Good bye Délkelet-Ázsia

Azt hiszem kicsit elmaradtam ezzel az összefoglalóval, de volt mit bepótolni, amikor elhagytuk Délkelet-Ázsiát. Mianmarban már eleve elmaradtunk, mert hogy nem volt net, utána meg jött az Everest túra. Sajnálom is rendesen, hogy nem friss fejjel írom ezt, hanem már Londonban, de mikor már többedszerre jutott eszembe Kambodzsa Goán, tudtam, hogy meg kell ezt írni.

Hogy milyen is volt Délkelet-Ázsia? Sokkal sokkal jobb, mint amire számítottunk. A Thaiföld-Vietnám-Kambodzsa-Laosz részt mind a ketten azért véstük fel az útvonalunkra, mert tudtuk, hogy olcsó. Egyikünk sem akart igazából odamenni. Persze, tudtuk, hogy jó a thai kaja, és azt is, hogy Angkort látni akarjuk, de valahogy nekem az egész régióval kapcsolatban az volt az érzésem, hogy a "kínai" piacot is utálom már a Józsefvárosban a vigyázz kocsival, a sok csing-csung pedig iszonyat bunkó és erőszakos. Ehhez jött hozzá, hogy tudtuk, hogy tele van tursitával, többek között britt fiatalokkal és mindeféle öreg, kiélt csókával, aki kurvázni mennek Thaiföldre. Nem túl fényes képünk volt a régióról előre, mi?

Ehhez képest nagyon durván pozitívan csalódtunk.... teljesen a szívembe zártam a hajnal kettőkor nagyon illedelmes maláj határőrt, a thai szakácstanárunk (Angsana) édesanyját, Ketet, a kambodzsai riksásunkat... és ők egy kicsit sem a kilogó példák voltak. A kambodzsai emberek kedvességére szavak sincsenek, nem tudom elég erősen aláhúzni, hogy a fejemben elképzelt idegesítő kis ázsiaiaktól mennyire messze állt a valóság.

Sajnálatos módon az Acer és a kukacom a lábamban majdnem két hetet elvett a  thai-kambodzsai-vietnámi részből, így kevesebb időt töltöttünk ott, mint szerettünk, volna, de nem csak ez az oka annak, hogy úgy éreztük, mindenképp vissza kell még menni ide. Se gyönyörű szép thai tengerpartot, se vietnámi kiteszörfözést, se magát Laoszt, se egy szép nemzeti parkot nem sikerült abszolválni. Hát ez van, majd valamikor. Ha már sikongattam a kambodzsai emberek kedvességén, nem tudok elmenni Vietnam gyönyörűségén. A barlangok, az épületek, a hegyek, persze Halong-öböl és a KAJA... hát valami fantasztikus.

És ha már azt mondom, hogy vissza, akkor azt is el tudom mondani, hogy: motorral! Ezek az országok nagyon jól bejárhatók kis nagy közepes motorral, és valami olyan fantasztikus érzés volt már a játékmotor robogóval is suhanni a rízsföldek között a strand felé, ami mindkettőnknek örök élmény marad. Túllátogatott, túllátogatott a terület, de egy kis robogóval már simán kikerül az ember a turistadzsumbujból.

Nem is tudom ide kéne-e írnom Mianmart, vagy nem, mert elég különböző. Nem is mertem volna Mianmarba menni, mert szégyen és gyalázat de a Rambóból merítettem az általános műveltségemet az országról, de szerencsére több emberrel találkoztunk (ebbe vállalati karácsonyi bulin lévő kismama, és argetnínában összeszedett amerikai utazók is voltak), akik mondták, hogy menjünk nyugodtan. Én is ezt tudom nektek mondani: menjtek! Bagannak két versenytársa van számomra a világon, Angkor és a gízai piramisok. Mesés, szavakon felüli. A mianmari emberek sorsa pedig annnyira szívbemarkoló, hogy máig elkámpicsorodok, ha a rangoni könyvesboltokra gondolok, ahonnan az információt próbálják szegények beszerezni. Az angolul kiválóan beszélő öregurakkal való beszélgetések szívbemarkolóak és örök emlékek, míg a mélyen vallásos budhizmusuk, simán versenyre kel a sokkal népszerűbb tibetivel. Mianmar azt az autentikusságot hozza könnyedén, amit az ember egy egzotikus utazásban keres.

Egy szó, mint száz, menjetek Délkelet-Ázsiába. sokkal sokkal jobb, mint a kanapéból gondolnátok. Mi nagyon pozitívan csalódtunk!  

comments

Napló, 2012. szeptember 11.

6:15-kor keltünk nem túl sok alvás után, mert sok eszünkkel elbeszélgettük a tegnap estét. Tegnap megvettük a jegyet a szálláson a mai buszozáshoz, 8-kor indul a buszunk Ho Chi Minhbe, de 7-kor vesznek fel minket és visznek ki a buszállomásra. Azt mondták, hogy nagy királyság lesz, mert VIP buszunk lesz, azaz nem kell átszállnunk Phom Phenben. Ennek nagyon örültünk.

