Napló, 2012. március 31.

Akármilyen hosszan utazik az ember, mindig vannak olyan dolgok, amikre nem jut idő, le kell róla mondania. El Chaltten esetében én eléggé sajnálom, hogy nem tudtunk átmenni Chilébe, mert szerintem ez lehet az egyik legviccesebb határátkelés a világon. Eléször is el kell menni busszal/stoppal egy 38 km-re lévő Lago del Desierto nevű tóhoz, ott egy komppal végig kell menni egy hosszú és keskeny, szinte fjordnak kinéző tavon. Ott eléri az ember az argentin határt, majd gyalogolni kell 15 kilométert egy másik tóig. Ott van a chilei határállomás. Itt meg kell aludni éjszaka és következő nap egy hajó átviszi az embert a másik tavon, ahonnan már van használható út. Nem vagyok róla száz százalékig meggyőződve, de szerintem ez az a határátkelő, ahol a Motoros naplójában Ernestóék átkelnek egy ladikkal. Akár ez az akár nem,  biztos, hogy szép, és a chilei oldalon innen megy északra egy gyönyörű út, a Caratera Austral. Ez tele van tavakkal, ahol komppal kell átkelni és napokat is kell néha várni arra, hogy legyen hajó ami elvigye az embert. Az Austral itt azt jelenti Patagóniában, hogy nagyon déli, és mindenre használják úttól pingvinfajtáig, még nem teljesen értem, hogy miért. Az egész határátkelést számomra még mesésebbé teszi, hogy ma van az utolsó nap, hogy nyitva van a határ, utána már nem mennek a hajók tovább a tél miatt. Ez sajnos most kimarad, talán egyszer máskor.

Ma nem akartunk sok mindent csinálni, lévén, hogy majdnem 50 km-t mentünk tegnap és tegnap elött. Végül űgy döntöttünk, hogy megnézünk egy közeli vízesést (Zsuzsi like), és ha közebn felvesznek minket, akkor elstoppolunk az első tóig a Lago del Desiertoig. El is indultunk szépen az úton, és hát persze a harmadik autó meg is állt. Ezt azért szerenécsnek mondanám. Beszéltünk itt olyan francia csajjal, aki délre szeretett volna menni a középső részről, és hét órát várt az út mellett, anélkül, hogy felvették volna. Nekünk szerencsénk volt, és egy idősebb házaspár vett fel minket, akik éppen nyaraltak. Ushuaiaból jöttek, ami Tűzfőld, ami meg egy sziget a kontinens alatt. Nekem ez kicsit nem volt világos korábban, de a Horn-fok például ezen a szigeten van, és az átjáró, amin Magellan átment az meg Tűzföld és a kontitnes között van. A házaspár tehát a Tűzföldről jött, a világ legdélebbi városából, és nagyon aranyosan el is vittek minket a tóhoz. Már út közben is csomó szépet láttunk. Egy folyóvölgyben haladtunk végig, és már itt látszott, hogy remek időnk van.

Közben okosabbak lettünk egy kicsit Tűzfölddel kapcsolatban is. Itt korábban nyugdíjba mehetnek az emberek, mint Argentína többi részén, valamint az adók is alacsonabbak. A kormány be akarja telepíteni ezt a részt, ezért támogatják. Szerintem nem ártana a dolgott kicsivel északabbra kezdeni, de hát azért valószínűleg ennek katonai okai is lehetnek, de ez csak az én feltételezésem.

Amikor elértünk a tóhoz, azt kellett mondanunk, hogy ejha, de persze nem ezzel a szóval. Valóban nagyon gyönyörű volt. Ki is ültünk a partjára és hosszan elnézelődtünk.

Ezalatt a sofőrjeink elmentek egy hajókirándulásra. Mi nagyon jól éreztük magunkat a parton is. Elgyönyörködtünk a kis folyóba, ami a tóbol indult, átmentünk egy kis függőhídon és az erdőben harkályokra lettünk figyelmesek.

Kifeküdtünk a tó partjára és egy órán keresztül nézelődtünk a gyönyörű őszi időben. Volt mit nézni, a tó is fantasztikus, a folyó is és a hegyeken lévő gleccserek is nagyon szépek voltak.

