pár napig esni fog, úgyhogy nincs nagyon mire várni, de azért ha már itt voltunk körbe mentünk. Sok érdekességet olvastunk a Mount Cook és szomszédainak felderítéséről, expedícióiról, és veszélyeiről. Egyik legnagyobb veszély itt a sziklamászókra a kőlavina, ami elég sok életet követelt már magának. Írtak még időjárásról, gleccserekről, élővilágról és sok más érdekességről is.
Miután kikupálódtunk vetettünk még egy pillantást a hegy felé, de ezt láttuk
így tovább álltunk. Út közben az eső ellenére is gyönyörű volt a táj, fantasztikusak erre felé, hogy egy teljesen sík területről hirtelen kiemelkednek hatalmas hegyek. Ez a Gyűrűk ura stábját is megihlette, de erről Tibi tudna beszámolni, hogy melyik jelenetek játszódnak errefelé.
Queenstown felé vettük az irányt. Útközben felvettünk egy stoppos srácot, aki Wanakába tartott, Queenstown előtti városba. Amerikai srác volt, aki miután végzett az egyetemen nem talált otthon állást, ezért elment Ausztráliába, ahol 1 évet dolgozott (főként pincérként) és utazott vegyesen, aztán átjött Új-Zélandra, és itt ugyanazt teszi: kicsit dolgozik, aztán utazik, aztán ha elfogy a pénze újra dolgozik egy kicsit, és aztán megint utazik. Most épp azért ment Wanakába, hogy keressen valami állást 1-2 hónapra. Jó fej volt a srác.
Megálltunk útközben egy lazacfarmon, és ettünk egy fantasztikusan finom lazac sashimit. Tibi már mondta, hogy erre felé ette anno élete legjobb lazac sashimijét, így próbáltuk megkeresni a helyet. Végül nem ugyanazon helyen kötöttünk ki, de ez is nagyon finom volt.
Még egy ilyen esős napon is szép a táj, így néha megálltunk nézelődni.
Wanakában kitettük a srácot, mi meg mentünk tovább Queenstownba. Sajnos ezt a szakaszt már sötétben tettük meg, pedig valószínűleg nagyon szép lehetett, mert a végén egy szerpentinen mentünk le.