Gondoltuk reggel még betolunk egy búcsú reggelit a Bamboo Shackben, de a tuktukosunk már fél 7-kor ott szobrozott, hogy menjünk már. Szerencsére még egy másik párra kellett várni, így Tibi gyorsan szerzett két jól bevált csirkés szendót. Mint kiderült azért volt ennyire a reggeli ellen a tuktukos kolléga, mert a kiccsaládnak volt egy kávézója ippen ott, ahol letett minket. Mivel még csak 7:20 volt, és 8-kor indul a busz, gondoltam iszom egy kávét, az jól fog még jönni. Épp hogy kihozták a kávét, mikor megállt egy busz előttünk. Először a másik párnak integettek, hogy akkor szálljanak fel (ők máshova tartottak mint mi), de aztán hamarosan kiderült, hogy mi vagyunk a szerencsés nyertesek. Nem teljesen értettük, mert még csak fél 8 se volt, de aztán gyorsan értelmet nyert az egész story, ez a busz vitt minket a buszállomásra.

Ott egyből át is szálltunk, és kényelembe helyeztük magunkat a Phom Phen feliratú buszon. Ez már nyilván eléggé sugallta, hogy nem ez lesz az utolsó átszállásunk mára, no de ennyi baj legyen. Ezen a buszon egyébként nem is volt annyira kicsi a hely, Tibi lábai is ippen befértek. De valamilyen érthetetlen okból mindig az történik, hogy Tibi elé olyan ürge ül, akinek az első mozdulata, hogy hátradöntse a székét. No de már rutinosan várta a naiv versenyzőt, aki a vártnak megfelelően már döntötte is volna a széket... ha tudta volna, mert Tibi jól kitámasztotta. Küzdött egy ideig a csóka, aztán nem értvén mi történt a székével feladta, és átült máshova. Jeee, győzelem!

Hamarosan betettek egy filmet, az Oroszlánkirály dínós változatát. Egy mellettünk ülő kislány nagyon elmerült benne, nagyon aranyos volt.

A buszút teljesen ok volt, minden különösebb izgalom nélkül. Bár - hogy pontosabb képet kapjatok egy kambodzsai buszútról - azt itt azért beszúrnám, hogy ezek az ázsiaiak hihetetlenül elegánsan tudnak hányni a buszon. Ez olyan náluk, mintha kifújnák az orrukat. Elég nagy eséllyel rosszul lesznek, viszont készülnek, pikpak elő a zacsesz, bele a cucc, és szépen el is csomagolják. Se hang se szag, csak ha véletlenül odanézel, akkor veszed észre. Sajnos mi véletlenül odanéztünk a szomszédra, de még így se volt zavaró.

Phom Phent a buszból láttuk csak, mert amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, és vártuk a csatlakozást leszakadt az ég. Nem volt azért ez olyan nagy baj, mert egy buszpályaudvar is tud szórakoztató lenni. Tibi elment felfedezni és kaját szerezni a piacra,

én meg lehuppantam, vigyáztam a hátizsákokra, és néztem mi történik körülöttem. Amint beérkezett egy busz, hárman ugrottak oda, egyik odatett egy lépcsőt, hogy könnyebb legyen leszállni, egy másik faékkel kitámasztotta a busz kerekét, egy harmadik pedig eddigre ki is cserélte a busz feliratát. Közben a lépcsőfelelős srác kiszedett egy napernyőt a helyéről és már tartotta is a leszálló utasok feje fölé, nehogy nagyon megázzanak. 5 perc múlva már ott se volt a busz, jött helyette a következő. Úgy pörögtek az események, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy Kambodzsában ilyen hatékonyan működik egy buszállomás.

Ezek után mondanom se kell, hogy percre pontosan indult a mi buszunk is. És ekkor meg is oldódott a VIP kérdés, ugyanis hatalmas betűkkel fel volt ragasztva a buszunkra, hogy VIP. Kíváncsian vártuk, hogy ez mit takar. Jó kis buszt kaptunk, 3 ülés soronként, úgyhogy nem panaszkodhatunk és még egy kis vizet is adtak.
A határig egy érdekes dolog történt, kompoztunk egyet buszostul.

Rita kommentjében mesélt a Vietnám-Kambodzsa határ szépségeiről, így fel voltunk készülve mindenre, de teljes meglepetésünkre nagyon simán ment minden. A határ előtt összeszedték az útlevelünket, aztán megálltunk még egy frissítőre. Teljes nyugalom volt, a büféseken kívül nem is volt senki a környéken. Mire felszálltunk, vissza is adták az útleveleket, hogy a kilépő pecsét megvan, de mindenkinek kell menni ujjlenyomat ellenőrzésre is. Alig voltak itt is rajtunk kívül, így pik-pakk ment minden. Felpattantunk a buszra, és ismét összeszedték az útleveleket. Jön a belépés. Közben azért benéztünk az ülés alá, nem kaptunk-e csomagot, de minden tiszta volt.
A belépéshez mindenkinek magával kellett vinnie minden csomagját, amit aztán át is világítottak. Itt kicsit jobban összetorlódtak az emberek, így 5-10 percet várni kellett, de aztán megint ment minden gyorsan. Átvilágítás, pecsét és vissza a buszra. Egyik legegyszerűbb szárazföldi határátlépésünk volt, de valószínűleg ez a holtszezonnak köszönhető. Ebből is és a Siem Reap-Shinoukville buszútból is jól látszik, hogy mennyi meglepetést tud rejtegetni ez a térség mindenki számára. Nincs két egyforma út és élmény.

