Napló, 2012. április 30.

Hajnalban keltünk, ami fél hatot jelent, hogy ki tudjuk vinni a kocsit a reptérre. Zsuzsit kidbobtam a buszmegállóban, én meg lerakás után visszagyalogoltam. Most nem akarok minden pindur pandur részletbe belemenni, hogy mitől, olyan egyszerű hely Új-Zéland, de írok ide egy példát. A bérlős kocsikban van egy pütypüty, amitől kinyillik a reptér parkolójának a sorompója. Az ajtóban ki van írva, hogy melyik bérlőtársaság melyik állomásra tegye le a kocsit. Ezek után bebattyog az ember a reptérre, megkeresi a saját társaságának a pultját, majd egy lukba bedobja a kulcsot... kész.

A buszmegállóba sikerült időben visszaérni és közben egy cseh csajjal is gazdagabbak lettünk, aki idejött valami tanfolyamra, amit nem teljesen értettünk. Reméltük, hogy angol, mert hogy finoman mondjam volt csiszolni való a nyelvtanán a kiejtésén a szókincsén és a hangsúlyán (bár lehet, hogy helyesírásban jó). Amiért őt itt megemlítjük, az az, hogy ritkán találkozik két Raiffeisen dolgozó Új-Zéland déli csücskén. Igen-igen ő is rafis volt, bár én nem számítok arra, hogy ezért lesz itt emléktábla, de ki tudja.

A buszunkról kideült, hogy a helyi volán itt ad el turistajáratokat is, de arra a buszra feldob sima utazókat is. Mi bár sima jegyet vettünk, végig hallgattuk, amit a buszsofőr mesélt. El kell mondjam, hogy tök érdekes volt, kiműveltem magam például az őztenyésztés csinjában bínjában.  

Amikor megérkeztünk Te Anauba félve indultunk el a DOCba. Ez a Környezetvédelmi Minisztérium, ami rendben tartja a nemzeti parkokat. Amikor itt voltam, akkor mindig hiperkonzervatívak voltak, és azt mondták minden útra, hogy húúú nagyon veszélyes lavina lesz, tuti. Mivel már kezd beköszönteni a tél itt, és jól láthatóan friss hó is esett, eléggé aggódtam, hogy mit fognak mondani a Milford Treckről. Ez az az út, amire iszonyat nehéz bejelentkezni, és pont holnaptól jön a téli időszak, amikor már nem kell, és lehet menni szabadon (különben egy vagyon). Na, hatalmas meglepetésre teljesen pontos és jó infot kaptunk, szereztünk kishajót is, amivel holnap reggel tudunk indulni. Hágóvas nem kell, de hó lesz fent, ugyanakkor hatalmas szerenécsre szép időt mondanak. Ez nagy dolog itt, mert átlagosan egy évben 200 napot esik itt az eső.

Ezen kívül még túracuccot kellett beszereznünk, mert volt pár dolog, ami hiányzott. Balfék módjára kis is választottam azt a bérlőhelyet, ami kívülebb van, hogy biztos jobb. Hát kicsit sem volt jobb, mert egyrészt kívülebb volt, másrészt meg miután mindent kiválogattunk kiderült, hogy nem lehet kártyával fizetni, úgyhogy egy kutyagolással gazdagabbak lettünk egy kb 50 kilométeres túra elött. A pénzes fizetés azért is durva, mert itt tényleg mindent lehet kártyával fizetni a bélyegtől a kínaiig.

Este nekiláttunk csinálni egy jó kis csilisbabot, és reméltük, hogy holnap valóban jó idő lesz.   

comments

Napló, 2012. április 29.

Reggel felkeltünk, és egyből hívtuk szüleimet, mert Édesapámnak szülinapja volt. Sajnos az ébredés után még eléggé kómás ábrázatunk volt, amit a webkamera továbbított, de az időeltolódás miatt nem volt nagyon más alkalom a köszöntésre.

Utána bepakoltunk a kocsiba és útnak indultunk. Először is elsétáltunk a tóhoz, ami gyönyörű volt.

