Naplo, 2012. junius 7.

Hajnalban kelés, ki a reptérre az ingyen transzferünkkel. Mivel tudtuk, hogy az aucklandi járat elment, ezért nem nagyon volt mese, tudtuk, mi is el fogjuk hagyni Vanuatut, most már tényleg. Persze sokat késett a gép, de felszálltunk :) Nem is tudjuk hányadszorra, de elköszöntünk ettől a fantasztikus országtól. Majdnem négy órát repültünk Sydneybe, és már a repülőn látszott a különbség, visszatértünk a „civilizációba”. Mondjuk kiváló átmenet volt a gépen adott kisfilm. Egy Epitől tradicionálisabb vanuatui törzsből lévő öt embert elvisznek az UK-ba, Manchesterbe és erről szól a doksi film. Hát valami halálian vicces volt. Nagy atrakció volt nekik a trambulin és a KFC. Amit viszont abszolút nem bítak feldolgozni, hogy lehetnek hajléktalanok ha van kutyakozmetika.

Azt hiszem azt még nem is jeleztük, hogy össz vissz két napot leszünk Ausztráliában. Dél-Amerika drágbb volt mint gonoltuk, így most ezt a részt kihagyjuk és az olcsóbb ázsiazi részen leszünk többet. Én eléggé sajnálom, fantasztikus ez a kontitnes is, különösen természeti látnivalókban. Ugyanakkor kicsit mosolyogtam is magamban. A nyugati túristák mindig úgy beszélnek az utazásaikról, hogy a do igét használják. I did Eastern Europe, ami azt jelenti, hogy voltak Kelet-Európában egy másfél hetet, a did Hungay, pedig egy nap Budapest. Na most Zsuzsi and Tibi do Australia :)

Amikor megérkeztünk én már kicsit parába voltam. Amikor hat éve itt voltam nem volt egyszerű belépni, volt mindenféle kérdés. Most, semmi nem volt, még át se scannelték a táskát, csak megkérdezték mi van nálunk, a jó kis foghagymát meg elkobozták. Amint megérrkeztünk a reptérre, én beváltottam a kemeény 3000Ft-nyi argentín pesot, ami véletlenül az egyik gatya sebében maradt, nézett is rendesen a csaj, hogy ezzel meg mit akarok. A másik, hogy mint Tony Stark (gy.k. a Vasember), a civilizációba való visszatérés után első dolog volt, hogy elnyomtam egy sajtbit. Ha már civilizáció, akkor azt abszolút nem értem, hogy lehet az, hogy egy sokkal drágább országban 3000 Fortinért bevisznek házhoz a reptérről, míg ez nálunk 4000+. Na mindegy. Elérkeztünk a jó kis szállásunkhoz, és kiderült nem ért véget a sikerszériánk. Upgradeltek minket, azaz ugyanazért a pénzért kaptunk fürdőszobát a szobánkhoz és a tegnapi napot sem kellett kifizetni. A hostelt egy 40-es 50-es meleg pár üzemelteti, és a hostelworld honlapon Sydney legjobbjai, nem véletlenül. Nagyon izléses, van benne wifi, reggeli, TV szoba meg a hangulata sem kutya. Kaptunk térképet is, és nekivágtunk, hogy még elérjük az Operáhazat világosban.

Ehhez át  kellett rángatnom Zsuzsit a botanikus kerten, de most nem volt semmi nyafogás.

Pont naplementére értünk az Operaházhoz. Én már haramdszor láttam, de a véleményem most is ugyanaz, ez bizony jól néz ki, ki van találva. Kicsit kisebb, mint gondolnád, kicsit szürkébb, mint gondolnád, de a formája nagyon penge.

A háttérben a Harbour híd van, ami nekem tetszik, de Zsuzsi nem volt oda érte. Már épp kezdett sötétedni, de ez nem is volt nagy gond. A hosteles csóka elmondta, hogy most van a Vivid fesztivál, ami azt jelenti, hogy más-más épületet más művész világít meg. Arra vártunk, hogy megvilágítsák az Operaházat, és nem is lett rossz.