Innen meg már nem sok kaland volt Ho Chi Minhig, 9 körül érkeztünk meg. A felhajtókon átverekedtük magunkat, és elindultunk egy kinézett utca felé szállást keresni. Egy csóka ezután jött oda hozzánk, hogy szállást keresünk-e, és mikor leintettük odébb is állt. Aztán végül szimpatikusnak találtuk, valószínűleg azért, mert nem volt erőszakos, és megkérdeztük merre és mennyi, majd a check first szabály alapján elmentünk vele megnézni a szobát. Kiváló, 10 dodóért már ki is vettük.
Kicsit helyrepofoztuk magunkat, és elindultunk a városba András útmutatásai alapján felfedezni. Pénzváltás után először is kajáldát kerestünk, András egy nagyon jó kacsalevesest ajánlott. Az utca megvolt, de a helyet sajnos nem találtuk, így választottunk egy másikat az utcában. Nagyon finomat ettünk így is. Utána a közeli toronyház tetején lévő bárba szerettünk volna felmenni. Gondolván, hogy itt lesz dress code, fel is vettük az ünneplős ruhánkat. Előttünk néhány fiatal srácot állított meg a bejáratnál egy hostess csaj, hogy lecsekkolja hány évesek, mi meg ezalatt teljes magabiztossággal libbentünk a lift felé. Sajnos nem jutottunk sokáig, mert most hozzánk jött oda a csajszi, hogy sajnos nem mehetünk fel, mert pacskerben nem lehet... teljesen fejbevertek szavai. Nem azért, mert hogy nem tudnék élni a toronyból való kilátás nélkül, hanem mert kihoztuk magunkból a maximumot, és ez is kevés volt ahhoz, hogy feljussunk egy toronyba. Mert hát ugye cipőnk nincs, és ezért a látványosságért nem fogunk venni. A túrszandival még tehetnénk egy próbát, de hát azért ennyire nem kell, hogy hazamenjünk átöltözni, aztán vissza, hátha felengednek.
Szóval ez a programpont kimaradt, így kilátás nélkül mentünk haza csicsizni.

comments

Napló, 2012. szeptember 10.

Egyre inkább világos volt, hogy most már mennünk kell, és ennek megfelelően egy csomó mindent el kell intéznünk. Ehhez meg ugye kell robogó, így mentünk is Roberthez, a szlovák archoz. Nem is volt semmi gond. A falu melletti kis nyomortanán még beadtuk azokat a ruháinkat, amiket már nem tudtunk használni, nagyon örültek neki. Ezután már suhantunk is befele a városba. A suhanást egy rendőr törte kerékbe, aki megállított minket, és fájóan konstatálta, hogy van nemzetközi jogosítványunk, így nem tud rólunk pénzt lehúzni. Vicces volt, mert csak a fehéreket szedte ki igazoltatni. A postára tartottunk, hogy fel tudjunk adni egy adag képeslapot, amiket még tegnap nagyüzemben megírtunk. Még vagy már, nem derült ki, de a posta nem volt nyitva. Semmi gond, gondoltuk, akkor addig benézünk a piacra. A fő cél az a borsvásárlás volt, mert innen nincs messze Kampot, ami a világ egyik leghíresebb borstermelő helye, mi meg gondoltuk veszünk ilyet. Arra viszont nem számítottunk, hogy a piacon ennyi mindent fogunk látni, különösen tengeri herkentyűből. 

Én cápát meg ráját még nem láttam piacon, de a vagy tíz csoportba szétszedett szárított rákok is menők voltak. Zsuzsi kedvence mégis csak a piac közepén lévő fodrász volt, szerintem lassan elindíthatjuk a fodrászok albumot a facebookon.

A másik dolog, amivel nem bírunk betelni, hogy mennyi mindent kötnek a motorra, és mennyi mindent tudnak szállítani így. Ennek Zsuzsi a nagy gyűjtője, így Shinaukvilleben egy kis motoros üldözésbe is beneveztünk, hogy utolérjük az egyik megrakott robogót. Képet egyelőre nem adok, vegyétek ezt egy előzetesnek.

Elmentünk a jó kis pizzázónkhoz és megebédeltünk, majd utána visszamentünk a postára. Most már mosolyogva fogadott a múltkori nénink, úgy néz ki megismert minket. Visszamociztunk a szállásra és belevetettük magunkat az intézkedésbe, azaz elkezdtünk felkészülni Vietnamból, tovább folytattam a háborúmat a bürokráciával (most épp a biztosítótársaság van soron).

Estére azt terveztük, hogy a Tripadvisoron kinézett étterembe megyünk el. Azt hiszem ezt még nem írtuk, de a Tripadvisorral retttenetesen meg vagyunk elégedve. Ez tulajdonképpen egy olyan netes oldal, ahol mindenki értékelhet szállodákat/éttermeket/programokat és még két évvel korábban is ez tulajdonképpen a drágább jobb minőségű helyekre lehetett használni, azaz a Mariott jobb egy városban vagy a Sheraton. Mostanra viszont Shinaukville éttermei is fent vannak már rajta, és általában amire azt írják itt, hogy jó, azzal mindig meg voltunk elégedve. El is indultunk volna AZ étterembe, de búcsúzóul a kis tengerpartunkon egy olyan gyönyörű naplementét kaptunk, hogy csak ámultunk és bámultunk.