Utána tovább mentünk a következő tóhoz, a Lake Pukakihoz. Tényleg így hívják. Ott már szelesebb volt az idő, és a túloldalon már látszott, hogy arrafelé esik az eső. Ezzel csak az volt a bibi, hogy a túloldalon van a Mount Cook (amit Tibi csak Főzőhegynek hív), amihez el szerettünk volna menni.

Itt a tónál elérkezettnek láttam az időt, hogy én is vezessek. Egyrészt kisbuszt még nem vezettem, másrészt pedig baloldali vezetésben sincs túl nagy gyakorlatom, Dél-Afrikában próbáltam anno egy keveset. No de nem volt nagy forgalom, így gondoltam ez kiváló alkalom. Jaja, forgalom az nem volt, de szél az fújt rendesen, így kellett egy idő mire belejöttem. Aztán jött az eső, és még Tibit is megleptem, hogy pik-pak, indexelés nélkül eltaláltam hol kell bekapcsolni az ablaktörlőt (fordítva van mint nálunk). Az olyan akadályokat, mint az egysávos híd (ez elég általános megoldás Új-Zélandon) is elég jól vettem.

Aztán mikor megérkeztünk le kellett parkolni. No ez már kisebb pánikot keltett bennem, hirtelen összekavarodott minden: az ablaknál akartam sebességet váltani, és letöröltem az ablakot index helyett. Ennyit arról, hogy milyen jól ment előtte :-)

A sikeres landolás után viszont egyből megállapítottuk, hogy milyen pocsék idő van. Gondoltuk azért adunk egy esélyt, és megnézzük a múzeumot, hátha kiderül az ég, és el tudunk menni egy kisebb túrára, hogy megnézzük Új-Zéland legmagasabb hegyét. Az információnál elég gyorsan felvilágosítottak minket, hogy még pár napig esni fog, úgyhogy nincs nagyon mire várni, de azért ha már itt voltunk körbe mentünk. Sok érdekességet olvastunk a Mount Cook és szomszédainak felderítéséről, expedícióiról, és veszélyeiről. Egyik legnagyobb veszély itt a sziklamászókra a kőlavina, ami elég sok életet követelt már magának. Írtak még időjárásról, gleccserekről, élővilágról és sok más érdekességről is.

Miután kikupálódtunk vetettünk még egy pillantást a hegy felé, de ezt láttuk

így tovább álltunk. Út közben az eső ellenére is gyönyörű volt a táj, fantasztikusak erre felé, hogy egy teljesen sík területről hirtelen kiemelkednek hatalmas hegyek. Ez a Gyűrűk ura stábját is megihlette, de erről Tibi tudna beszámolni, hogy melyik jelenetek játszódnak errefelé.

Queenstown felé vettük az irányt. Útközben felvettünk egy stoppos srácot, aki Wanakába tartott, Queenstown előtti városba. Amerikai srác volt, aki miután végzett az egyetemen nem talált otthon állást, ezért elment Ausztráliába, ahol 1 évet dolgozott (főként pincérként) és utazott vegyesen, aztán átjött Új-Zélandra, és itt ugyanazt teszi: kicsit dolgozik, aztán utazik, aztán ha elfogy a pénze újra dolgozik egy kicsit, és aztán megint utazik. Most épp azért ment Wanakába, hogy keressen valami állást 1-2 hónapra. Jó fej volt a srác.

Megálltunk útközben egy lazacfarmon, és ettünk egy fantasztikusan finom lazac sashimit. Tibi már mondta, hogy erre felé ette anno élete legjobb lazac sashimijét, így próbáltuk megkeresni a helyet. Végül nem ugyanazon helyen kötöttünk ki, de ez is nagyon finom volt.

Még egy ilyen esős napon is szép a táj, így néha megálltunk nézelődni.

Wanakában kitettük a srácot, mi meg mentünk tovább Queenstownba. Sajnos ezt a szakaszt már sötétben tettük meg, pedig valószínűleg nagyon szép lehetett, mert a végén egy szerpentinen mentünk le.

comments

Napló, 2012. április 28.

Ismét döntési ponthoz érkeztünk. Bár az, hogy tegnap este nem sikerült innen tovább mennünk még nem jelenti azt, hogy ma se sikerülne, de azt mindenképpen, hogy fogy az időnk, és mától már elég rossz időt mondtak a nyugati partvidékre. Ez reggel már látszott is, esett az eső, és felhőben volt minden a láthatáron.