Emellett minden féle interaktív állomás volt. Nekünk az tetszett a legjobban, amikor embereknek kézenfogva kellett összekötniük a vezetékek végét, hogy a lámpákat felkapcsolják.

Jó hosszan és messzire elsétáltunk.Valahogy Auckland után itt is elkeveredtünk ahhoz a kerülethez, ahol jachtok vannak hiper szuper lakások mellett. Zsuzsi megint csak ámult, de én is teljesen el voltam képedve ekkora gazdaságtól.

Eléggé elfáradtunk így visszakutyagoltunk a Circular Queyhez, kvázi főtérhez, és felpattantunk egy buszra, amivel visszamentünk a hostelhez. Este még bedobtunk egy pizzát. Valószínűleg nem a világ legautentikusabb pizzázójában lehettünk, mert minden pizzát más országról neveztek el, volt Perutól elkezdve Skóciáig minden. Talán a legviccesebb, hogy volt „olasz” pizza is, de azon meg thai fűszer volt. Maradtunk a jól bevált Emil féle proscuittonál, amit meg talán dánnak hívtak.

comments

Napló, 2012. június 6.

4:30-kor keltünk és nagyon nem volt jó. A mai nap terve, hogy hajnalban Auckland, aztán este Aucklandből Sydney. Kicsit izgultunk, hogy kijön-e a busz értünk reggel. Nem kellett volna, még el se készültünk, már dudált, hogy ott van. Irány a reptér, megalkudtunk a taxissal az árban, kicsit próbálkozott, de nem volt vészes. Becheck, security, boarding. Én ez alatt elolvastam Zsuzsi Epis összefoglalóját, és nem akarok nagyon nyáladzani, de tényleg elsírtam magam, azon, hogy milyen jó volt itt. Nem tudom minden csajnál így van-e, de Zsuzsinak bejött :)

Felszálltunk a gépre, szerintem lassan kezdünk mind a négymillió kiwivel találkozni, mert mint egy sztárt megint megismertek. Most nem egy lakótárs, hanem egy lakótárs haverja, Ryan. Beszélgettünk egy kicsit, ők egy hetet nyaraltak. Már indultunk volna, amikor az angolszász kapitány azt mondja, hogy valami gond vana géppel, várjunk. Vártunk, aztán kiderült, hogy nagyobb gond van, szálljunk le, leszálltunk. Ez a repülő Auckalndbe tartott volna, és nekünk délután volt egy csatlakozásunk Auckalndből Sydneybe. Még csak reggel fél nyolc volt, de már kezdett gyanús lenni, hogy nem fogjuk elérni az esti hatos csatlakozást...

Mindenkinek visszaadták a csomagját, kaptunk egy did not depart pecsétet az útlevélbe, aztán beálltunk szépen az ügyfélszolgálat sorba, mint az ecceri gyerek a tecsózás végén. Valami lehet itt a fejlődő országokkal, szerintem még nem kaptak tanácsot a tanácsadóktól, mert itt is olyan volt, mint 30 éve lehetett a repülés. A világ fejlettebb felén ugye az lenne, hogy akkor várjunk itt a reptéren, majd lesz valami. Itt viszont egy nagyon ügyes, kis agilis nő illetve egy hőmérő csokker rendezett minket, megyünk a Melanesia hotelbe ebédre amíg ők elrendezik a gépet. Mondtuk, hogy ez király, de nekünk csatlakozásunk van ám. Ment a matek balra jobbra, aztán az lett a vége, hogy átrakták a jegyünket délutánra egyenesen Sydneybe. Nem hittük el, hogy megint ilyen mázlink van, most már másodszor! Nem kell egy háromnegyed napot várakozni az aucklandi reptéren és még kaját is kapunk egy szállodában, szuper!

A reptéri transzferen is történtek az események ezerrel. Volt egy részeg amcsi csóka, aki többek között elkezdett kiabálni, hogy látja az angol francia ausztrál zászlót a szállón, de hol az amerikai. Zsuzsi közben megismerkedett egy kiwi csókával, az meg teljesen oda volt, hogy mekkora mázlink volt az orkákkal, meg most is Sydneyvel, ha nem mondta el 8 embernek, hogy velünk kell menni utazni, egynek sem :)

Amikor megérkeztünk én jómagyarként rá akartam rombolni a reggelis asztalra, de Zsuzsi ragaszkodott hozzá, hogy jelentkezzünk a recepción. Kaptunk is egy szobát, egykor jön értünk a transzport. A szobára nem lehet panasz :) :) :)

Én rágyújtottam az egyik kis szivarkára, amit még Panamából hoztunk, és élveztem a kilátást a teraszról. Ezek után lementünk az ebédünkért, ami egy jól sikerült fish and chips volt, semmi extra, de mondjuk örültem a krumplinak és hogy nem yam gyökér volt.

Transzfer vissza a reptérre, ott persze kiderült, hogy ez sem megy, áttesznek minket holnapra. Közben tájékozódtunk a repülőhelyzetről: a hidraulikai folyadék folyt el, Vanuatun nyilván nincs ilyen alkatrész, meg kell várni míg egy gép hoz egyet. Utána (mivel Vanuatu egy géppel fedi le NZ-t és Ausztráliát) az ausztrál járatnak meg kell várnia, míg a gép visszajön Aucklandből. Ez már kezdett nagyon röhejes lenni, pláne, hogy megint egy puccos szállodába megyünk, de még nem volt vége a sikerszériának, egy másik szállodába raktak minket. Ennek neve Le Lagoon, és egy Warwick hotel, akinek ez mond valamit, akinek meg nem, annak elárulom, hogy az nagyon jó.

Nem is nagyon voltam tisztában vele mennyire, de amikor egy sorompón át behajtottunk egy hatalmas kertbe egy golfpálya mellett, majd egy zenekar mellett bementünk, kaptunk egy welcome drinket és mondták, hogy üljünk le, amíg a szobákat elrendezik már kezdett világossá válni, hogy megintt alulöltöztünk :)

A hotel nyilván nem volt felkészülve, hogy egyszerre bejön egy egész repülő, így kisebb káosz volt. Ezt kihasználva próbáltam tudatosítani az itt dolgozókban, hogy Zsuzsival nászúton vagyunk, nem tudom mennyire voltam meggyőző a hátizsákommal :) Nyilván nincs értelme hosszasan leirogatni, hogy milyen egy hotel, de mivel ilyenben én még nem voltam, azért egy két extráját leírom. Négy medence, három emeleten, van egy kis privát sziget, ahol a legexluzívabb vendégek vannak, ide egy kis csónak visz át. Van egy olyan bárpult, aminek az ülései a medencében vannak. Ilyet láttunk már Costa Ricán, de ott nem tudtuk kipróbálni, mert túl hideg volt.  Animátorok, akik gyerekekkel kosarat fűznek, két étterem, és igen, kaptunk egy nagyon jó szobát, ami a lagúnára nézett.

Gyorsan beszaladtunk a lagúnába megfürödni, majd irány a vacsi. No ezzel sem volt gond, még bort is ittunk, ki tudja mennyi idő után először. Még két paránk volt a mai nappal. Az egyik, hogy édesanyámnak ma volt a szülinapja és hogy mára már volt foglalva szállásunk Sydneyben. Beizzítottuk a skype-ot és mind a két telefon összejött. Nagyon jó volt hazatelefonálni, már egy három hete nem beszéltünk otthonnal. 

comments

Napló, 2012. június 5.

