A mai nap progija, hogy
elgyaloglunk Nikaurába, ami a sziget túloldala. Kb 7 kilomisi, és a helyiek
szerint kb 3 óra. Nekünk ez elsőre kicsit soknak tűnt, de gondoltuk sebaj, majd max elöbb érünk oda.
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy miért caflatunk három órát a túlpartra. A
válasz, hogy Nikaurában van egy tengeri védett övezet. Állítólag nagyon jó ott
a snorkelzési lehetőség. (esküszöm ki kéne erre valami rendes magyar szót
találni, mert a pipás merülés kicsit körülményes). Nem nagyon tudtuk, hogy mi legyen Mariusszal
meg Annával, mivel eredetileg ketten akartunk odamenni. De végül mivel tegnap
is tök jó fejek voltak, szóltunk nekik, hogy ha van kedvük jöjjenek. Nem is
bántuk meg, teljesen jó fejek voltak. Marius Új-Kaledónián (ez Vanuatutól egy
kicsit délebbre levő francia sziget) dolgozott. Egész pontosan garnéla farmon végzett
kutatást, ugyanis biológus. Leírom, hogy tudjátok, bármikor hasznos lehet. A
lényeg, hogy a rákokat farmokon tenyésztik, ezt mondjuk én rögtön nem tudtam.
Annyi rákot eszünk mi emberek, amennyit
nem tud az óceán sem kitermelni, ezért vannak a farmok. Itt most a
garnélákról van szó. Az angolban van a prawn meg a garnéla, a kettő az full
ugyanaz az állat, csak a prawn az kisebb. A tenyésztett rákok állatplanktonokat
(zooplankton) esznek, azok meg növényi planktonokat. A ráktermesztés úgy
zajlik, hogy etetik a vizet, majd miután túlszaporodik a zooplankton ki kell
burítani a vizet. Marius azt nézte, hogy a fény megfelelő kezelésével be
lehet-e állítani azt, hogy pont annyi növényi plankton legyen, amennyi annyi
állati planktont tart el, ami pont jó a rákoknak, de nem lesz túlszennyezett.
Abba lehet hagyni az izgulást, lehet. A mondandóm lényege, hogy érdekes
emberekkel voltunk az úton.
Az út maga is nagyon jó volt,
tényleg hihetetlen, hogy az embert megállítják útközben, hogy kik vagyunk, mit
csinálunk erre. Van aki kísért is minket egy ideig, mert egyirányba mentünk. Az
egyik srác pl Niakurából költözött Lamenhez közel, mert az anyja nővér az
itteni kórházban. A kórház az mondjuk három kisebb ház, röntgen sincs, ha
valakinek törése van, akkor már megy is Villába. Szülést, meg egyszerűbb
dolgokat viszont lerendeznek.
Amikor kisebb területekhez
érkeztünk, akkor ott már tényleg nagyon durván kedvesek voltak az emberek. Ezt
úgy kell elképzelni, hogy kb 3 darab hatvan év körüli bácsi feláll és odajön
hozzánk és kezet nyújt. Megkérdezik, merre, mennyit maradunk, stb. A gyerekek
közül van olyan aki megijedt tőlünk. Elkezdett sírni, és szó szerint bebújt az
anyjának a szoknyája alá, az anyja meg kuncogott nagyon. Nem hiszem, hogy túl
sok fehér embert láttak. Itt már okosabbak voltunk, és kiosztottunk pár füzetet
meg színes tollat, amiket még Villából hoztunk. Nagyon örültek nekik.
Az utunk nem volt adrenalin
fröccstől mentes. Az egyik nagy esemény volt, egy kb 7-8 méter hosszú lián az
egyik fán, amin lengedeztünk egy kicsit.
Marius volt az első, aki
kipróbálta, aztán én. Kicsit lengtem, aztán átadtam Zsuzsinak. Nagyon vicces
volt, de gondoltam, ha már itt vagyunk, és ennyire jól éreztem magam a vízesés
mögött Új-Zélandon, akkor megintt kell valami hülyeséget csinálnom. Szóval fel
is másztam egy kicsit a fára, és ahogy csak lehet belendítettem magam. Ennek az
lett persze a vége, hogy amikor a túloldalt voltam leszakadt az egész, pont
mint egy rajzfilmen, és kb egy, max másfél métert estem le egyenesen a dzsindzsásba,
a hátamra. Nem lett semmi bajom, sőt jót szórakoztunk rajta, miután felálltam.
