Napló, 2012. május 9.

No ma ismét megpróbálunk eljutni Vanuatura. 6-kor indul a gép, ami ismét egy korai kelést jelentett, ezennel 3:45-re jött értünk a shuttle. Most minden rendben ment, időben indultunk, és időben ékeztünk Brisbanebe is. Volt kb 2 óránk a következő gép indulásáig, de már kezdtük unni a duty free boltokat is, az elmúlt napokban már párat végigjártunk, így inkább csak az olvasásnál maradtunk.

Szerencsére a következő gépünkkel sem volt semmi fennakadás. A kilátás az jó ideig a nagy kékség volt, de egy idő után megjelentek a szigetek, majd meg is érkeztünk.

Már a repülőtéren nagyon szimpatikus lett ez a népség. A határőr megkérdezte meddig maradunk, mi mondtuk, hogy júni 6-án repülünk vissza Aucklandbe. Ekkor láttuk gondterhelt arcát. Először azt hittük persze, hogy problémázik azon, hogy túl sokat maradunk, de aztán kiderült, hogy csak az okozott nagyobb fejfájást, hogy kiszámolja akkor hány napot is maradunk. Ebben segítségére siettem, aztán egyből meg is kaptuk a pecsétet.
Itt is eltanulták a nagy vámvizsgálatot, hogy ne lehessen kaját behozni. De nem vitték túlzásba a kutakodást. Megkérdezték mi van nálunk, elmeséltük, aztán mondták, hogy ok. Később jöttem rá, hogy pár dolgot elfelejtettem mondani, no de hát mindegy.
Már az útlevélellenőrző pontnál lehetett hallani a kellemes muzsikát, egy helyi banda zenélt a kijáratnál.
Meglepetésünkre a kijáratnál volt egy nagy tábla, amin fel volt sorolva egy egész sor szállás, melléírva, hogy mennyibe kerül a taxi odáig. Ez azért nem semmi szerintem.
Lehetett volna buszozni is, de végül úgy voltunk, hogy egyszerűbb lesz most a taxi. Míg én kikerestem a tarifát Tibi megtámadta az ATM-et, és felmarkolt egy adag zsét. Az itteni fizetőeszköz a vatu, és 1 vatu 2,3 Ft.
Vanuatu egy 83 szigetből álló ország, Ausztráliától észak-keletre, Fijitől nyugatra fekszik. Fővárosa Port Vila, ami az Efate nevű szigeten van. Ide repültünk mi is. Ezt a fővárost úgy kell elképzelni, hogy kb 25ezren lakják, és az egész országban is összesen 200 ezren laknak.
A mi szállásunk (mármint amit kinéztünk) a városon kívül volt, egy Blue Pango nevű motel. A taxisofőrtől tudtuk meg, hogy a szállástól nem messze van a Pango nevű falu. Megérkezve a motelba nem volt mit kifogásolnunk. Az óceán partján találtuk magunkat. A kis apartmanunk kb 20 méterre volt a parttól, és az ágyból lehetett látni az óceánt.

Mivel kajánk nem volt és már kezdtünk éhesek lenni, elindultunk bevásárolni. A szállásadó koreai csókánk azt mondta, hogy itt egyből jobbra lesz egy bolt, de az persze zárva volt. Gondoltuk sebaj, besétálunk a városba. Elég hosszan sétáltunk, de végül elértünk a nagy szupermarkethez.
Azt még nem mondtam, hogy Vanuatu angol és francia gyarmat is volt egyben. Úgymond "függetlennek" nevezték, ami persze inkább azt jelentette, hogy mindketten belekotnyeleskedtek hogy menjenek a dolgok.  És ez a kettősség mai napig jelen van. Beszélnek franciául és angolul is, meg persze mindenki a saját nyelvén, mert abból is van falunként legalább egy. Az, hogy itt jobboldali közlekedés van az pl annak köszönhető, hogy egy ideig az angolok baloldalon közlekedtek, a franciák jobboldalon, így aztán egy jó nagy káosz alakult ki. Ekkor megállapodtak, hogy az lesz a közlekedési irány, amilyen közlekedésű jármű legközelebb az országba érkezik. Így nyert a jobboldal.
No ez az angol francia dolog nem véletlenül jött most elő, ugyanis a boltot is Au bon marchenak hívják. Teljes meglepetés ért minket a felhozatalt illetően. Voltak ausztrál, új-zélandi, olasz cuccok is, no de legnagyobb mennyiségben francia áruk tömkelege. Hatalmas sajtpult, libamáj, halaspult stb. Nem győztünk álmélkodni. Hát azért nem erre számít az ember egy csendes-óceáni szigeten.