Ott tartottunk tehát, hogy ma el kell jutnunk reggel Luganvillebe, mert, hogy megy a repcsi Villába. Ehhez 6:30-ra kint kellett lenni, és ez meg nyilván korai kelést jelent. Zsuzsi már lázban égett, nehogy lekéssük, le is cseszerintett, hogy miért nem jövök már, amíg én megcsináltam ezt a képet, szerintem megérte:

Vanuatun még mindig nehéz eligazodni. Ez alatt most azt értem, hogy megjött a kis platós kocsink, ami elvisz minket. Miután beültünk és elindultunk, én megkérdeztem a vezető csókától, hogy beszél-e angolul. Ez nem teljesen hülye kérdés, mert van jó pár ember, aki csak bislamát beszél, vagy éppen Franciát. Nem akarok nagyon elkalandozni a mai naptól, de mivel ezt még nem írtuk le, most be kell pótolnom, szóval egy kis töri. Vanuatu olyan kicsi, és annyira az isten háta mögött van, hogy jó ideig nem csatolták egyetlen országhoz sem. Először a franciák akarták, mivel a déli szomszéd az Új-Kaledóni, tulajdonképpen egy francia börtönsziget. Az ausztrálok nem akarták, hogy több francia szomszéduk legyen, így az angolok segítségét kérték. Az lett a vége, hogy egy úgynevezett Conduminium alakult ki. Azaz, mindkét hatalom fentartott itt egy bürokráciát, és Vanuaut egyik országhoz sem tartozott, ebből következőleg egyik ország jogrendje sem volt itt érvényes. 1980-ban lett független. Ez azért mondom most, mert nem lehetetlen, hogy valaki itt bislamául meg franciául beszél. Szóval ott tartottam, hogy nehéz még mindig eligazodnunk. A sofőr bácsiról, akit én egy műveletlen embernek néztem, mert sofőr, kiderült, hogy övé a bungalow, és például annyira absztrakt fogalmakkal is tisztában van, mint hogy reklám. Ebből következőleg elég jó beszélgetés alakult ki politikáról, üzletről, történelemről. Nyilván utólag elég neveletlen kérdés volt, hogy beszél-e angolul, de honnan tudtam volna.

Miután megérkeztünk Santoba, a repülőtársaság bódéja nyilván nem volt nyitva. Beugrottunk még a búvárhelyre, de sajnos pont elromlott az a hajó ami hozott volna női szuvenír pólót Zsuzsinak. Felvettük inkább a csomagunkat a hotelben, ránéztünk a netre, hogy mizu. Ezek után elmentünk az egyetem helyi karára, hátha tudunk egy Vanuatu törikönyvet venni. Meg szerettem volna venni a könyvet ami már megvan, hogy a másikat oda tudjuk ajándékozni Melaninak, de sajnos nem volt.

Az egyetem

Kinéztünk még egyszer a piacra. Vicces volt, hogy most már az ottlévő növények 80%-át ismertük, persze a maradékról, még mindíg semmi fogalmunk nincs.

Eddigre már kinyitott a repülőtársaság, és fel is vettük a jegyet. Irány a reptér és egy röhejes becheck után irány Villa egy meglepően jó géppel. Ami azt illeti, olyan simán tette le a pilóta a gépet, amilyet még sosem tapasztaltunk, észre sem vettük, mikor szálltunk le. Biztos a kicsin gyakorolt.

Mivel holnap reggel már megy is a gépünk, ezért igazi to do listával vágtunk neki Villának. Rutinosan elkaptunk egy buszt, amivel kivitettük magunkat a korábbi szállsunkra. Kb félárra sikerült alkudni az árat. Ez végül is nem is olyan rossz. Elviekben ha hat éjszakát maradunk, akkor a hetedik ingyenes. Na most mi múltkor hatot aludtunk, de nyilván a mostani egy éjszakára nem akarta csak úgy ingyen odaadni.

Ledobtuk a táskát, beizzítottuk a netet, hogy induljanak a képek feltöltése, és elindultunk be Villába intézkedni. Első állomás a múzeum volt, ahol lett könyv. A második egy kisbolt, ahol vettünk paradicsom paprika meg hagymamagot Melaniéknak, amit színtén elküldünk postával. Ezek után irány a szuvenírpiac. Zsuzsi szerzett magának fülbevalót, én meg nagyon nagy megelégedettségemre az ötvenedik helyen találtam olyan szobrot, mint amilyet korábban fényképeztem.