KÉP 76 79 83 86

Szerencsére vissza is vittek minket Chaltenbe. Bár ez a nap is gyönyörű volt, csak nem tudtunk a fenekünkön megülni, és hát igen, annyira lázba jöttünk a jó időtől, hogy úgy gondoltuk, hogy elmegyünk a Cerro Torre első kilátójához újra. Fel is mentünk, és képzeljétek, pont elkaptuk felhő nélkül. De annyira pont, hogy már fényképezni is alig volt idő. Ráadásul teljesen szembe sütött a nap, így fák mögé kellett bújnom, hogy használható képet tudjak csinálni

Mire ez összejött már be is felhősödött. Nem baj, az a lényeg láttuk. Visszamentünk, de most egy másik kis úton. Közben a harkályék nagyon szorgalmasan bontották itt is a fákat, nem tudtuk, hogy mi van. Mivel egy másik kis úton mentünk vissza, kiértünk egy olyan helyre, ami maga a falu volt. Kb olyan mint Balatonon a parttól 500 méterre fel. Itt találtunk egy jó kis ABC-t és megint sikerült kiváló steaket kapni. A mostani vágat neve culpa volt, amit még nem tudok, hogy mit jelent. Nagyon aranyosak voltak itt az emberek nem úgy mint a turista úton lévő ABC-ben. Furi, hogy a sok turista milyen mogorvává tudja tenni az egyébként jó fej embereket. Hazafelé még megkérdeztük, hogy lesz-e holnap kaja a buszon. 

comments

Napló, 2012. március 30.

Mivel tegnap kimaradt a Cerro Torre, ma az van napirenden. Ezt ne keverjük össze a Torres Del Paine nemzeti parkkal Chilében. A torre csúcsot jelent, és ez a hegy pedig tényleg úgy néz ki, mint egy torony. Nem volt kedvünk korán kelni, így az indulás is kb fél 1-re csúszott. Elvileg ez egy 8 órás út oda-vissza, így a 8-fél 9-es sötétedésig vissza is érünk.

Az első kilátó ezen a szakaszon is kb 1 órányira volt Chaltentől. Mikor ideértünk felhő borította a Cerro Torrest és a környező sziklákat és gleccsereket, de egy-egy részük azért néha kidugta a fejét.

Ezt már mondták korábban is nekünk, hogy a Torres rész nagyon gyakran felhős, és mi is ezt láttuk, hogy azon a szakaszon még a tegnapi gyönyörű időben is megragadtak a felhők. No de sebaj, azért közelebb megyünk, hátha meggondolják magukat, és odébbállnak.

Ma is nagyon hangulatos utunk volt, a fák között átszűrődött a napfény és néhol kis folyókat, patakokat kereszteztünk.

Majd elértünk a Lago Torreshez, ami egy gleccser tava. Erre nem csak a szemben lévő gleccserből lehet rájönni, hanem abból is, hogy hatalmas jégtömbök úszkálnak rajta. De a felhők ma továbbra se voltak kegyesek hozzánk.

Volt még egy utolsó szakasz hátra, fel egy kilátóig. Nem teljesen értettük az út vonulatából, hogy mire lesz kilátásunk, Torresre, vagy a gleccserre, de nekivágtunk.

Az idő itt már elég borús, és szeles volt. Sőt egyre szelesebb, így igen küzdelmes volt ez az út széllel szemben felfelé. Patagónia kiszámíthatalan időjárásáról, és nagy szeleiről már meséltem. Ez néha annyi küzdelmet jelentett az előrehaladásban, hogy összegyűjtöttem néhány képet mit is tud itt a szél produkálni... mindenki megadja magát neki egyszer...

Patagónia szelével kapcsolatban Tibi is tud mit mesélni:

Igen... mondják, hogy széllel szemben nem érdemes pisilni... Patagóniában ezt azzal lehet fokozni, hogy szélben nem érdemes pisilni. Én háttal áltam a szélnek és úgy próbáltam. Most nem viccelek, sikerült csinálnom egy jó kis vákuum hatást magam elött, a nemes lötty a szélrózsa minden irányában permeteződött, és a minden irány alatt most minden irányt értek.

No de a kis kitérő után visszakanyarodok az utunkhoz, mert szél ide vagy oda, csak felértünk. Torres továbbra is felhőben, de a gleccser így is szép volt.

Visszafelé kitértünk egy kis vízeséshez, ami nagyon szép volt ahogy zúgott az erdőben.

Lefelé menet már hátszelünk/oldalszelünk volt. Ezt kihasználva kicsit vitorláztunk, de ez sem volt olyan egyszerű, mert néha olyan erős volt a szél, hogy rossz útra lökött.

Visszaértünk a tóhoz, innen már nem volt akkor a szél, de ekkorra már beborult felettünk is az ég, a sziklákon meg egy kis megingás után ismét egyre lejjebb kúszott a felhő. Ebből mára már nem lesz csúcsnézés. Visszafelé egy felhő kisért minket, amiből kicsit esegetett az eső. De valahogy sose tudtunk kikerülni belőle, amikor azt hittük, hogy leelőztük, újra utolért minket.