Vettünk is estére egy jó kis halacskát.

A boltból visszafelé busszal akartunk menni, de megszólított minket egy taxis csóka, hogy menjünk vele, mondjuk meg mennyiért mennénk. Mondtuk, hogy 500-ért ok. Benne volt, úgyhogy elmentünk vele. Jófej volt, jól elbeszélgettünk vele. Mikor kiszálltunk Tibi rákérdezett nála, hogy mennyi lenne az ár legközelebb, a csóka erre azt mondta 300. Nagyon mókás volt a szitu.

comments

Napló, 2012. május 8.

A mai nap is rögtön egy remek angol reggelivel indult, olyannyira jól, hogy nem is tudtuk, hogy fogunk tudni ebédelni, és igazán vicces volt, hogy ez most a legnagyobb gondunk. Azt közel sem állítom, hogy éheztünk volna eddig az út alatt (a kajával való fölösleges spórolást a 19 évesen véghezvitt Olaszország-Franciaország interrail vonatozással lezártnak tekintettem. Anno sikerült 67 kilóval végeznem az utat, ami 190 centivel nem nevezhető optimálisnak), de azért csomószor napi kétszer ettünk, és azért eléggé megnézzük, hogy mit eszünk. Szóval ehhez képest most nagy hawaii volt.

A mai nap felmentünk Wellington tetejére a helyi siklóval, és a botanikus kerten át lejöttünk. Zsuzsi valamiért nem szereti a botanikus kerteket, de én azért végighúztam rajta őt. Mondjuk már az ötöde után kijelentette, hogy nem is rossz ez, csak azokat a botanikus kerteket nem szereti, ahol túl sok info van, és mindent meg kell jegyezni.

Az ebéd után elmentünk újra moziba, most az Éhezők viadalát néztük, stílusosan. Azt hiszem, nem kéne, hogy ez a blog filmkritikai bloggá avanzsáljon, így legyen elég az az örök érvényű igazság, hogy könyvben jobb :) Aki szeretné jobban kivesézni, azzal emailben szívesen megosztom a katartikus élmény hiányának okait :)

A mozi után még bementünk egy sörbárba, magyarul kocsma. Mondjuk ez annyiban volt érdekesebb, hogy kb 30 fajta sör volt csapolva és helyben is főztek sört. Nagyon komálom az ilyet, és bár elég drága volt egy korsó, mivel a tegnapi és a mai napon sokat nem kötöttünk, beneveztünk egy egy korsóra.

comments

Napló, 2012. május 7.

Akkor irány Vanuatu, amiért mindenre kaphatóak vagyunk, még a 3:45-ös kelésre is. Be is szálltunk a kisbuszba, ki is értünk, a jó kis Richard Branson által irányított Virgin becsekk pultunkhoz, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy baj van. A gépünk egy laza 14 óra múlva indul. Ezzel még önmagában nem lett volna nagy baj, de ez a gép csak Brisbanebe megy, és onnan mentünk volna Port Villába. Na ezzel annyi volt a bibi, hogy így ugye lekéstük volna a csatlakozásunkat és 8 óránál többet nem tölthettünk volna Ausztráliában, mert vízumért még nem jelentkeztünk. Mögöttünk egy hatalmas tömeg volt, a nőcin látszott, hogy izzad, hogy most mit kéne csinálnia, vad telefonálásokba kezdett, majd végül kimondta az ítéletet: El tud minket küldeni Wellingtonba, ott kell várnunk két napot és utána tudunk elrepülni Vanuatura. OK, mondtuk, de ez mit jelent. Hát, hogy el is szállásolnak. Még húztuk kicsit a szánkat, hogy hát nem is tudjuk, de persze rávágtuk, hogy f*sza.