Jó, ennél azért kisebbet. Irány a posta, ahol bősz képeslap írásba kezdtünk, valamint becsomagoltuk a szobrot, és összeraktuk Melaniéknak az ajándékokat.

Nem volt más hátra, mint hogy visszaváltsuk a világdeviza Vatut ausztrál dollárra, mert nem tartottuk túl valószínűnek, hogy ezzel más országban sok mindent fogunk tudni kezdeni. Nagyon kimerültünk, mert nagyon ügyesek voltunk, és sikerült mindent időre elintézni. Egy búcsúvacsira beugrottunk a piacra, ahol nem várt meglepetésben volt részünk.

Ettünk itt már korábban is, és most is elindultunk a főzős nénik felé. Az egyikhez odamentünk, hogy van-e hala, de mondta, hogy nincs, elvitt minket egy fiatal csajhoz. Megkaptuk a kaját, el is kezdtünk vele beszélgetni. Legnagyobb meglepetésünkre a csajról, Helenről kiderült, hogy Lamenből, azaz Epiről van. Jobban mondva Nicaurán született, de Epin tanult azt hiszem 9 osztályt, amíg volt pénz. Most itt árulja a sült halat. Odaadtuk neki a fénykézőt, amin végigpörgette a képeinket, azon mindenkit megismert, mondta, hogy ki mi, meg hogy melyik ház hol van. A vanuatui gondolkodásra jellemző, hogy Helen azt mondta, hogy amikor lesz háza Nicaurán, akkor ott lakhatnak majd a túristák, ő nem is érti, miért kérnek érte pénzt, hisz az nem kerül semmibe, hogy ott vannak. Ez nem kamu, tényleg ilyenek.

Nekünk kimondhatatlanul nagy élmény volt, hogy kaptunk egy ilyen jutalomjátékot Epitől. Mókás volt, hogy Vanuatun egy emberrel beszélgetjük a közös ismerősöket, mondjuk egy 250 ezer fős országban ez azért nem teljesen lehetetlen, de akkor is. Utunk során először egy elég busás borravalót adtunk ennek a nagyon aranyos, csupa szív csajnak, aki évente egyszer tud hazautazni, addig is gyűjt.

Felszálltunk a buszra, kimentünk a szállásunkra a buszsofőrrel meg megbeszéltük, hogy holnap reggelre jöjjön értünk. Útközben mobilról még felhívtuk Vilit. Nagyon nagyon örültünk mindannyian, hogy sikerült még egyet beszélnünk, és azt hiszem fájdalmasan, de jó hangulatban elbúcsúznunk. Mikorra visszaértünk a szállásra egy fantasztikus telihold fogadott minket. Kiültünk a hintaágyban és magunkban elbúcsúztunk Vanuatutól.

comments

Napló, 2012. június 4.

Reggel ki kellett csekkolnunk, mert jöttek a szobába újabb vendégek. Nagy ám itt a forgalom kérem szépen. Az volt a terv, hogy átmegyünk Champaign beachre, majd 4 körül vissza jövünk, és akkor visszamegyünk Luganville-be. A tulaj csajjal meg is beszéltük még tegnap, hogy teljesen jó, mert úgyis hoznak a reptérről vendégeket, és a taxisnak vissza kell mennie Luganville-be, így olyan áron ahogy jöttünk vissza is tudunk menni. Majd ő intézi, hogy a taxis várjon meg minket.

Ó gondoltuk ez szuper. Ennek fényében mi el is battyogtunk a beachre, ahol mikor megérkeztünk két halászhálóval babráló helyi srácon kívül mi voltunk egyedül. Gyönyörű kék víz fogadott minket fehér homokos stranddal.