Igazán jó volt elmélázni mennyire király volt itt tölteni majdnem két hetet és a semmittevésben mennyire iszonyat durván jól éreztük magunkat.

Már a városba fele is sötét volt, de az étterem előtt még volt egy elintéznivalónk. Már említettük, hogy nagyüzemben megy a hamisítás Dél-Kelet Ázsiában, itt konkrétan egy katalógus volt, amiből ki lehetett választani, hogy melyik filmeket szeretnénk, majd azokat fél óra alatt kimásolják az embernek. Csak hogy a nagyságrendet érezzétek, a hirdetéseken az akció azt takarja, hogy adnak egy 80 gigás hordozható vinyót, amit teleraknak zenével, filmmel stb. Mi csak kisiparosok voltunk, egy laza 15  filmet másoltattunk fel egy USB-re.

Ezek után végre jött a vacsi, ami fenomenális volt, itt ettük egyértelműen a legjobb kambodzsai kaját, ami nagy szó. A friss borsos tintahal, a fokhagymás kisrákok, a hal amok (azaz curry) és a mangós kesudiós rákok nagyon durván jók voltak. 

A chilei bor olcsó volt, és még jó is: pengén király búcsúvacsi volt. Közben egy kiskutya átjött a szomszédból és mindenképp Zsuzsi papucsát szerette volna megenni a sarkával együtt. Végül egy lábtörlővel sikerült lekenyerezni.

Vissza ismét eljátszottuk a sötétben vezetünk haza hátsó lámpa nélkül mókát, de szerencsére most sem történt semmi. Leadva a motort, meghallgattuk Robert ars poeticáját, miszerint az a lényeg, hogy a féklámpa működjön... hát ahogy vesszük... 

comments

Napló, 2012. szeptember 9.

A mai nap kicsit erősebb volt a szél, és most nekem kellett kétszer mondanom Zsuzsinak, hogy csináljunk valamit, nevezetesen szörfözzünk, most a windsurföt. Mindketten elég kezdők vagyunk, de tudunk fordulni, és azt hiszem ez a lényeg. Nagyon élveztük, tegnapról még volt izomlázunk, és nagyon jó volt rádolgozni.

Gyors hidratálás, majd utána a szokásos, olvasás, blogolás, netezés, intézkedés. El tudom viselni ezt az életet, mondjuk ez nem teljesen igaz, mert már kattogunk rajta, hogy jujuj, mennyi időnk lesz majd így a többi országra.

comments

Napló, 2012. szeptember 8.

Ma kisütött a nap, és gyönyörű időnk volt. Zsuzsi mondta is, hogy béreljük ki az egyik tengeri kajakot és menjünk el a szonszédos szigetre. Kellett kétszer mondani, de annál többször nem, én is belelkesedtem. Nagyon jó volt kicsit sportolni, és ez a kajakozás tökre jó. Szóba került a  tengeren a Duna és a horvát tengerpart is, mint majdnani célpontok. 

A kis sziget maga szép volt, mutatunk is pár képet.

Megérdemeltük a sört utána, és folytattuk a tegnapi ügyködéseinket, bár be kell vallanom, én most sokat csaltam, mert olvastam is csak úgy. Közben a parton jött egy néni, aki minilangusztákat árult, nem tudom mi a neve, de a langusztánál sokkal kisebb, míg a garnélánál nagyobb. 10 darab 5 dollárért elég jó ár szerintem, és nagyon finom is volt. 

comments

Napló, 2012. szeptember 7.

Ugyanaz mint tegnap, de még motoros esemény sem volt. Azért megjegyzem, hogy az intézkedő linstánk viszont nagyon hosszú, a kukacaim után biztosítási behajtástól egészen a majd októberi nepáli uti szervezkedésig. Az angkori blogok megírása meg nem két perc volt, szóval volt dolgunk bőven.

comments

Napló, 2012. szeptember 6.

A mai nap eseménye, hogy reggel nem akart indulni a motor, de odarángattuk a szlovák srácot, akinek végül sikerült elfordítania a kulcsot, lehet hogy el akarták lopni. Mondom, ez volt a nap eseménye, mert ezen kívül olvastunk, intézkedtünk és blogoltunk, talán azért is mert egész nap szakadt az eső.

comments

Napló, 2012. szeptember 5.

Reggel esett az eső, így hiába is volt meg a moci mára, egy ideig csak a gépet babráltam én, Zsuzsi meg a Tetovált lány utolsó oldalait végezte ki. Az ebédet egy alternatív helyen vettem magamhoz, attól a nénitől vettem kaját, akitől a kocsmában dolgozó helyiek. Volt egy két nagyon érdekes dolog a levesben, szerintem marha lép lehetett az egyik. Nem volt rossz, de azért kedvenc nem lesz.

Amikor délután elállt az eső Zsuzsi kívánságára bementünk motorozni, és megnéztük a többi strandot. Egy két nagyon penge hotelhez is benéztünk, mivel fehérek vagyunk, simán beengedtek, a portás még szó szerint tisztelgett is, nem tudom mit hitt, kik vagyunk ketten egy mopeden. Az egyik ilyen hotelnél egy kis Angkort is felhúztak a vendégeknek.

Mire visszaértünk a tök jó kis motorozásból a városba már nagyon lógott az eső lába Bementünk egy könyvesboltba, ahol eladtuk a Tetovált lányunkat, és bár körbenéztünk, de a legjobb, amit találtunk az a Tetovált lány 2, nem tudom mi a magyar címe. A szomszédban biliárdoztunk egyet és megvacsiztunk volna. Meg is vacsiztunk, csak nagyon kicsi volt az adag, így visszamentünk  a pizzériába és én ott még betoltam egy pizzát.

Közben a monszun 100%-kal tombolt. A riói siklóernyőzés semmi nem volt ahhoz képest, hogy szakadó esőben a semmi közepén egy kis satnya mopeddel robogtunk, elől a világítás sz*r volt, hátul meg nem volt, csak féklámpa. Zsuzsi szerint romantikus volt, nekem nem ez jutott eszembe először, de kétségtelenül az volt :)

comments

Napló, 2012. szeptember 4.

A változatosság kedvéért ma nagy ügyintézi napot tartottunk. Véletlenül derült ki, hogy itt is van vietnámi konzulátus, és itt akartuk vízumunkat elintéztetni. Ehhez délelőtt béreltünk egy mocit, egy szlovák gyerektől. A nagyanyja magyar volt, apja még beszélt magyarul, ő már csak a jó napotig meg a köszönömig vitte. Nagyon szlovák volt, ez alatt azt értem, hogy bumfordi volt, de kedves. Azaz az angolszász keep smiling how are you tökéletes ellentéte: Hö, meg ah, ezek inkább voltak a szókincsében. Tizennégy hónapja van itt, most készült el a bungalowja, van egy kis étterme meg egy moci bérlő helye, velünk egy idős, ha valaki alternatív karrierben gondolkodik.... 

Utoljára Chilében kellett a jobb oldalon közlekedni, így az elején kicsit akadozott, de azért két kanyar után már minden ok volt. A vízum nem hiszitek el, 10 perc alatt elkészült. 

Zseniális volt, hogy már pár perce ott lehetett két angol, akik olyan dolgokon akadtak fent, hogy mit írjanak be foglalkozásnak, diák vagy nyaraló diák, mi meg már ott tartunk, hogy egymás útlevél számát is tudjuk fejből, így surranópályán úgy előztük be őket formanyomtatvány töltésben, hogy csak pilláztak. 

Mivel ilyen gyorsan és eredményesen megvoltunk elzúztunk internetkávézóba és Zsuzsi bátyjáékkal, Petiékkel beszéltünk. Utána én végigmentem a szerintem fodrász utcán, mert vagy hat fodrász is volt rajta. Végül kb a negyedik fogadott. Tudom hogy sok a forgóm van, de úgy megijedtek többen tőlem, nem is értem miért miért csak a negyedik vállalt be.

Ezek után elmentünk postára és feladtunk egy csomagot meg pár képeslapot. A posta megér egy képet, elég lean, ahogy tanácsadóék mondják.

A franciák kambodzsai hagyatéka elég számos, van például nem működő vasút és bagett. Ez utóbbiból Zsuzsi kiválasztott egy krokó formájut, értenek a marketinghez :). 

Ezután már csak az maradt, hogy benyomjunk egy pizzát a "városban" majd utána visszavonultunk távoli strandunkra, és elvoltunk.

comments

Napló, 2012. szeptember 3.

A nagy tegnapi intézkedést gyorsan leállítottam, ma viszont sütött a nap hétágra, szóval nem nagyon láttuk értelmét annak, hogy ma intézkedjünk, elvégre lehet holnap is. Zsuzsi továbbra is a nemzeti parkról olvasott, én meg vietnámi történelmet. A mai nap nagy eseménye, hogy egy tengerparti masszásra is beneveztünk. Nem volt fenomenális, de olcsó és jó volt.

comments

Napló, 2012. szeptember 2.

No ma enyém a tetovált lány. Neki is estem, Tibi meg valamilyen oknál fogva teljesen felpörgött és rájött az intézkedhetnék. Folyamatosan jött a listával, hogy mi mindent kell még csinálnunk, de aztán szerencsére megállapodtunk abban, hogy ő intézkedik amennyit szeretne, én viszont olvasok.

Nem volt túl jó idő, de ez nem okozott nagy gondot. Annyi volt egyedül a bibi, hogy kezdett elfogyni a pénzünk, itt meg Otresen nem volt ATM. Elég jól jött, hogy Tibinek mehetnéke volt, meg persze az is, hogy délután már nem esett az eső, így Tibi begyalogolt a fél órára lévő városba pénzt felvenni. 

comments

Napló, 2012. szeptember 1.