A kilenc órai géppel tudtunk elrepülni, és közben fantasztikus kilátásunk volt a Déli alpokra és Marlboroguh fjordra is. A leszállás sem kutya, mert a wellingtoni reptér kifutója nagyon rövid, mindkét végén tenger van, és általában nagyon szeles is az idő. Emiatt az a furcsa helyzet van, hogy a leszállás előtti utolsó pillanatban a kapitány rá szokott gyorsítani, hogyha nem sikerül a leszállás, akkor még fel tudja emelni a gépet. Nekünk szerencsére nem volt problémánk.

Miután megérkeztünk Wellingtonba az volt az utasítás, hogy keressük fel az ottani Virgin Airwayt. Ez mondjuk meglett, de a pultnál meg nem volt senki. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol először egy borzasztó értetlen nővel sikerült beszélnem. Újbóli tárcsázás után kiderült, hogy nincs mit tenni, meg kell várni az 1 órát, akkor lesz csak ott valaki.

Meg is vártuk, bár eddigre már nem kicsit voltam morci. Már rég Vanuatun kellett volna lennünk, most meg sehol senki. A sebeinket azért gyorsan begyógyították, miután megjelentek, mert kaptunk egy jó kis foglalást egy négy és fél (franc se gondolta, hogy ilyen van) csillagos szállodába KAJÁval, plusz a reptéri transzfert is fizették.

Nem mondom, elég viccesen néztünk ki a hátizsákos szakadt feelingünkkel az elegáns szállodában:

Azt már mondanom sem kell, hogy a 25. emeletre kaptuk a szobát és a kaja is nagyon jó volt, bár a rák kicsit íztelen, a tésztát meg szerintem nem kellett volna annyira túlfőzni... muhahahha zseniális a világ! Azt azért megjegyzem, hogy bármennyire is sznobul hangzik, én ezt nagyon szerettem volna egyszer csinálni ez alatt az út alatt, hogy valami puccos helyre bemenni koszosan és kivenni egy szobát. Nagyon vicces, hogy ezt most anélkül sikerült megtenni, hogy fizetnünk kéne érte.

A mai napi program egyébként a kajálás volt és igen, sikerült moziba mennünk. Valahogy így: ebéd, nekem még egy Mekis sajtburger is, mert arra már régen fájt a fogam, Avengers: A bosszuállók, vacsi.

comments

Napló, 2012. május 6.

Na ma már nincs menekvés, reggel kelni kellett és felhuppanni a buszra. Azt még nem is írtam, hogy azért volt ennyire fontos ez a Christchurchbe érkezés, mert holnap hajnal 6:45-kor indul a repülőnk Vanuatu fővárosába, Port Vilába. Jó, most ezt úgy mondom, mint hogy Franciaország fővárosába, Párizsba, de igazából én is csak mostanság kezdtem ismerkedni ezzel az országgal. Egyelőre annyit róla, hogy a Csendes-óceánban kell keresni, de bővebben is írunk majd róla ha odaérünk. Vanuatun 1 hónapot tervezünk eltölteni, és ha összejön akkor önkénteskedni is szeretnénk.

Elég borongós reggel volt, köd, és felhő mindenfele. De aztán elkezdett kitisztulni az ég. Elég hangulatos volt így buszból nézve.

Sofőrbácsink hozta az itt megszokott stílust, bemutatkozott, elmondta a játékszabályokat, majd út közben amikor eszébe jutott valami a tájról, akkor azt megosztotta velünk.

A busz minden állomáson és megállóhelyen megállt, így egyből érthető lett, hogyan jön ki az a 11 órás út.

Egy megálló viszont különösen jól jött, mégpedig Dunedin. Tibi itt tanult 6 éve. Kihasználtuk a fél órás szünetet, és elfutottunk az egyetemhez, és közben Tibi gyorsan mutogatta, hogy mi merre van. Sajnos az albijáig nem jutottunk el, de a távolban azt is megmutatta. A futás ellenére sikerült egy kis ízelítőt kapnom ebből az egyetemi városból.

Este 7 körül értünk Christchurchbe. Szállást már kinéztük előre, úgyhogy célirányosan mentünk.

