A mai reggelt azzal kezdtük, hogy jártunk egy kis
canossát, hogy hát bocsi, meg minden. Nagyon nem kellett, mert Melanie
röhögött, hogy hát igen, mindenkin látta, hogy a mostani kava erős volt. Azt
mondta, van ilyen, mert van amikor erősebb, van amikor gyengébb. Mi abszolút
nem éreztük bűnösnek magunkat, nem ittunk többet, mint eddig, de még mindíg
zavart minket, hogy az utolsó este így végződött.
Délután egy harminckor volt a
„check-in”, ami azt jelenti, hogy nem baj, ha kettőkor kint vagy. Szóval, volt
még időnk tevékenykedni. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy lementünk
kicsit sétálni. Nagyon fájdalmas volt a dolog. A faluban már több embert
ismertünk, minket meg nyilván majdnem mindenki vágott már, hogy kik vagyunk. No
persze csak innen. Ezt azért mondom, mert ma érkezik a Big Sista, megy Villába,
és emiatt az egész szigetről jönnek ide. Meg is szólított minket egy srác,
akivel elbeszélgettünk. Jó hosszan ültünk kint vele a mólónál, majd
ellátogattunk a tegnapi katasztrófa helyszínére.
Több mint két hét után újra
minden dolgunkat be kellett nyomni egy hátizsákba, hát egy kicsit sem örültünk
neki. Kiültünk még beszélgetni Melanival. Komolyan mondom a kutyától kezdve
Julieig mindenki érezte, hogy megyünk. Julie folyamatosan jött oda játszani, és
vagy ötször kérte mindkettőnktől az „ez elment vadászni, ez meglőtte” játékot.
A kutya meg ráfeküdt a hátizsákra. Melanieval való beszélgetés nagyon érdekes
volt. Most mesélte el, az itteni „ballagást”, amit a vanuatus cikkben írtam,
valamint elmondta a temetés procedúráját, hát az sem egyszerű, nőként mondjuk
nem jössz ki a házból egy hónapig. Vili sajnos nem volt itt, mert a parlamentből
az epii kerületi képviselők a szigetre jöttek, állítólag az 1980-as parlament
felállása óta először. Vili volt a moderátor a beszélgetésen, ahol a helyiek
kérdezhettek. Idén választás lesz, erre fel a nagy cécó. Mi nagyon vártuk, hogy
jöjjön, de sajnos el kellett búcsúznunk. Melanie elsírta magát a búcsúzáskor,
mi borzasztóan meg voltunk hatódva. Nagyon nem volt egyszerű.
Amikor mentünk a faluban,
találkoztunk Vili anyjával, meg Julie is odaszaladt. Már az úton voltunk,
amikor jött pick uppal a repteres csóka (ő a becsekk, security, torony
egyszemélyben, duty free nincs) és mondta, hogy pattanjunk a platóra. Miközben
robogtunk Elisont is elintegettük. Az utolsó pillanatig vártunk Vilire, de
sajnos nem ért ki.
Borzasztó szomorúak voltunk, hogy
el kell mennünk...
Az elbúcsúzásunk Epitől
fantasztikus volt. Én nagyon rá voltam izgulva a kisrepülőre, tiszta Balu
kapitány a dolog. Mutatok pár képet, aztán azt hiszem nem kell leírni, miért
tetszett ennyire
A szél rendesen dobálja itt a
gépet, Zsuzsinak fel is keveredett a hasa. Külön élmény volt, hogy még két
helyen megálltunk, mert Ambrymon és Malekulán is megállt a gép felvenni és
letenni utasokat. Nagyon vicces végignézni egy leszállást, hogy teljesen belát
az ember a cockpitbe. A gépen főleg gimisek utaztak balra-jobbra, mert ugye
sulikezdés van.
Amikor megérkzetünk Santoba
konstatáltuk, hogy városban vagyunk. Egész pontosan Espirito Santo a sziget és
Luganville a város. A szigetnek nagyon érdekes történelme van. Most nem térek
ki minden részletre, de talán a legérdeksebb, hogy 1942-ben az amerikaik egy
hatalmas bázist hoztak itt létre. Egy hónap alatt felhúztak négy repteret,
folyamatosan 100.000 embert államásoztattak itt és kb 400.000 ember utazott át
a szigeten. Ez nyilván nem charter nyaralás volt, hanem ez volt az egyik
logasztikai központ a japánok elleni küzdelemben. Ennyi amerikai egy 150.000
fős országban, el lehet képzelni milyen hatása volt. Rengeteg jó kis story van,
az egyik legismertebb, hogy amikor az amcsik a nyertes háború után elhagyták a
szigetet el akarták adni a felszereléseket nagyon jutányos áron a helyieknek
(franciák és angolok voltak): dzsipeket, markológépek, sütő, furógép, amit el
tudsz képzelni. