A mai
nap célja Panama City volt. A terv az volt, hogy valahogy megpróbálunk eljutni,
akár így akár úgy. Ennek megfelelően fel is keltünk korán, de én eléggé
eltököltem az időt, így csak olyan 8 óra körül tudtunk kicsekkolni a hotelből.
Mint valami háborús övezetben megkérdeztük a recepciós nőtől, hogy mi a
helyzet, nyitva vannak-e már az utak. Azt mondta, hogy szabad mehetünk, így a
taxisnak a buszállomást mondtuk. A taxis már persze mást mondott, és a
buszmegálló sem úgy nézett ki, mint amit tömegesen megrohantak volna az utasok,
más szavakkal nem volt ott senki.
Ment
a matek, gondolkodtunk mi legyen, közben megreggeliztünk. Jött egy taxis is
reggelizni, megszólítottuk, aztán megállapodtunk, hogy kivisz minket a
reptérre. Őszintén szolva ekkor találkoztunk először olyasmivel, ami
felkelthette volna a figyelmenünket, akkor is, ha nem tudunk a blokádról. A
repteret gépfegyveres őrök vették körbe, kiszállítottak minket, megnézték a
csomagokat kívülről, és csak ez után engedtek be minket. A reptéren nem mondom,
hogy lincshangulat volt, de azért egy jobb péntek déutáni IC jegyvásárlást
felülmúlt a tömeg.
Én
beálltam a sorba Zsuzsi meg elkezdett intézkedni. Nem tudom mit csinált
pontosan, sapkás emberekkel beszélt, aztán negyed óra múlva jött vissza, hogy
kéri az útlevelem, mert felraknak minket a tuti listára. A tuti lista az,
amivel a túristákat/időseket/gyerekeket ingyen elviszik. Fel is kerültünk
"utolsóként", de persze sejtettük, hogy lesznek még utolsók. Nagyon
megöröltünk, azt hiszem kevesen mondhatják el, hogy ingyen repültek. Mondjuk
nem hiszem, hogy ezeket a pontokat elszámolhatjuk majd :).
Ami
még rettenetesen érdekes volt, hogy mindenki teljesen nyugodtan intézkedett, és
persze minding mondták, hogy már csak egy óra, de akkor sem voltak idegesek. A
becsekkolás vicces volt, mert tollal írták fel például a csomagunkat, hely nem
volt, stb. Külön vicces volt, hogy amikor végre megtaláltak minket a
csodalistán, a csóka azt mondta, hogy akkor 100 dollár per fő. Én már épp
elkezdtem hadakozni, amikor nagyon elröhögte magát, és mondta, hogy csak
viccelt. Rég szivattak meg ennyire, nagyot röhögtem rajta.
A
lényeg, hogy 9-kor már a listán voltunk, és egy laza hét órás várakozás után
(úgy, hogy mi voltunk a legelsők a sorban), már fel is szállt a gépünk. Közben
láttuk, ahogy véletlenül leborítják az összes csomagot, ahogy katonai
helikopterek állnak a reptéren, meg, hogy pakolják a kaját, amit visznek a
fővárosba.
A
beszállás a következő módszerrel zajolott: el kellett menni a gép végébe és az
utolsó szabad helyre leülni. Zsuzsi állítólag hallotta, hogy tanulmányokat
írank arról, hogyan lehet az embereket a leggyorsabban beszállítani, na úgy néz
ki, ez a pofon egyszerű módszer még nem jutott eszükbe. Secc perc alatt ült
mindenki, mindenki fel tudta tenni a csomagját, nem volt várakozás. A gép maga
nagyon kényelmes volt, bőven volt lábhely, az út maga 40 perc, kicsatolni
magunkat ha 4 percre lehetett sokat mondok. Viszont ilyet láttunk a gépből:
És
ami ennél is jobb - bár a csatornát sajnos nem láttuk - azt láttuk, hogyan
sorakoznak a hajók, és hogy mennyire felkavarodott a tenger a csatorna mellett.
A
csomagfelvétel, ahogy előre gondolni lehetett teljesen kaotikus volt,
bekiabálásos-mutogatós-tolakodós, de végül meglett minden. A reptéren már
hősként vártak minket, kint volt a tévé, meg rendőrök irányítottak minket az
ingyen busz felé, ami bevitt minket a városba. Végülis egy 8 órás buszutat
usztunk meg, ingyen repültünk, nem számítottunk rá, hogy még ez is lesz.
Panam
egyébként ilyen:
meg
ilyen:
Szóval
látszik, hogy az amcsik itt voltak pár évig. Persze innen azért nem volt
fenékig tejfel minden, mivel az utak blokád alatt vannak felgyülemlett az
összes túrista, hátizsákos túrista Panama Cityben. Ennek az lett a
következménye, hogy két szállás is foglalt volt és a harmadikban is csak a
konferencia teremben (értsd, egy kisebb hodály) lévő matracokat tudták
felajánlani fejenként 15 dollárért (ez itt elég drága). Közben persze
sopánkodott a tulaj, hogy hát ez a blokád milyen dolog.
Este
még kimentünk a városba kajálni. Chevichát ettünk, ez nem más mint savanyított
(aka ecetes) hal, szerintem nagyon jó, majd ki kell próbálni otthon is ponttyal
vagy keszeggel. Végül belenéztünk a Superbowlba, amit jó pár amerikai
társaságában néztünk. Mi csak kábé 20 percig. Hogy a szerencse sorozatunk se
érjen véget, amikor megkérdeztem a tulajnőt, hogy hogyan juthatunk holnap ki a
csatornához felajánlotta, hogy ő elvisz minket, mikor a lányát viszi suliba.
Király!