Egyikük látván, hogy jött két túrista, eltűnt, majd hamarosan megjelent egy lóval, és odajött hozzánk. De teljesen normálisan, egyátalán nem erőszakosan, csak szimplán elkezdett beszélgetni, majd közben megkérdezte, hogy nem akarunk-e menni a lóval. De ha nem, akkor nem, nem is erőltette.

Természetesen bementünk úszni, és nagyon nagy éményünk volt. Egy teknősre bukkantunk, aki nem is akart lerázni minket. Hosszan úsztunk vele, olyan közel hozzá, hogy ha akartuk volna meg is tudtuk volna érinteni. Közben néha feljött levegőt venni, aztán újra alámerült. Zseniális volt. Miután elhagytuk teknősünket Tibi még elúszott egy távolabbi korallszigetig, de én ezt most kihagytam, mert a fülem nem jeleskedett a merülés óta.

Ezen kívül meg csak élveztük a tengert és a partot.

Már lélekben kezdtünk búcsúzni Vanuatutól, így elég sokat beszélgettünk az elmúlt hetek élményeiről. Nehéz lesz itthagyni.

Közben elmentem sörért, ami úgy nézett ki, hogy egy nővel (a partra kijöttek néhányan a portékájukkal) elmtem az idevezető úton lévő éttermükbe, és onnan hoztam sört. Egy kislány is velünk tartott, aki azt a megbizatást kapta, hogy az anyjának hozza el a mobilját az étteremből. Mivel az éttermes nő maradt az étteremben, a kislány velem jött vissza. Nagyon aranyos volt, végig úgy fogta a kezem, egy másodpercre sem engedte el, és közben nevetgélt. A beszélgetés nem ment egyszerűen vele, de így is jól elszórakoztunk a visszaúton.

Közelgett a 4 óra, így még egy uccsó séta után elindultunk vissza a bungalóhoz, ahol kiderült, hogy nincs kocsi. Hogy-hogy nincs kocsi? Hát hamarabb jött a repcsi, hamarabb jött meg a vendégekkel, és pont nem volt ott a tulajcsaj, hogy szóljon a sofőrnek, így az elment. Nincs más megoldás, itt kell maradnunk és majd reggel 6:30-kor el tudunk menni a busszal, és az még olcsóbb is lesz. Ez így azért nem hangzott túl jól, főleg, hogy itt semmi sem megy pontosan, így abban sem voltunk teljesen biztosak, hogy a busz oda fog érni Luganville-be időben, de a csaj megnyugtatott minket, hogy biztosan elérjük a repcsit. És mivel ők szúrták el, olcsóbban alhatunk egy dormban. Aztán mivel kicsit szúrósan néztünk elég hamar ingyenre vátoztatta az olcsóbbat... No így már azért elég jól nézett ki a dolog, nem is bánkódtunk, hogy még egy esténk maradt itt, elég kellemes volt :)

comments

Napló, 2012. június 3.

Ma már nem merülünk. Még van két napunk itt Santón ehhez két program is szóba jött: az egyik, hogy az úgynevezett Champaign-beachre megyünk, ami kb 50km-re van Luganvilletől és ott töltünk 2 napot, vagy pedik elmegyünk a Millenium-barlanghoz, ami állítólag elég jó móka, ugyanis van benne gyaloglós és úszós rész is. A két program vegyítését elég hamar kizártuk, mert a rohanásra egyikünk se vágyott.

Végül a beach mellett döntöttünk. Lehet oda taxival menni, meg befizetett utakkal is, de mi úgy gondoltuk, hogy inkább megpróbálunk buszt szerezni. Vasárnap lévén ez nem volt annyira egyszerű, de végül egy köztes megoldást sikerült találnunk. Elmentünk a benzinkúthoz, ahonnan a buszok szoktak indulni, és megérdeklődtük mi a szitu. Útközben még betértünk a pékségbe, ahol friss baguettet vettünk, hatalmas örömömre, és mivel Tibi nem igazén kért belőle én „feláldozam magam” és megettem az egészet egymagam. Nagy volt a boldogság, mert nagyon szeretem a friss pékárut, és ebben mostanság nem volt részünk.