Ma kivégeztem estére a Tetovált lányt.  Zsuzsi nemzeti parkot vadászott, mert még nem tettünk le róla, hogy találunk itt Dél-Kelet Ázsiában olyan nemzeti parkot, ahol esetleg van vad elefánt, vagy ne adj isten leopárd vagy tigris. Sajnos kiderült, hogy bár itt Kambodzsában van a legérintetlenebb nemzeti park, ez is le van gyakva, és még olyan csóka sem látott nagy vadat (egy lemurt leszámítva), aki hét napot volt. Rettenetesen sajnáljuk, hogy ez történt Dél-Kelet Ázsiával. Mondjuk az európai erdőkből sem maradt sok medvéstül hiúzostól, de persze ez nem mentség. Délután esett, de nem bántuk. Este viszont Zsuzsi azt mondta, vegyem fel, AZ ingem, megyünk inni, ő rumot szeretne. Mit volt mit tenni, bűnbe vitt, mondjuk én sem nyomtam a féket ezerrel (micsoda képzavar!), hanem meggyőztem a hely kínai tulajdonosát, hogy az neki is nagyon jó lesz, ha egy üveggel ad nekünk el a bolti ár másfélszereséért, nyilván még így is a magyar bolti ár alatt voltunk jóval. Kimondottan jó este volt, a maradékot becsomagoltattuk :)

comments

Napló, 2012. augusztus 31.

Ahogy a tegnapi napnál igértem, sok minden nem történt. Én reggeltől estig a Tetovált lányt olvastam, Zsuzsi blogot írt, strandoltunk. Iszonyat jó volt, délután annyira elkapott az érzés: de istentelen jó semmit sem csinálni. comments

Napló, 2012. augusztus 30.

Sihanoukville, ez a hely neve, de én még most is csak segítséggel tudom leírni. Ide érkeztünk rendkívül kipihenten.Nem gond, már mondtam, hogy amikor rettentő fáradt vagyok, akkor nagyon jól alkudok,  segít a mindenki tehet egy szivességet attitűd, ami ilyenkor előjön. Itt is ez történt, már mint amint megérkeztünk megrohamoztak minket a tuktukosok, mi már tudtuk előre, hogy kb hat dollárnak kell lennie a tuktuknak, így az asszimetrikus információ problémája sem jött elő. Megy az alkudás, aztán jött két motoros csóka, mutatták előre kinyomtatott lapon, hogy a hátizsákot elviszik a motor elején, mi meg hátul fogunk ülni, mármint, hogy ketten két mocin. Egyszerűen hihetetlen, hogy mindent megtesznek egy businessért, és előre kinyomtatják, hogy fog kinézni a dolog. Egy gyors wc, amiben egy nagyon aranyos plakátot láttunk, egy képregény volt, ami azt mesélte el, hogy miért ne a Victory Beachre menj, hiába azt mondja a Lonely, mert hogy pont ezért az tele lesz, inkább az Otres. Mi már amúgy is ezt a beachet néztük ki magunknak, és az volt a szándékunk, hogy itt maradunk egy két napot pihenni.

A motorosokkal el is száguldottunk a beachre közben egy hegyet is megmásztunk, meg a beach homokjában is mentünk, szóval elég motocross volt. A már kinézett szállás előre megírta, hogy ők tele vannak, de velük  szemben is van egy bungalow, ami jó,így kerültünk az Otres Orchidba. Sihanoukville Kambodzsa majdnem hogy egyetlen kiépült üdülőhelye. Az üdülőhelyen viszont több strand van. Mi már kinztük, hogy az Otres beach az ami kicsit kívülebb van, és elviekben nem annyira nyüzsis. Ez eléggé be is jött, a várostól 5 kmre volt kb. A hátizsákos szubkultúrában valamiért van egy mágikus felhangja azoknak a strandoknak, amelyeken marhák flangálnak (már mint,  hogy szarvasmarhák), mert hogy az az igazán titkos strand :) Én sosem voltam erre rákattanva, de most ezt is sikerült kipipálni. Ráadásul nem gumiabroncsok között kellett fürödni, hanem szép fehér homokos, tiszta tengerpartra kerültünk.

Ahogy látjátok az infrastruktúrával sincs baj, vannak parti kis kocsmák, ahol kajálni is lehet, meg azt mesélték nekem, hogy piálni is. Sőt,  még az árak is nagyon rendben voltak. Kettőnkre szállás 10 dodó, egy sör 75 cent. Az a helyzet minden adott volt ahhoz, hogy letáborozzunk egy hosszabb időre és hát ezt is tettük. Amikor kicsekkoltunk kiderült, hogy tizenkéz éjsazkát maradtunk. Közel nem ennyire számítottunk. Amikor ma megérkeztünk még nagyon húztuk a fogunkat, hogy hajaj holnap kéne vietnámi vízumot intézni, mert utána hétvége jön, és mi lesz, ha még sokat maradunk. Aztán minden nap azt mondtuk, hogy maradnánk még egy napot, aztán majd megyünk.

Nehéz ezt elmesélni, hogy kipurcantunk, de tényleg ez a helyzet. Nekem most herótom van attól, hogy kinyissak egy utikönyvet és megnézzem, hogy hol van szállás a köv városban, de látnivalót sem akarok látni. Idejét sem tudom mikor olvastam normál könyvet, olyat meg hogy semmit sem csináltam, olyat tudok, de az majdnem mindig valamiért egy városban volt nem túl olcsón, egy ablaktalan szobában. Zsuzsi ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha így nyomjuk év végéig, akkor az lesz a vége, hogy hazamegyünk és akkor majd pont egy ilyen strandra fogunk vágyni. 