Aztán elmentünk még sétálni egyet a városba. Azt már korábban említettük, hogy 2011 februárjában volt itt egy nagy földrengés, amiben a város központja teljesen összeomlott. Nagy része még ma is le van zárva. Nagyon megdöbbentő látvány volt egy ilyen város, ahol látni a sok romot, és mellettük pedig a bódékban újrakezdett életet. Tele van olyan táblákkal, hogy újra nyitva vagyunk itt és itt.

Végül vettünk vacsit egy thai bódéban, és a hostelben megvacsiztunk.

Lefekvés előtt felhívtuk még anyukáinkat, és Tibi nagymamáját anyák napja alkalmából. Korán akartunk lefeküdni, mert holnap hajnal 4-re jön értünk a shuttle ami kivisz a reptérre, de sajnos csak éjfélre sikerült mindennel elkészülnünk.

comments

Napló, 2012. május 5.

Tegnap még először úgy volt, hogy ma el kell indulnunk vagy stoppal, vagy busszal Christchurch felé, hogy odaérjünk. Javában kerestük is a buszokat, hogy miként jutunk el, de elég rosszul nézett ki a dolog. Főként azért, mert nagyon drágának tűnt minden buszos megoldás. Ez elég jól mutatja milyen fáradtak voltunk, csak később esett le nekünk, hogy 2 főre írják ki az árakat. No így már mindjárt barátságosabb volt a kép, ráadásul Tibinek jött a fantasztikus ötlete, hogy mi lenne, ha ma nem mennénk sehova, hanem itt maradnánk elintézni az elintéznivalót, és 6-án mennénk Christchurchbe busszal, ami egy 11 órás buszút lesz. Nagyon megtetszett az ötlet, úgyhogy gyorsan megvettük a jegyet 6-ára, és ezzel el is mentünk aludni.

Ma is ennek fényében telt a reggel igencsak nyugisan. Neten kellett néhányat intézkednünk, postára kellett mennünk csomagot feladni, egy mosást kellett beiktatni, bevásárolni, szendvicset gyártani, és kb ennyi volt a feladatunk mára.

Útközben egy remek fish and chipset benyomtunk az egyik bódéban, ami után megnyaltuk mind a 10 ujjunkat. De ez nem volt elég egy 1 literes fagyit is megettünk ketten. Tényleg nagyon finom itt a fagyi :-)

comments

Napló, 2012. május 4.

A mai nap tehát újra nekivágtunk az utnak, és kb 20 kilomisit kellett megtennünk. Kora délután kettőkor várt minket a hajó, amivel kivisznek az útról, szóval most kicsit iparkodni kellett, hogy odaérjünk. Na azért nem volt vészes, de a tegnapi naphoz képest tempot kellett mennünk. Ma már nem volt semmilyen szintkülönbség, amit meg kellett másznunk, hanem csak egy folyó völgyében mentünk végig. Ugyanazt tudom mondani, mit Zsuzsi eddig, nagyon durván szép volt az út. A Milford Treck egy Great walk, azaz nagy túra, amiből 8 van Új-Zélandon és ezek tipikusan olyan területeken visznek végig több napon keresztül, ahol több fajta tájjal ismerkedhetsz meg. Ennek megfelelően ezen a túrán is már több területen mentünk át, havas, mohás, lápos, stb. de most is újabb dolgokat tudott mutatni. Egyrészt  ami nagyon nagy élmény volt az egy olyan folyón való átkelés, amiben angolnák voltak, és a kristálytiszta víz miatt láthattuk is, ahogy úsznak az angolnák. Mindezek mellett épp akkor ment fel a köd egy távoli erdőről, és ez iszonyat gyögyörű látványt nyújtott. Csináltunk még magunkról egy árnyékos képet a függőhídról.

A függőhíd után egy pallós úton mentünk végig, itt nagyon izgultunk, mert tegnap egy fotós látott itt három kiwit, de sajnos nekünk nem volt velük szerencsénk. Ezek után még mindig nem volt vége a meglepetéseknek, mert két fantasztikus vízesés mellett mentünk el.

Sőt, meg is mászattak minket. Volt egy olyan kiírás, hogy Harangszikla, és egy kis muksó egy ábrán mutatta, hogy másszunk be egy szűk lukon egy kb négy méter magas szikla aljában. Miután bemásztál akkor vetted észre, a kő belülről üreges, pont mint egy harang. Nem is igazán értettük, hogy ez hogy lett, de valószínűleg a közeli vízesésnek köze lehetett hozzá.