Tegnap este már átgondoltuk a dolgot, és arra jutottunk, hogy ránézünk a transfercar honlapjára, hátha van valami jó lehetőség ingyenes bérlésre, ami passzolna a tervünkbe. És találtunk is egyet, Christchuchből kellett átvinni a kocsit Queenstownba, ami Te Annautól nincs messze. Kiváló lehetőségnek gondoltuk, így jelentkeztünk is rá. Reggelre meg is lett az eredmény, hogy vihetjük a kocsit, azaz kisbuszt. Nagyon boldogok voltunk, különösen így, hogy még az eső is esett. Már csak Christchuchbe kellett eljutnunk valahogy. Tibi nagy netezésbe és telefonálgatásba kezdett, és kiderült van egy kisbusz 11-kor, ami Christchurchbe megy. Be is jelentkeztünk rá. 

Mi voltunk az egyetlen utasok. A sofőr nem volt túl jó fej, kicsit tudálékos volt, így annyira nem volt nagy élmény vele társalogni. Ellenben azt meg tudtuk beszélni vele, hogy a reptéren tegyen le a kocsibérlős helynél.

A kocsi felvevése nagyon gyorsan ment. Nem kellett semmit fizetnünk, az alap biztosítás is ingyen volt, csak a benzin lesz költség.

Én bevallom őszintén kicsit izgultam, hogy a városban kell indulnunk egy kisbusszal baloldali közlekedésnél, de Tibi szerencsére nem izgult, és nagyon szuperül kivezetett, pedig volt minden, jobbra-balra kanyarodás, meg körforgalom is.
Christchurch után még volt egy-két kisebb város, aztán letértünk a fő útról, és onnantól alig találkoztunk másik autóval. Mai célunk a Tekapo-tó volt, de útközben megálltunk egy aranyos kis városban, Geraldine-ben, ahol bevásároltunk, meg fagyiztunk egy jót.

További utunkat nagyon élveztük, nagyon szép tájakon mentünk át, és nagyon nyugis volt minden.

A Lake Tekapo partján szálltunk meg, de már besötétedett mire odaértünk, így a nézelődés másnapra maradt.

comments

Napló, 2012. április 27.

Ma már tényleg tovább indulunk. Nagy dilemma volt, hogy merre is induljunk. Én azon voltam, hogy szívesen stoppolnék még, de szem előtt kellett tartanunk, hogy április 30-ra Te Annauba érjünk, ahonnan indul a túránk. A West Coastról Tibi is és mások is azt mondták, hogy nagyon szép, viszont az a bökkenő, hogy arra aztán igazán kevesen járnak, így nem egyszerű a stoppolás. Bár Tibinek anno sikerült végigmennie stoppal. Reggel esett az eső, ekkor el is bizonytalanodtunk a stoppolást illetően, de aztán hamarosan kiderült az ég, és ragyogó napsütés lett.

Így nekivágtunk a West Coastnak, lesz ami lesz. Ehhez első körben el kellett battyognunk az elágazásig, ami a városon kívül volt. Ez pár km-es séta. Persze közben azért kitettük a mancsunkat.

Mikor elértünk South Bayhez, ahonnan tegnap bálnanézésre indultunk, egy csóka szólt nekünk, hogy itt vannak a partnál a delfinek, menjünk megnézni. Nyilván mentünk is. Ott elbeszélgettünk egy másik csókával, aki egy közeli faluban lakik, arrafelé, amerre az elágazás van. Fel is ajánlotta, hogy elvisz minket oda. Ő egyébként angol, de a lánya kiköltözött Új-Zélandra 5 éve, és gondolták a feleségével, hogy ők is kijönnek. Azóta itt élnek.

Elköszöntünk tőle az elágazásnál, ahol kényelembe helyeztük magunkat a várhatóan hosszadalmas stoppoláshoz. Túl sok izgalom nem volt, mert valóban alig volt kocsi aki erre kanyarodott, és aki véletlenül mégis így tett, az intett, hogy csak a következő faluig megy.