A kilátónál most is lecsekkoltuk hátha látszik valami, de hát persze a rosszabb volt mint eddig. No mindegy, nem lehet mindig szerencsénk az idővel. Chaltenbe érve bementünk egy aranyos waffelesbe, amira az volt kiírva, hogy „hegy előtt és hegy után”. Mi a hegy utánt választottuk, és ettünk egy jó kis waffelt Tibi egy helyi sörrel, mert errefelé nagyon jófajták vannak, én meg forrócsokival, mert azt is nagyon finomra tudják csinálni.

Ezután már csak a szokásos esti bevásárlásunk maradt hátra.

comments

Napló, 2012 március 29.

Eredetileg egy hajnali indulásra gondoltunk ma, de végülis errefelé a fél 8-cal is nagyon korán voltunk. Egy lélek se volt az utcákon, mivel itt ilyenkor még csak pirkad.

Ma a Fritz Royhoz tartottunk. A Fitz Roy maga egy nagyon sokat fényképezett hegy, ami egy hatalmas gránittömb, kb háromezer méter magas, de úgy magasodik ki a többi csúcs közül, hogy csak na. Tibi azt hitte még az Argentín út elött, hogy a Fitz Roy és a Torres Del Paine ugyanaz, szóval nem számítottunk csúnya tájra. Az első kilátó kb 1 órányira volt El Chaltentől. Az úton felfelé folyamatosan japán túristák jöttek velünk szembe, de senki más rajtuk kívül. Valószínűleg a japán Lonely ír valami olyat, hogy napfelkeltére menj fel a kilátóhoz. J

A kilátónál nagy szél fogadott minket, de hát Patagóniában már nem lepődünk meg ezen. Már innen is szép volt a toronyként magasodó Fitz Roy és a körülötte lévő gleccserek az őszi tájban.

Ősz lévén minden piros, sárga és narancs színben pompázott. A színes fák között pedig kis patakok, folyók csörgedeztek. Amikor meg felnézett az ember hatalmas hegyek és gleccserek... Nagyon idilli volt a táj. És az utószezonnak köszönhetően nem is volt rengeteg túrázó.

Majd elérkeztünk az utolsó szakaszhoz. Ez egy keményebb rész volt, 1 órás út egy meredek köves óton. Mikor itt bandukoltunk felfelé nem fújt a szél egyátalán, és a nap is sütött, így olyan meleg lett pillanatok alatt, mintha nyár lenne.

Felértünk. Hát itt is gyönyörű látvány fogadott minket. A hatalmas szikla az előtte lévő tóval fantasztikusan nézett ki. A Fitz Roy az egyik legnehezebben mászható szikla a világon. Hát látván, valóban minden elismerésem a mászóké.

Kerestünk egy jó kis szélvédett zugot a kövek között, ugyanis itt már újra fújt Patagónia szele, és élveztük a látványt, meg ebédeltünk egyet. Szép időnk volt, sütött a nap, de a csúcsot mindig eltakarta egy kis felhő. Nagyon szurkoltunk, hogy kibújjon a felhők közül a csúcs, és végül így is lett, megmutatta magát egy kis időre.

Közben a kövek között egy kisegér futott el, amitől én jól meg is ijedtem. Hogy őszinte legyek őrá nem számítottam itt. Lementünk a tóhoz is, gyönyörű színe volt.

A napsütésben a szél se volt annyira durva, így egyszercsak arra lettünk figyelmesek, hogy 2 és fél órája ücsörgünk idefenn. Elején még opció volt az is, hogy ezen kívül egy másik túrát is megcsinálunk ma, a Cerro Torres kilátójához, de az elég húzós lett volna távban meg időben. Mivel ilyen szép időnk volt és ilyen jól éreztük magunkat a Fitz Roynál ki is esett a további túra lehetősége. Megmaradt holnapra.

Visszafelé elég gyorsan haladtunk, de azért meg-megálltunk visszanézni és élvezni egy kicsit az őszi tájat.

Visszaérve Chaltenbe megvettük a buszjegyünket a 40-es úton menő buszra április 1-re, meg bevásároltunk szendvicsnekvalóból holnapra. Chaltenben egyébként vannak mókás dolgok, ilyenek pl. a kukák, amiket kicsit átalakítottak. Mennyivel jobb így, nem?

Este egy parillaban vacsoráztunk, koccintottunk egyet arra, hogy 3 hónapja úton vagyunk. :)

comments

Köszi, és nemsokára összeefoglaló

Sziasztok!

Nagyon jól esik nekünk, hogy olvassátok a blogot, külön köszönet a kérdésekért. Az elmúlt két hétben nagyon rossz volt a netünk. Azt elmondhatjuk, hogy minden napot megírtuk, és van már egy érdekes állatos cikk is, amit nem sokára feltöltünk. Sőt, mivel eltelt 3 hónap napokon belül jelentkezünk egy összefoglalóval is, amiben igyekszünk megválaszolni az eddigi kérdéseket. Stay tuned és köszi az érdeklődést :) Zs T 2012, április 12. comments

Napló, 2012. március 28.