Utána egy fantasztikus tó mellett mentünk el, és lassan már ki is értünk a Milford Treck végéhez

Az út végét  a tizenkilencedik század végén rabok építették, ennek megfelelően elég széles volt, hogy egymás mellett sétálva tegyük meg az utolsó kilcsit.

Bár a túrának vége volt, de a látványoknak közel sem, mert innen indul a Milford fjord, ami talán mondhatni, hogy Új-Zéland egyik logója a Mitre csúccsal együtt. Ez utóbbi egy 1600 méter magas hegy, ami nagyon szép szimetrikus, bár Zsuzsi nem teljesen értette, hogy miért pont az különleges... valóban a többi is eléggé adja. Szóval végül hajón vittek ki minket az útról és közben nézelődtünk is jókat

A buszút vissza is nagyon szép volt.  A mai nap megnézegettük, hogy mik vannak nálunk otthon a falon. Egyrészt édesanyáméknál pont a Mitre csúcs van felfestve a konyhába, másrészt nálunk is van egy kép, amikor szó szerint a semmi közepén stoppolok, és az is itt van, pont ezen az úton, ahol a buszúton mentünk. Ha már itt járunk, akkor megjegyzem, hogy nagyon sok olyan utazóval lehet találkozni, aki borzasztó vagányan adja elő, hogy mennyi helyen járt. Igazából ez a hátizsákos turizmus már közel sem annyira alternatív, mint mondjuk a hetvenes években volt. Szóval sok az olyan turista most, aki borzasztó alternatívnak gondolja magát, pedig igazából nem is az. Azért mesélem ezt most, mert anno az a csóka, aki ledobott ott, ahol az a kép készült, amiről a nappali falunkon festmény van (követi ezt még valaki?), a 80-as években két év alatt elstoppolt Fokvárosból Kairóba. Na, az durva...

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem miután megérkeztünk visszavittük a bérelt cuccokat, és igen, most sem sikerült  elsőre, pár dolgot a hostelben hagytunk. Király volt a négy napos túra után még egyszer extrában kicaflatni a falu határába... Mindegy, a lényeg hogy ma este gourmet perceket tartottunk, mert egyrészt vettem pár kagylót, másrészt őzbélszint vettünk az ABC-ben, és kumara (édesburgonya) pürével együtt fenségeset kajáltunk.

comments

Napló, 2012. május 3.

A Milfor Trecket három nap alatt meg lehet csinálni, de mi úgy gondoltuk, hogy kiveszünk plusz egy napot és hát ez az a nap, amit pluszként tettünk be. Több túrázó kérdezte hogy hogyhogy maradunk még egy napot. Én mondtam nekik, hogy mondjanak egy helyet, ahol szívesebben lennének, ha ilyen szép idő van, de nem nagyon tudtak. :) Szóval lassan keltünk fel, főleg én, Zsuzsiban már benne volt, hogy megnézi a VÍZESÉST :) Én úgy voltam vele, hogy mivel ma nincs nagyon más programunk, nem kell korán elindulni, dehát ez van. Ja, elbúcsúztunk az amcsi pártól, blogot cseréltünk, gondolom reklámozok egyet http://www.krisandcori.com/ Szóval Zsuzsi már kezdett elkeseredni, hogy mi lesz, ha nem érünk oda időben a vízeséshez, és már árnyékos lesz. El is indultunk, és hát a táj most sem volt randa

Amikor odaértünk ott találtuk az idősebb kiwi párt, akik úgyszintén ittmaradtak plusz egy napra. Sajnos a vízesés alja árnyékban volt, de lassacskán kiderült, hogy onnan most fog eltünni az árnyék, szóval végül is jókor érkeztünk.

A hatalmas vízpermetben minden kezdett elázni, így felvettük a bérelt cuccainkat, és  lassan megpillantottuk szivárványostul a vízesést. A vízesés maga Sutherland vízesés névre hallgat, és egy ottani tábla szerint ez a világ ötödik legmagasabb vízesése. A google szerint már nem, azt hiszem 11. vagy valami ilyesmi, de lényeg, hogy több mint 500 méter, három zuhatagban jön le, és valóban lélegzetelállító.