Nem panaszkodni akarok, de elvégre ez egy napló, amihez hozzátartozik az is, hogy az érzéseinket osztjuk meg, és most kivagyunk. Persze az nem volt ennyire teljesen egyértelmű, hogy ennyit maradunk, pont azért, mert az ember tudja, hogy basszus minden egyes nap amit itt töltök az Vietnámból vagy Laoszból vesz el napokat.  De iszonyatosan jó volt itt lenni, hogy úgy mondjam nyaralni. Elolvastam két köynvet vagy olyan dolgokat csináltam, hogy megnéztem mik voltak a nyári slágerek otthon, simán napoztam. Álltalában a mehetnénk mindkettőnkre rájön valamikor, de az Otres strandon mindketten úgy voltunk, hogy még csak a városba sem akarunk bemenni. Egy  szó,  mint száz a következő napoktól ne várjátok, hogy nagyon érdekesek lesznek, de mi iszonyatosan nagyon jól éreztük magunkat!

A becsekk után egyébként bezúgtunk az ágyba és aludtunk egy adagot, délután meg átmentünk a parton lévő Bamboo Shackbe ebédelni, kifeküdtünk a tengerpartra. Vacsira meg az Everything is Everything nevű kocsmába mentünk ahol könyvcserébe beszereztem a Tetovált lányt

comments

Napló, 2012. augusztus 29.

Utolsó napunk Angkornál. Estére már meg is vettük a buszjegyünket, amivel Katus ajánlására Sihanoukvillebe megyünk a tengerpartra. Reggel ki kellett csekkolnunk, így pakolással indítottuk a napot. 

Kat ma is 7-re jött értünk, és már zúztunk is az Angkor Thomhoz. Ez nem egy templom, hanem egy fallal körülvett főváros a 12. századból, ahol a mintegy 1 milló lakost ellátó hivatalok, templomok és az ezekben ügyködő magas rangú emberek lakóépületei foglaltak helyet. Ehhez először egy városkapun kell átmenni, mi a déli oldalról közelítettünk. A kapuhoz vezető utat szobrok szegélyezik két oldalról, egyik oldalon istenek, a másikon pedig démonok tartanak egy-egy nagát, azaz hét fejű kígyót. Az Angkor Watban is ábrázolt facsarós jelenetről van most is szó. 

A kapun négy fej néz négy irányba, alatta meg háromfejű elefántok. Az arcok az építtető királyt ábrázolják, aki már buddhista szellemben építkezett, és saját magát Lokeshvara bódhiszattva reinkarnációjának nevezte. Bódhiszattvának az olyan megvilágosult embereket nevezik a buddhisták, akiknek már csak egy lépés, hogy buddhává váljanak. A kapu jelentősége abban rejlik, hogy a falak nem csak fizikailag funkcionáltak védelmi bástyaként, hanem spirituális értelemben is. A király minden irányban figyel, és az istenekkel együtt szemmel tartja a vásrost.

Már a kapunál elég nyilvánvalóvá válik, hogy a főváros építészetében a hindu elemek keverednek a buddhistákkal, lásd facsarós jelenet és bódhiszattva. Ez jellemző a benti épületekre is.

A kapun belül első utunk a Bayon nevű templomhoz vezetett. Ez igencsak hasonlít a kapura, azzal a különbséggel, hogy itt sokkal több arc van, természetesen itt is mind a bódhiszattva királyt ábrázolja. Eredetileg 54 kis templomból állt az épület 4-4 arccal a tetejükön. Ebből már nincs minden meg, de így is hatalmas arcok sokasága fogadja a látogatót. Ez kicsit zsúfolt hatást kelt, de egyben fantasztikus látványt is. Tibi szakkifejezéseivel élve, gondolom azt kitalltátok, hogy ez a templom a bonyolult stílusba tartozik és piramis felépítésű középen a Mehru heggyel. Pihenő nap ide vagy oda, én ekkorra már eléggé telítődtem az infókkal, így nem volt kedvem bogarászni a domborműveket, csak sétálgattam és nézelődtem. Tibi továbbra sem adta fel, és lépésről lépésre végigjárta.

Következett a Baufon nevű templom, ami építészeti kvalitás ide vagy oda, összeomlott. Túl nagyot akartak építeni, de nem sikerült. Azért így is meg lehet nézni, bizonyos részei jól talpon maradtak.

Aztán továbbsétáltunk a Phimeanakas nevű templomhoz. Én ezt csak alulról vizslattam míg Tibi fentről is szemügyre vette.

Sétánkat az Elefántterasznál folytattuk, ami a király dísztribünjeként funkcionált. A terasz fala sok-sok elefánttal, garudával (ember-sas kombó), oroszlánnal és táncosokkal van díszítve.

Kicsit közelebbről is meg akartuk nézni mi van a falon, de azt a tényezőt kihagytuk számításaink közül, hogy ez egy mocsárra épült, és most bizony monszun van. Hát ez lett az eredménye:

Az elefánt terasz mellett van a leprás király terasza, ami nevét a rajta levő szoborról kapta. Falait szintén domborművek díszitik. Itt Tibi nagyon kereste az öt fejű lovat, de végül szerencsére sikerült megtaláni.

Volt még a közelben egy kis tó, ami fürdőként funkcionált, így azon is vannak domborművek, meg egy kis templom. Egy kis frissítő jegeskávé és egy ebéd után újra éreztünk erőt magunkban, hogy elbattyogjunk ezekhez. És nem is bántuk meg, mert erre alig járt valaki és így nagyon hangulatos volt.

