Épp Budapest felé repülünk és valahogy karácsonyra kéne hangolódni, de a legközelebbi karácsonyi nóta, amihez kötni tudnám most magam az max a Feliz Navidad. Iszonyat boldog vagyok, és rettenetesen örülük, hogy minden, de tényleg minden összejött ezzel az úttal. Persze, lett kukac a lábamban, fagyott meg Zsuzsinak az ujja, voltunk borzasztó fáradtak és végtelenül elkínzotta mind fizikailag és mind szellemileg. De fantasztikusan jó volt! Nagyon nagy dolgokra jöttem rá az út közben. Például, hogy hegyi túrákon vagyok a legboldogabb, hogy az eddigi életmódom nagyon durva fizikai elváltozásokkal járt és persze, hogy nagyon jó Zsuzsival.
Kimondottan sok dolgot tudnék felsorolni, amit csinálhattunk volna jobban. Ha újra mennénk még kevesebb helyre mennénk, és azokon a helyeken még több időt maradnánk. Több időt fordítanék olyan dolgokra, hogy tanuljak valamit (például építészetet vagy akár kiteszörföt). Persze nem panaszkodok, voltunk több, mint három hetet egyetlen kis szigeten Vanuatun, vagy épp maratdunk majdnem egy hetet a nem túl szép Kután Balin, hogy szörfözni tanuljunk, szóval csináltuk mi amit akartunk, csak lehetett volna még jobban. Talán majd legközelebb. Az tervem, hogy megyünk újra! Mikor? Amikor 60 évesek leszünk, ha a szüleink és a gyerekeink meg persze mi magunk is úgy akarjuk. Aztán esetleg 90 évesen is, azt majd még meglátjuk, mert lehet, hogy sok lesz ;)
Jelen pillanatban viszont, annak ellenére, hogy a karácsonyt nem várom, várok egy csomó minden otthon. Hogy rá tudjak ülni egy WC deszkára, és ne kelljen előtte percekig megágyazni, hogy tudjak otthon reggelizni, és ne kelljen érte valahova elmenni fényképezőgéppel, hogy ne kelljen körbenézni a szobában, hogy nem maradt-e ott semmi, amikor elmegyünk, szóval ilyesmi.
Leginkább azt az érzést szeretném, ami akkor fog el, amikor pár sör után a barátaimmal egy fűtött vitát megszakítunk, hogy kiballagjunk a pub WC-jére, és ekkor a piszoárt nézve arra gondolok, hogy hogyan lehet minden WC csésze Alföldi...