Ez már mind maga nagyon nagyon gyönyörű lenne, de most jött valami olyasmi, ami fantasztikussá tette a napot. Mike, a kiwi csóka elmesélte, hogy 40 évvel ezelött bement a vízesés mögé, és ha jól emlékszik meg lehet kerülni. Késöbb kiderült, hogy rosszl emlékezett, megkerülni nem kerülte meg, „csak” mögé ment. Én mindig is ilyen hülye mászkálós voltam, amihez olyan élmények csatlakoznak, mint hogy a kassai osztálykirányduláson felmásztam az osztályfőnök fiával az erkélyeken a negyedikre, ahol a helyi lányok voltak, vagy hogy a Plitvicei tavaknál felmentem a vízesésekhez, ahol a fél park izgult, mire a vadőr utánam ment. Ugyanakkor ez mind már régen volt, és az elmúlt öt évem legnagyobb adrenalin fröccse az volt, hogy lefagy-e az excel vagy sem. Most viszont minden feléledt, és újra úgy éreztem, hogy élek, és teljesen beszarva mentem előre. Elöször le kellett vennem a cipőmet és mezitláb átmentem a folyón. Ezek után mohás köveken át kellett másznom, miközben a szél időnként felém fújta a vízsugarat, de azért még messze volt. És végül sikerült mögé jutnom. Addigra már alig sikerült látnom valamit, mert annyira párás volt minden, hogy szinte ki se lehetett nyitni a szemet, de amikor felnéztem, fantasztikus volt. Sajnos ez nem ilyen Tarzan story, nem volt mögötte titkos átjáró, de a másik oldal felé simán ki lehetett jönni relatíve csúszós köveken. Annyira fel voltam dobva, hogy Zsuzsit azonnal benyomkodtam a vízhatlan gatyájába, és már vittem is be a relatíve egyszerűbb úton, majd kijöttünk. Hát neki is zseniális élmény volt, és azt hiszem nagyon kevés csajt sikerült volna berimánkodnom oda :) Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire jól... A kameráról már ez annyira nem mondható el, mert bepárásodott, de a nap végére meggyógyult

Boldogan jöttünk vissza a szállsra, és addigra már ott is volt a következő csapat. A mostani csapat össz vissz négy ember volt, és jófejek voltak. Egy spanyol pártól sikerült több infot megtudni Nepáról és egy örült kiwi csókától sok jó storyt hallottunk, például, hogy az éjszakai fejlámpás mountain bikeozás erdőben az mennyire jó, vagy hogy három dolog kell ahhoz, hogy ne fáradjon el a lábunk kiránduláskor: 1 megállás után egy órán belül együnk, 2 a lábakat pár percre be kell lógatni nagyon hideg vízbe 3 kompressziós harisnyát kell viselni... ki tudja...

comments

Napló, 2012. május 2.

Reggel még a tegnapinál is szebb időnk volt. Bár deres volt a fű, és igencsak hideg volt, de egy darab felhő se volt az égen. Ez hatalmas szerencse. A Milford Trekről azt mondják, hogy szezonban is folyton esik az eső, (évente 200 napot), szezonon kívül meg általában pláne rossz idő van. Így ez a napsütés nagyon kivételes.

Ráadásul abba csak most gondoltunk bele, hogy a neten az volt, hogy április 30-ig van betelve a foglalás, és onnantól nem kell foglalni, de mint kiderült, már április 27-től lehetett volna menni a túrára foglalás nélkül. Mekkora szerencsénk van, hogy ezt nem tudtuk, mert akkor biztos ahhoz időzítettünk volna, és úgy értünk volna Te Annauba, viszont azokban a napokban, egészen május 1-ig nagyon rossz idő volt erre fele. Hó is esett. Szóval minden annyira összejött ezzel a túrával kapcsolatban, hogy az csak na. És ennek nagyon-nagyon örültünk.

Reggeliztünk, matéztunk, összepakoltunk és indultunk. Viszonylag a középmezőnyben. Ma átmegyünk a Mackington hágón. Azt írták, hogy 2,5 óra odáig az út, de mi másfél alatt felértünk. Ezen a szakaszon se maradtunk látvány nélkül. 