Aztán odajött hozzánk egy kamionos, aki azt javasolta, hogy álljunk a másik útra, a délre menő főútra, mert azon bár kerülővel, de nagyobb eséllyel jutunk el nyugatra. Helyet is változtattunk, és azzal a taktikával stoppoltunk, hogy ha láttuk, hogy valaki jobbra kanyarodik a west coast felé, akkor kitettük a táblánkat, West Coast felirattal, ha meg nem kanyarodtak, akkor meg csak az ujjunkat.

Itt kb 1 órát álltunk, miután megállt egy kocsi, aki pont kanyarodott ráadásul. Ők Hanmer Springsbe tartottak, ami útban volt nyugat felé. Az pont jól hangzott, mert onnan ha nem is tudunk tovább menni, még tudunk szállni, és még bármerre tudunk útvonalat korrigálni.

Nagyon jó fej pár volt Sue és Rob Christchurchből. Christchurchben 2011 februárjában 7.8-as földrengés volt, amiben a város közepe teljesen összeomlott. Házak, utak, a katedrális, minden. Sue és Rob a külvárosban laknak, így ők kisebb kárral úszták meg a természeti katasztrófát, viszont mindketten a helyi sörgyárban dolgoztak, Rob mérnökként, Sue pedig az értékesítésen. A cég jelentős károkat szenvedett, így több munkakört áthelyezett Aucklandbe. Ők a katasztrófa ellenére ragaszkodtak városukhoz, így most munkanélküliek lettek. A házukat épp most javítják, így elérkezettnek látták az időpontot, hogy utazgassanak Új-Zélandon. Meglátogatták rokonaikat, és pihentek itt-ott. Most már utazásuk végéhez közeledtek, még Hanmer Springben, ami egy fürdőváros eltöltenek néhány napot,aztán hazamennek. Nagyon szimpatikus pár volt, és nagyon tetszett az élethez való hozzáállásuk. A földrengésről is úgy nyilatkoztak, hogy igen, valóban nagy tragédia volt, több mint 100-an haltak meg, de hol van ez pl a japán cunamihoz képest.

Mikor elköszöntünk tőlük Hanmer Springben, meghívtak magukhoz Christchuchben, mert mire arra járunk már ők is otthon lesznek. Ilyet azért nagyon ritkán tapasztal az ember, hogy felveszik stopposként, majd még meg is hívják magukhoz. Nagyon nagy élmény volt, bár sajnos már akkor láttuk, hogy nem igazán fog összejönni a látogatás, mert szűkös lesz az időnk.

A városban ettünk egy pie-t a parkban, megcsodáltuk a jó kis fákat, és utána újra kiültünk az út szélére stoppolni.

Néha kaptunk biztató kommenteket az arra sétáló mezítlábas kiwiktől.

De kb 2 óra várakozással se jártunk sikerrel, így elmentünk a Tibi által már 6 éve kipróbált Kakapo hostelbe majd bevetettük magunkat a fürdőbe.

Este meg egy jó kis indiait vacsiztunk, amit nagyon ajánlottak.

comments

Napló, 2012. április 26.

Csodálatos időnk volt reggel, egy felhő sem volt az égen. Gyorsan összepakoltunk, mivel 10-ig ki kell csekkolni, a delfinezés meg azért ennél tovább tart. De ott hagyhattuk a szálláson a cuccainkat, azt már előre lebeszéltük.

Elmentünk a Delfin Encounterhez, ahol már tegnap lefoglaltuk a reggeli delfinúszást. Először is mindenki kapott neoprém ruhát, békatalpat, maszkot és pipát. Már itt az irodánál be kellett öltözni, aztán egy videot vetítettek nekünk a tudnivalókról. Itt azonkívül, hogy hogy kell kimenekülni a hajóból elmondták, hogy hogy is kell a delfinekkel úszni. Nyilván az első szabály az, hogy nem szabad hozzájuk érni. Aztán vannak trükkök, amikre felfigyelnek a delfinek, ilyen ha mélyre úszik az ember, vagy az ha énekel, és ez nem vicc. Amikor sikerül odacsábítani egy kiváncsiskodó delfint, akkor igyekezni kell szemkontaktus kialakítására, és elkezdeni körbe-körbe úszni vele.