No de a pékséges kitérő után vissza a benzinkúthoz, ahol buszt próbáltunk szerezni. Kiedrült, hogy most busz nincs, de csak várjunk egy kicsit, és ha valaki a Champaign beach felé megy, akkor szólnak, és vele el tudunk menni. Nem is kellett sokat várni, jött egy kisbuszos csóka, aki 2000 vatuért el is vitt minket. Ez lényegesen jobb, mint a taxis 4000-res uccsó ajánlata.

Már maga az út sem volt unalmas. Tettünk náhány kitérőt (pl elvittük apukának a szemüvegét, mert az a kocsiban maradt, és ő misére szerett volna menni, meg egy másik helyen le kellett adni egy csomagot), majd rátértünk a fő csapásirányra. Itt az út mindkét oldalán kókuszpálmák  hada volt szabályos sorokban. Mint sofőrünktől megtudtuk, az út jobboldalán lévő ültetvény egy japán cégé, a bal oldal meg egy új-zélandi cégé, coprát termelnek. A copráról már írtunk, de talán arról nem, hogy mire is használják a belőle készülő kókuszolajat. Előszöris főleg exportálják, ugyanis Ázsiában van erre nagy kereslet. Ott hajra, bőrre és még főzéshez is használják. Nem is a külföldi cégek jelenléte volt a megdöbbentő, hanem az, hogy nem is akart végeszakadni az ültetvénynek. Több kilóméteren át tartott. Mikor vége lett egy újabb érdekesség fogadott minket, egy benzinkút, de nem olyan ám amilyen úgy általában egy benzinkút, hanem ilyen:

Kb egy órás út után el is értünk Lonochra, ami a Champaign-beach előtti kis falu, és ahol van egy bungalow. Mi erről már Melanie-éktól hallottunk, így gondoltuk jó lesz itt megszállni. No hát sikerült Vanuatun eddigi legdrágább szállásunkat kifogni, 6500vatu (kb 15eFt) volt kettőnkre reggelivel. És a szoba maga nem is volt túl jó. Az alkupozíciónkat rontotta, hogy bár üresnek tűnt a hely, mint kiderült delutántól tele lesz egész héten át, ugyanis kormányzati emberkék jönnek ide konferenciázni.

Sok panaszra egyébként nem lehetett okunk, mert gyönyörű helyen voltunk. A szobától kb 50m-re volt a beach. Egy kis szundi után el is mentünk sétálni.

Aztán persze jött a ki nem hagyhatatlan úszás. Elég furi volt, ugyanis itt több forrás is van, aminek a vize keveredig a tengerrel, és úgy néz ki a felső réteg, mintha szappanos víz lenne. De ha lejjebb merül az ember, már tiszta. Nem volt rossz az úszkálás, de nem is volt a legjobb a rossz látási viszonyok miatt. Viszon olyan meleg volt a víz, hogy elég dokáig elidőztünk. Közben viszont nem tudom mi volt velünk, mert mint az idióták hol egymásnak mentünk, hol belerúgtam egy korallba (nekem jobban fájt mint neki), magunk sem értettük mi történt...

Jobbnak láttuk megpihenni :) ki is vetettük magukat a partra olvasgatni, de végül be nem állt a szánk (főleg az enyém), így az olvasásból nem sok lett, viszont jól éreztük magunkat.

Közben megjöttek a képviselő urak és két hölgy is köztük. Vacsi előtt természetesen kaváztak, amihez Tibi is csatlakozott. Nekem valahogy nem jött meg hozzá az ihlet, elég volt már a kavából, a vacsi viszon elég jó volt. Svédasztalos volt jófajta husikkal, meg a nagy kedvencem a kumara chips volt. Be is lakmároztunk rendesen.

comments

Napló, 2012. június 2.

Ma ismét merüléssel kezdtük a napot. Ma is Rexszel merültünk, aki jófej módon össze is készítette a cuccainkat előre.

