Reggel
valamiert nem keltunk koran, es amikor felkeltunk akkor sem voltunk teljesen
biztosak benne, hogy mit akarunk ma csinálni. Ami biztos volt, hogy szeretnénk
valami olyasmit reggelizni, ami nem több napos. El is mentünk a helyi pékségbe,
utána meg elmentünk inni egy gyümölcs shaket.
Megint
úgy kellett össeválogatni a gyümölcsöket. Amikor megkérdeztem, hogy a guanabana
nevű gyümölcs jó lesz-e az ananásszal a nem túl meggyőző talánt
hallottam. Azért nem lett szörnyű, de azért nem nagyon ajánlanám :)
Ezek
után hazamentünk kicsekkolni. Ez elég érdekesre sikerült. A szállásadó Omar
eddig nagyon kedves volt, így megkértük, had csekkoljunk ki egy kicsit késöbb.
Azt mondta OK, aztán másfél óra múlva olyan hisztit levágott... nem is értettük
mindenesetre az biztos, hogy mostanra nagyon gyorsan össze tudunk pakolni...
azt hiszem az év végén nem fogunk majd akarni pakolni egy ideig.
A mai
napi nagy kérdés az volt, hogy merüljünk-e holnap vagy ne. Itt a fő kérdés az
volt, hogy nekem a fülem bírná-e. A Santa Teresai surfözés óta (még január
eleje) hol fájt, hol meg be volt dugulva. A dugulás egy az egyben azt jelenti,
hogy nem hallottam vele. A mai nap és a tegnapi is tünetmentes volt
(orvosgyerekként az aktív szókincseimben vannak az ilyenek :), de nem igazán
tudtam mit tegyek. Végül felhívtuk édesanyám, meghánytuk vetettük a dolgokat,
és úgy döntöttünk, jobb lesz, ha nem merülök még egyelőre. Ezt eléggé
sajnáltam, hisz a leírások szerint, ha szerenécsnk van láthatunk ráját,
teknőst, cápát, szóval nagzon jó merülőhelynek minősül.
Elmentünk
a hát a helyi internet kávézóba, hogy megtudjuk, hogy akkot hogyan tudunk
továbbmenni, a tovább itt pedig Panamát jelenti. Nem igazán tudtunk sokat
internetezni, mert rövidesen indult is a kishajónk az úgynevezett Édes öblön át
a félszigetről a főút felé. Az öblöt egyébként Sir Francis Drake többször
használta menedékhelynek.
Amikor
átértünk a túloldalra megkerestük a buszmegállót és vártunk a határ felé menő
buszunkra. Ekkor kezdtük gyorsan felfogni, hogy egy hónap után, most hirtelen
elhagyjuk Costa Ricát. Gyorsan el is szaladtam a boltba beváltani a
lottónyereményünket sörre
Mire
megérkezett a busz a határhoz
beestelledett. Ez nem kicsit nehezítette meg a dolgunkat. A határok amúgy sem
egyszerűek, de ez a határ tényleg mindenen túltett. Pont, hogy nem a
szigorúságával, hanem épp fordítva, azért, mert szinte lehetetlen megtalálni,
hogy hol kell kijelentkezni Costa Ricából és hol kell bejelentkezni Panamába. A
határon simán át lehet lépni úgy, hogy semmilyen papírt sem látott senki.
(Szoljatok legyszi, ha most sem megy a video...)
Azt
hiszem az egészet jól leírja, hogy miután leszálltunk a buszról, logikusan ugye
nem a határ felé, hanem ellentétes irányba kell elindulni a határtól el, és ha
így mész akkor a jobb oldalon van egy kék épület, aminek az oldalában van egy
tábla, amin a Salida felirat mutatja, hogy itt kell pecsétet kérni, hogy
kilépjünk... röhej.
Szerencsére
megtaláltunk mindent és még arra is volt időnk, hogy kipróbáljuk a Cacique-ot,
a helyi iddegsejtölő piát. Cukornádból készül, de sóval és citrommal isszák,
mint a Tequilát és olyan a átlátszó, mint a vodka. A lényeg, hogy nem is volt
annyira rossz, mint amilyennek kinézett. A kocsmában nagyon nagy kamionos élet
volt. Ekkor még nem sejtettük, hogy ennek az oka a panamai indiánok, de stay
tuned, ezt majd később.
Szóval
végül sikerült belépni Panamába és még aznap eljutni busszal Davidba. Közben
áthaladtunk egy falun, ahol épp éves buli volt, a fáklyák fiestája, akármit is
jelentsen ez. Mi szinte csak a végstádiumot láttuk, azaz lóháton cowboy
kalapban hazabaktató férfiak és nők, egy platóskocsi hátán vagy 20-an együtt
ugráló lengéscsillapító tesztelők és buszon kijáratot alig megtaláló
illumináltak