A hasznos infókkal felvértezve indultunk a buszhoz, amivel elvittek minket a hajóhoz.

És itt jöjjön Tibi élménybeszámolója mi is történt a buszraszálláskor:

Szóval nem tartozik szigorúan véve az általános műveltséghez, ezért elmondom annak, aki nem tudja, hogy 4 iszonyat durva hippie arccal laktam együtt, amikor itt tanultam. Ez alatt többek között azt kell érteni, hogy voltak patkányok a lakásban, hogy egyszer feldaraboltunk a nappaliban egy ellopott kerti asztalt, amivel sikerült befűttenünk vagy hogy az egyik srácot elkapták fű terjesztésért, amiben munka van, mert a kis mennyiséget itt elnézik. Szóval a lényeg, hogy volt egy Eddie nevű 18 éves srác, aki beköltözött hozzánk másfél hónapra, de aztán jobbank látta a lakóközösség, ha őt nem fertőzzük tovább. Hogy hogy nem Eddie magyarázta nekünk el, hogy melyik békatalpat és ruhát válasszuk, mert most itt dolgozik a Dolphin Encounterben. Ok, ez már eleve nagyon durva story lenne, de most figyeljetek. Eddietől tudtam meg, hogy a négy srác közül az egyiknek, Jeremynek az apja lett pár évvel ezelött a királyi kormányzó, ami az itteni köztársasági elnök megfelelője. Nagyon durva a világ....  

Ismét visszaveszem a szót, és folytatom a buszút egyéb érdekességeivel. Már az elején említették, hogy egyrészt nagyon szerencsések vagyunk az idővel, másrészt pedig hajnalban látták, hogy vannak delfinek bőven. Már a buszból lehetett látni néhányukat, ahogy hatalmasakat ugrándoztak. 

Az itt látható delfinek a dusky delfin névre hallgatnak, és a legakrobatikusabb delfinfajként tartják őket számon. Be is mutatták ma tudományukat becsületesen.

A hajóra felszállva egy srác elmondta mi hol van, és mit kell csinálni ha bármi gond lenne. Nagyon tetszett, hogy mindezt teljesen lazán és viccesen adta elő, nem a hivatalos műmosoly verziót kaptuk.

Mivel a delfinek ma a parttól nem jártak messze, nem kellett sokáig hajókáznunk. Flehúztuk a teljes menetfelszerelést és kiültünk a hajó szélére mint a verebek. Aztán mint ahogy azt a videoból megtanultuk, megnyomták a dudát, és ekkor lehetett csobbanni. Nem kellett sokáig várni, százával jöttek a delfinek. Szerintem ők már alig várták, hogy kapjanak játszópajtásokat.

Rázendítettem nótámra, hátha valamelyik delfin megkedveli csodás hangomat. Jöttek is, de olyan gyorsan, hogy először csak kapkodtam a fejem, hol is vagyok. Aztán sikerült egyikükkel szemkontaktust kialakítani és még körözni is egy-kettőt, aztán odébbált. Szerencsére annyian voltak, hogy kisvártatva újabb érdeklődők akadtak, akiknek tetszett az Elment a Lili néni a vásárba kezdetű nótám. Nagyon élveztem, de szerintem a delfinek is. Jöttek, köröztünk, aztán elmentek. Fantasztikus volt. Volt hogy épp szünet volt, nem jött épp egyse, akkor kinéztem a víz fölé, hogy merre lehetnek. Aztán amikor visszamentem a víz alá, egyszercsak a semmiből megjelent néhány delfin és elsuhantak alattam. Hogy honnan jöttek, azt nem tudom.

Megpróbálkoztam azzal a módszerrel is, hogy lejjebb merüljek a vízben, de amint megláttam a delfineket olyan izgatott lettem, hogy összekevertem a sorrendet, előbb merültem, aztán vettem levegőt. Nem volt jó... úgyhogy maradtam az éneklésnél, elvégre az már jól bevált.