Most a hajó egyik legnagyobb attrakciójához mentünk, a Ladyhez. Ez nem más, mint egy szobor, ami egy nőt és egy lovat ábrázol, és ezt teljes egészében meg lehet nézni 45m mélyen. Még a színei is látszanak. Annyi, hogy az oldalán fekszik, de ez azért nem nagy gond.

No de most nekünk nem csak a Lady jelentette a nagy izgalmat, hanem az is, hogy 45 méterre merülünk. Abból amit Open Water Diver vizsgához megtanulsz, hogy miket nem szabad ezzel a képesítéssel csinálni, jó pár dolgot most kipipáltunk. Pl 18 m alá merültünk, ráadásul roncsban. De végül nem volt semmi gond, és a fülünk is egész jól bírta, bár nekem jóideig (jópár napig) be volt dugulva utána.

A Lady nagyon tetszett, hihetetlen, hogy milyen jól megmaradtak egyes dolgok ebben az elsüllyedt hajóban. Merülésünk alatt még láttunk távcsövet állvánnyal, bakelit lemezt, tükröt és csillárt is, no meg újabb dzsipeket. Én mostanra jöttem bele, eddig kicsit frusztrált ez a hatalmas hajó, meg a szűk lukak amiken át kellett bújni a sötétben, de ezt a merülést már nagyon nagyon élveztem. Sőt, már kimondottan tetszett, hogy szűk lukakon kell bújkálni, meg hogy már vannak ismerős járatok.

Van a cégnél éjszakai merülés is, és azt hallottuk, hogy nagyon jó, ugyanis akkor rengeteg lámpás halat lehet látni, ahogy világítanak a sötétben. Ki szerettük volna ezt próbálni mi is, de sajnos nem volt több jelentkező rajtunk kívül, így ma nem indult ez a program. Ehelyett rábeszéltek minket (nem volt túl nehéz) a délutáni merülésre, ahol a hajónak olyan termeibe megyünk, ahol ilyenkor is látni lámpás halakat.

Az első  ilyen teremben bár láttunk néhányat, nem volt túl látványos, de a következő próbálkozásunk már bejött, ott voltak bőven. Lekapcsoltuk lámpáinkat, és a koromsötétben vártunk, majd megjelentek a világító pontok. Nagyon király volt. Azért nem csak a lámpás halak voltak érdekesek, most is láttunk sokmindent, pl pisztolyt, puskát, fésűt, zsilipet, tengeri kígyót (olyat mint Epin sznorkelezéskor, csak ez sokkal nagyobb volt), murénát, sok kis és nagy halat, no meg persze a hatalmas hajót, ami mellett még mindig nagyon kicsinek éreztem magam :)

A hajó orra 30 méteren

Összességében azt tudom mondani, hogy fantasztikus élmény volt ez a 4 merülés a President Coolidge-on. Számomra megdöbbentő volt, hogy hogy tudtak a kisebb-nagyobb használati tárgyak így megmaradni a roncsban. És az az igazság, hogy 4 merülés után is bőven van még mit felfedezni ezen a hajón.

A merülésből visszafele menet Rexel meg egy másik búvároktató sráccal, Henrikkel beszélgettünk, és a vége az lett, hogy Henrik  felvetette, hogy mi lenne, ha este elmennénk közösen kavázni egyet. Meg is beszéltük, hogy 6-ra értünk jönnek. Elötte vettünk Tibinek még egy merülős polót, de női nem volt, állítólag 2 nap múlva lesz. Rex ott is volt a szállásnál 6-kor. Mint kiderült, Henrik házába megyünk kavázni, oda hívott meg minket. Nagyon kedves dolog volt tőle. Bár én már nem igazán kívántam a kavát, most nem nagyon lehetett visszautasítani, így én is beneveztem egyszer 100-ba, meg aztán még egy 50-be. Szerencsére ez nem is volt erős.

Ezután az este után is csak azt tudtuk megállapítani, hogy rendkívül jófejek itt Vanuatun az emberek.

comments