Le is heveredtünk a templom mellett egy kőre, és onnan élveztük a látványt meg a nyugalmat.

Visszafele egy kis vallási jelenetnek is szemtanui lehettünk:

meg annak, hogy hogy is készülnek a festmények itt:

Visszamentünk Kathez és ő vitt minket következő templomunkhoz, a Preah Khanhoz.  Ekkorra a meleg már kezdett nagyon elviselhetetlen lenni, de Tibi továbbra is kitartóan nyelte az infókat.

És amiket láttunk:

Vissza Kathez, és irány tovább Ta Somhoz. Itt már csak sétálgattunk és nézelődtünk.

Aztán következett az utolsó állomás Angkoros kalandozásunkban, a Phnom Bakheng. Ez minden nap rajta volt a programlistánkon, ugynis állítólag innen gyönyörű a naplemente. Biztos így van, de sajnos minden délután fekete volt az ég, így meg nem jönnek át annyira a naplemente szépségei. Ma se volt jobb idő ekkorra, de legalább felmentünk és körbenéztünk. Igen, ez egy hegyen van. Lehet elefánttal is menni, de mi a gyalogos módot választottuk. Maga a templom nem volt nagy szám, de legalább látszott fentről az Angkor Wat a távolban. Elképzeltük milyen lehet tiszta időben.

Elbúcsúztunk Angkortól. Sokat láttunk, sokat tanultunk és sokat izzadtunk ebben az öt napban, így azt hiszem ez csak úgy összegezhető, hogy fárasztó, de fantasztikus volt.

Katat megkértük hogy vigyen el minket egy étteremhez, amit neten néztünk ki, és elbúcsúztunk tőle. Nagyon örültünk, hogy ő vitt minket végig, jó volt, hogy tudtunk vele beszélgetni, abból is sokat tanultunk.

Az étterem, ahol kitetettük magunkat egy nonprofit étterem, ahol árva gyerekeket segítenek, és tanítanak. De nem csak a háttérstory, hanem a kaja is nagyon jó volt, csak azt sajnáltuk miért nem jöttünk ide eddig. Nyers rákot ettünk jégen csili szósszal, kértünk hozzá morning gloryt, ami párolt zöldség osztriga szósszal és kipróbáltuk az angolnát is.

Aztán spuriztunk vissza a szállásra, mert 7 körülre mondták, hogy indul a buszunk, vagy legalábbis akkor vesznek minket fel. Addig meg még le akartunk fürödni, mert hát nyakig sárosak voltunk. Végül fél 8 előtt valamivel jött egy tuktuk értünk, amivel kivittek az állomásra. A buszútról Katus mesélt, hogy nagyon jó, mert van ágy és tök jól lehet aludni végig. No hát mi ezekkel a várakozásokkal szálltunk fel. Az ágy az stimmelt is, egymás felett két sorban voltak matracok úgy, mintha egy napozóágyban feküdnél. Úgy hirdették, hogy long leg, de itt biztosan nem ránk gondoltak, hanem a kis ázsiaiakra :-)

Fel is pattantunk a buszra, és kényelembe helyeztük magunkat. Eddig minden jónak tűnt, még a lábainkat is elpakoltuk valahogy. Aztán 8-kor el is indultunk. Nem sokáig mentünk, mert a város határában megálltunk, és tömegesen kezdtek felszállni az emberek. Persze nem csak annyian ahány hely volt, hanem sokkal többen (feltételezem ez a pénz a sofőr zsebében landolt), akik végül a folyosón huppantak le. De annyian voltak már, hogy Tibinek, aki a folyosó felőli helyen volt, folyamatosan volt valaki a lábán. Nekem se volt sokkal jobb a helyzetem az ablak mellett, mert a légkondi nem működött, ablak nem volt, bent a levegő se járt, így egy idő után elfogyott a friss levegő, és ráadásul iszonyat meleg lett. No de még mind rendben is volt egészen addig, míg valaki fel nem szállt egy adag duriánnal. Ezt csak azt tudja átérezni, aki találkozott már duriánnal. Korábban már meséltünk róla, hogy ez egy nagy gyümölcs, ami iszonyat büdös. Olyannyira büdös, hogy Szingapúrban külön szabály van rá, hogy tömegközlekedési eszközre tilos duriánt felvinni. No hát sajnos Kambodzsában ezt a szabályt nem fektették le, így lehetett az, hogy durián került a buszra. Persze mikor megéreztük a szagot gondoltuk, hogy sebaj, az orr hamar elfárad, majd jobb lesz ez... no egy frászt. Nem tudom hogy van ez, de duriánban nem tud elfáradni az orrod. Sőt, amikor kinyitják az ajtót, jön be egy kis levegő, akkor a szag új erőkre kap...

Ezt már csak fűszerezte az, hogy mindig volt valaki, még hajnal 3-kor is, aki hangosan bömböltetve hallgatta a zenét, vagy épp a harmadik sorból "beszélgetett" ordítva a sofőrrel... ezt már a jó kis füldugónk sem védte ki.

No ebben a környezetben gondolhatjátok milyen jót aludtunk. :-)

comments