Szóval akkor irány a jó kis jégmászás. Felszerelkezve bérelt cuccunkba elindultunk a buszhoz. Út közben sikerült megpillantantunk a Fitz Roy hegyet, aminek nagyon megörültünk, mert ez gyakran szokott ködben lenni.

A busz elvitt minket a helyi kis tóhoz (Viedma), amin hajóval elvittek minket a Viedma gleccser lábához. A napsütéses idő ellenére olyan szél volt, ami guggolásért és kapaszkodásért sikított a tatton. Mindezek mellett azért a tájra nem lehetett panasz.

A gleccser mellett száltunk ki a hajóból és a gleccser által teljesen letisztított sziklás parton baktattunk fel a társaság sátráig. Itt kicsit megpihentünk, majd elmentünk magához a gleccserhez, ahol felcsatoltuk a hágóvasakat. Secc perc alatt rá is mentünk a jégre és 10 percen belül meg is érkeztünk ahhoz a jégfalhoz, amire azt mondták, hogy akkor mászás.

Vezetőnk Juan megmutatta, hogy is kéne felmászni egy függőleges sziklafalon. Az ember kap két jégcsákányt, és azok valamint a bakancson lévő hágóvas (értsd egy tüskés fémpapucs) segítségével kell felfelé araszolni. Egy négyes üteme van a mászásnak, egy csákány, másik csákány egy láb másik láb. Először egy egyszerűbb falon mentünk fel, de azzal is meg kellett küzdenünk rendesen. A legparább az volt, hogy a bérelt bakancsunk talpa nem volt elég kemény, így én nagyon nehezen tudtam a jégbe beleverni a lábam.

Zsuzsinak elsőre nem sikerült teljesen felmásznia, de miután kipihente magát nekiment még egyszer és amikor felért és végül lejött ilyen volt:

Maga a jégmászás egyébként nyolcvan, ha nem kilencven százalékban technika. Amikor az ember pont jól eltalálja a ritmust és jó szögben veri be a csákányt meg a hágóvasat, egészen egyszerű. Amikor nem, akkor viszont minden megtörténik, aminek nem kéne. Elsőként kifárad az ember, Zsuzsi már alig birta tartani magát, és én is vagy 3-4 percig ziháltam, mikor lejöttem. Ezen kívül az ember teljes erejével beleveri a térdét és a kezét jégfalba, amit ott persze az adrenalin miatt nem érez, de otthon már nagyon is látszik, hogy kék térdekkel és teljesen lehorzsolt ujjakkal lettünk gazdagabbak. Persze az nagyon jó érzés volt, hogy az ember bármikor elengedheti a falat, mert alulról megtartják kötélen.

Mikor már vége volt a falmászásnak, ami azt jelentette, hogy senki nem bírt többet mászni, nem azt, hogy már nem volttöbb  idő :-), akkor elmentünk egy kis gleccsertúrára. Rianások között császkáltunk és átmentünk kisebb alagutakon is. Olyan kék volt, hogy csak na. Mutatok pár képet:

Na ezek után visszamentünk a sátorhoz, hogy megegyük az ebédünket. Mi már teljesen boldogok voltunk ezzel is, de kiderült, hogy most meg hágóvas nélkül visszamegyünk és a glecccser lábánál bemegyünk a gleccser alá. Hát ez aztán igazán kék volt, a legkékebb, amit valaha láttam:

A vezetőink nagyon jó fejek voltak, mászás közebn biztattak minket, az ebéd alatt előszedtek egy térképet és megmutogatták, hol vagyunk meg mondtak pár infot a gleccserről. Az a helyzet, hogy értettek a turizmushoz. Beszéltük is Zsuzsival, hogy pont egy ilyen dolog, mint ez a térkép az, amitől egy kis pluszot lehet érezni. Semmibe nem kerül egy cégnek, de olyan jó volt látni, hogy merre jártunk, és például kiderült, hogy amig elláttunk az egyik fenti képen, az a gleccsernek kb a huszada. Szóval már így is minden nagyon jó volt, de amikor kijöttünk a gleccser alól, előszedtek egy üveg Bailey’s-t és egy kis gleccserjeget téve a pohárba mindenki kapott egy italt. Nagyon jó volt, na!

Miután visszamentünk már nem is akartunk sok mindent csinálni, egyébként is kilenc órás  program volt ez. Fogtuk, elmentünk egy olcsóbb szállásra, ahol tulajdonképpen egy jól fűtött konténerben volt a kétágyas szobánk. Elmentünk a kisboltba vettünk újra két szelet steaket megcsináltuk, a nagyon lassú netkapcsolattal ránéztünk az emailekre és eltettük magunkat holnapra, hogy korán tudjunk kelni.

comments