Azzal is próbálkoztam a delfinmentes időszakokban, hogy kikukucskáltam a vízből merre lehetnek, és elindultam az irányukba. Nyilván ez bődületes nagy hülyeség volt, mert fél másodperc múlva már teljesen máshol voltak. Úgyhogy konstatálnom kellett, hogy valóban ez a delfinek játszótere, és mi vagyunk a játékok, nem fordítva.

Egy idő után, kb 40 perc visszahívtak minket a hajóba, és arrébb álltunk, ahol újra csobbantunk kis pihi után. 3 ilyen kör volt. És csak akkor éreztem milyen hideg van, amikor a 3. kör után kimentünk a hajóra. Viszont akkor úgy remegtem, hogy a pulcsimat is alig tudtam felvenni. Aztán kaptunk forrócsokit, ami sokat segített.

A hajóval még mentünk pár kört, kintről is megcsodáltuk a delfinek akrobatikus tudományát. Nagyon jópofák voltak. Követték a hajót, ugrándoztak, szaltóztak. Mintha csak azt kiabálnák, hogy itt vagyok, engem figyeljetek.

Nagyon szerencsések voltunk ezzel az idővel, meg a delfinek játékos kedvével is. Tibi mikor volt anno Új-Zélandon, szintén úszott delfinekkel, de azt mondta, hogy akkor közel sem voltak ennyien, és nem voltak ennyire játékosak se. Szóval igencsak örültünk most a szerencsénknek.

Viszont így, hogy ilyen csodálatos nap volt, felmerült a kérdés, hogy menjünk-e bálnát nézni. Bennem két aggály merült fel, az egyik az ár, a másik meg hogy egy ilyen élmény után kicsit nehéz váltanom, és új élményt befogadni. De mikor megérdeklődtük, hogy mi a szitu bálna fronton, kiderült, hogy nagyon jók az esélyek, 98%-ra teszik, hogy látunk bálnát. Ez elég meggyőzően hangzott, úgyhogy mégis beneveztünk.

Mikor kihajóztunk újra megjelentek delfin barátaink. Követték végig a hajót és csinálták a műsort. A hajót maorik üzemeltették. Az elején elmondtak néhány érdekességet arról mit is fogunk látni, ha minden jól megy. Az ámbrás cetet kerestük a tengerben, ami a legnagyobb fogascet faj. A hímek kb 15m-esek, a nőstények 11m-re nőnek meg. A kapitány időnként ledugott a víz alá egy radart, hogy kifigyelje merre is lehet a keresett bálna, addig mi meg delfineztünk. Egyszercsak jött a riadó, hogy feljött egy bálna. Ezek a bálnák kb 45 percet tudnak a vízalatt tölteni, és ezalatt vadásznak. Amikor elfogy a levegőjük feljönnek a víz tetejére és 5-10 percig gyűjtik a levegőt, majd egy elegáns hullámmozgással és hatalmas farokcsapással újra remerülnek. A feljövetelt sajnos nem sikerült elcsípnünk, de amikor fent volt látszott mekkora hatalmas állatról van szó. 

A delfinek persze benne is játszótársat találtak, így folyamatosan körbeugrálták. A bálna nagyon nyugisan tűrte a nyüzsgést. Mikor végzett, jött a hullámmozgás és az alábukás. Hát ezt meg kell hagyni nagyon szépen csinálja. Lassan, komótosan és rendkívül elegánsan. A farkát addig nem is lehet látni, mert az a víz alá süllyed amikor levegőt gyűjt, de lemenetelkor gyönyörűen látszik.

Miután eltűnt, újra indult a vadászat, és sikerült mégegyet elcsípnünk levegőzés közben. Itt is ugyanez volt a szitu mint előbbi társánál.

Visszatérve a szárazföldre nagyon meg voltunk elégedve a napunkkal, nagyon boldogok voltunk élményeinkkel. A szálláson befizettünk mégegy éjszakára, aztán elmentünk egy antikváriumba könyvet csereberélni, és még egy borkóstolót is beiktattunk. Ez egy automatával ment, kaptunk egy kártyát, amit bedugtunk a gépbe, megnyomtuk melyik borból kérnénk a kóstolót, és már csurgott is a poharunkba, a kártyára meg terhelődött az ára. A módszer tetszett nagyon, de a borok közül sajnos csak kevés nyerte el tetszésünket.

comments