Egy idő után megjelent a hó az ösvényen, és volt ahol alattomosan jegesek voltak a kövek.

Az útmentén a fűről lógtak a jégcsapok, amit Tibi meg is kóstolt.

Nagyon élveztük végig a felfelé utat.

Aztán egyszer csak felértünk. Fantasztikus látvány volt. Hatalmas szakadék és hatalmas hegyek újra a völgyből. Fent egy kis tó és egy emlékmű.

El is időztünk vagy 2 órát, és közben meglátogatott minket egy kea pár, akik hegyi papagájok. Egyáltalán nem félősek, úgy, ahogy a többi madár se errefele.

Megettük ebédre való szendvicsünket, aztán tovább indultunk. Nagyon tetszett, hogy a Milford Trekken még arra is odafigyelnek, hogy rendesen felöltözzünk :-)

A lefelé vezető út se hagyott kívánni valót maga után. Engem lenyűgöztek a hatalmas hegyek, amik közvetlenül felettünk tornyosultak, az meg pláne, hogy vízesések zubogtak rajtuk.

Itt útközben találkoztunk a parkőrrel, aki elkérte a faházakba szóló jegyünket. Tőle megtudtuk azt is, hogy a következő napokra is jó időt mondanak, és még azt is, hogy wekának hívják azt a madarat, amivel már találkoztunk felfelé jövet. Ő az:

És aztán hamarosan újra változott a táj, beértünk ismét az erdőbe, és bal oldalunkon egy folyó zúgott lefelé nagy robajjal. Ez az én napom volt, mert ez is tele volt vízeséssel.

És a hatalmas páfrányokról még nem is írtam, pedig abból is vannak jó páran itt az erdőben.

Az útról volt egy kitérő, ami a Sutherland vízeséshez vezetett, de mi azt most kihagytuk. Úgy terveztük, hogy maradunk plusz egy napot, és majd azon, azaz holnap megnézzük. Így többet is tudtunk időzni a mai szakaszon, amit nagyon élveztünk.
A mai túristaházhoz megérkezve kerestünk egy ágyat magunknak. Itt külön kis házakban voltak az ágyak, és külön a kandallós "ebédlő". Tegnap is és ma is ugyanazokkal a szobatársakkal kerültünk össze, egy nagyon aranyos amcsi párral, Chrissel és Corival. Colorádoból valók, és fél évet utaznak. Infókat cseréltünk, mert ők pont Dél-Amerikába tartanak, ellenben voltak már Indiában.
Összekészülődtünk a vacsifőzéshez ismét. Ma se készültünk bonyolultabb menüvel mint tegnap. Volt egy idősebb kiwi pár (azaz csak a csóka volt kiwi, a felesége német), akik teljes konyhát hoztak magukkal. Tegnap steaket ettek, reggelire szalonnát sütöttek, és most is rittyentettek valami jó kis vacsit.
A tűz az egy kissé leválasztott térségben volt, és azt a harsányabb csapat ülte körül, mi az amcsi párral, a kiwi házaspárral és egy másik kiwi csókával beszélgettünk a hidegebb "ebédlőben".
A kiwi csóka mesélt egy vicces storyt: tavaly a barátaival kitalálták, hogy a Mount Cook környékén jégbarlangot fognak ásni, és ott ellesznek pár napot. Mindent kiterveltek, felszerelkeztek teljesen, és neki is vágtak az útnak. Elértek a kiszemelt helyre, és pöpecül ki is ásták a barlangot. Volt benne rekesz a piáknak,  kis spejz, mindenkinek saját fekhely, szóval fejedelmi volt. Elmulatoztak egy ideig, majd elaludtak. Egyszer csak arra ébredtek, hogy hatalmas robaj van, majd a következő másodpercben már a fejükre is omlott a kastély.
Hasonló történetekkel szórakoztattuk egymást egy ideig, aztán hamarosan nyugovóra is tértünk. Ma is, mint tegnap is eltartott egy ideig amíg beleheltem a hálózsákot. De legalább reggelre már teljesen jó volt odabenn a hőmérséklet.

comments