Rájöttem azért üvölt Tarzan, mert ha esetleg leesel minden levegő bennakad a
tüdődben, az meg sz*r :)
A másik eset szerintem sokkal
félelmetesebb volt. Ahogy mentünk az úton Ana mögött nem többel mint egy méter
becsapódott a kókuszdió. Ez így viccesnek hangzik, de ez nem a Tom és Jerry, és
a kőkemény kókusz kb 10 méter magasról esett le. Nem tudom Vanuatun hogy van,
de azt tudom, hogy Fijin egy rája öli meg a második legtöbb embert minden
évben. Az első hely a kókuszé. Minden esetre túlélte Ana, de elég durva volt.
A táj is fantasztikus volt,
mellettünk volt egy Lopevi nevű vulkán, gyöngyörű kék tengerpartok mellett
haladtunk el, valamint a flóra és a fauna is kiváló volt.
Amikor valóban három óra alatt odaértünk
épp egy köteg bambuszt cipelő embert fényképeztem le, majd meg is szólított
minket. Kérdeztük merre van a tengeri védett övezet, mondta, hogy már
túljöttünk egy kicsit, de semmi gond, mert pont ő az ottani halőr :) Vissza is
sétáltunk valamennyit, majd mutatta, hogy hol menjünk be. Kb 100 méteren
keresztül kellett úgy úszni, hogy egy hatalmas korallmező fölötti 50 centis
vízben kellett úszni, nagyon vigyázva, hogy a hasunkat ne karcolja halálra a
korall. Már mind azt hittük, hogy ilyen lesz az egész. Aztán egyszer csak
elértünk egy medencéhez és fantasztikus volt. Egy az egyben, mintha egy
akváriuba lettünk volna, én még ilyen helyen nem voltam. Egyrészt nagyon sok,
másrészt nagyon nagy, harmadrészt pedig nagyon sokfajta hal volt. És mindehez
az is hozzátartozik, hogy abszolút nem féltek tőlünk, sőt időnként meg is
vizslattak minket. Nehéz ennél jobban cifrázni, teljesen mint egy
akvárium....Nagy élmények közé tartoznak: hatalmas vitorláshalak, languszta,
vörös nagyszemű halak. Én nagyon elgondolkoztam az egészen. Vanuatu ugye az
óceán közepén van. Lamenen kb csak 300-an laknak, és itt nincs ipari halászat,
horgászat, mindenki csak annyi halat fog, amennyit megeszik. Ennek ellenére még
ott is sokkal kevesebb hal volt, mint itt Nikaurán, és azzal meg nem is akarom
összehasonlítani, mint ami az Adrián van. Durva, hogy mennyire „kimerítjük” a
természeti erőforrásokat.
Az úszkálás után ismét át kellett
kelnünk az alacsony korallos részen, és most még alacsonabb volt a víz. Időnként
fel kellett állni, és gyalog menni a halott korallokon. Nem viccelek, ahogy a korallok
a súlyom alatt beszakadtak, időnként sípcsontközépig belesűllyedtem a korallba.
Nagyon sajnáltam a dolgot, még úgy is, hogy azok már halott korallok voltak.
Csókánk (Robert) mellé jött egy
másik, és miután átöltöztünk, megnéztük a bungalowt, ahova még egy éve is
lehetett jönni túristaként. Ez mára bezárt és benőtte a gaz.
Nagyon kedvesek voltak mind a
ketten. Úgy gondoltuk, hogy adunk nekik valamennyi pénzt mármint a védett
területhez, mint egy önkéntes belépő. Eredetileg mielött jöttünk volna,
gondolkodtunk azon is, hogy hátha lesz itt is önkénteskedési lehetőség a
rezervátumban, de a rezervátum az itt úgy működik, hogy Robert és haverja
figyel rá és kész, így nem sok munkánk lett volna, ha idejövünk :)
Visszafelé még egy vicces dolgot
vettünk észre. Azt már írtuk, hogy az üzemanyag nagyon drága és hát
észrevettük, hogyan küldenek egymásnak csomagokat az emberek. Figyeljétek a
feliratot a jobb oldali kosáron:
Este eléggé fáradtan értünk haza. Szerencsére már kész
volt a vacsi. Ami taro volt, úgyszintén egy györkérféle. Egyikőnknek sem
izlett, de táplálónak tápláló. Szerintem nagy karácsony lehetett Viliéknél
azzal, hogy négy vendégük volt, és ennek köszönhető, hogy ma is volt áram. Nem
fogjátok elhinni mit láttunk. A Super love másodszorra is hatalmas élmény.
