A Milfor Trecket három nap alatt
meg lehet csinálni, de mi úgy gondoltuk, hogy kiveszünk plusz egy napot és hát
ez az a nap, amit pluszként tettünk be. Több túrázó kérdezte hogy hogyhogy
maradunk még egy napot. Én mondtam nekik, hogy mondjanak egy helyet, ahol
szívesebben lennének, ha ilyen szép idő van, de nem nagyon tudtak. :) Szóval
lassan keltünk fel, főleg én, Zsuzsiban már benne volt, hogy megnézi a VÍZESÉST
:) Én úgy voltam vele, hogy mivel ma nincs nagyon más programunk, nem kell
korán elindulni, dehát ez van. Ja, elbúcsúztunk az amcsi pártól, blogot
cseréltünk, gondolom reklámozok egyet http://www.krisandcori.com/
Szóval Zsuzsi már kezdett elkeseredni, hogy mi lesz, ha nem érünk oda időben
a vízeséshez, és már árnyékos lesz. El is indultunk, és hát a táj most sem volt
randa
Amikor odaértünk ott találtuk az
idősebb kiwi párt, akik úgyszintén ittmaradtak plusz egy napra. Sajnos a
vízesés alja árnyékban volt, de lassacskán kiderült, hogy onnan most fog
eltünni az árnyék, szóval végül is jókor érkeztünk.
A hatalmas vízpermetben minden
kezdett elázni, így felvettük a bérelt cuccainkat, és lassan megpillantottuk szivárványostul a
vízesést. A vízesés maga Sutherland vízesés névre hallgat, és egy ottani tábla
szerint ez a világ ötödik legmagasabb vízesése. A google szerint már nem, azt
hiszem 11. vagy valami ilyesmi, de lényeg, hogy több mint 500 méter, három
zuhatagban jön le, és valóban lélegzetelállító.
Ez már mind maga nagyon nagyon
gyönyörű lenne, de most jött valami olyasmi, ami fantasztikussá tette a napot.
Mike, a kiwi csóka elmesélte, hogy 40 évvel ezelött bement a vízesés mögé, és
ha jól emlékszik meg lehet kerülni. Késöbb kiderült, hogy rosszl emlékezett,
megkerülni nem kerülte meg, „csak” mögé ment. Én mindig is ilyen hülye mászkálós
voltam, amihez olyan élmények csatlakoznak, mint hogy a kassai osztálykirányduláson
felmásztam az osztályfőnök fiával az erkélyeken a negyedikre, ahol a helyi lányok
voltak, vagy hogy a Plitvicei tavaknál felmentem a vízesésekhez, ahol a fél
park izgult, mire a vadőr utánam ment. Ugyanakkor ez mind már régen volt, és az
elmúlt öt évem legnagyobb adrenalin fröccse az volt, hogy lefagy-e az excel
vagy sem. Most viszont minden feléledt, és újra úgy éreztem, hogy élek, és
teljesen beszarva mentem előre. Elöször le kellett vennem a cipőmet és mezitláb
átmentem a folyón. Ezek után mohás köveken át kellett másznom, miközben a szél
időnként felém fújta a vízsugarat, de azért még messze volt. És végül sikerült
mögé jutnom. Addigra már alig sikerült látnom valamit, mert annyira párás volt
minden, hogy szinte ki se lehetett nyitni a szemet, de amikor felnéztem,
fantasztikus volt. Sajnos ez nem ilyen Tarzan story, nem volt mögötte titkos
átjáró, de a másik oldal felé simán ki lehetett jönni relatíve csúszós köveken.
Annyira fel voltam dobva, hogy Zsuzsit azonnal benyomkodtam a vízhatlan
gatyájába, és már vittem is be a relatíve egyszerűbb úton, majd kijöttünk. Hát
neki is zseniális élmény volt, és azt hiszem nagyon kevés csajt sikerült volna
berimánkodnom oda :) Nem tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire jól... A kameráról
már ez annyira nem mondható el, mert bepárásodott, de a nap végére meggyógyult
Boldogan jöttünk vissza a szállsra, és addigra már ott
is volt a következő csapat. A mostani csapat össz vissz négy ember volt, és
jófejek voltak. Egy spanyol pártól sikerült több infot megtudni Nepáról és egy
örült kiwi csókától sok jó storyt hallottunk, például, hogy az éjszakai
fejlámpás mountain bikeozás erdőben az mennyire jó, vagy hogy három dolog kell
ahhoz, hogy ne fáradjon el a lábunk kiránduláskor: 1 megállás után egy órán belül
együnk, 2 a lábakat pár percre be kell lógatni nagyon hideg vízbe 3
kompressziós harisnyát kell viselni... ki tudja...
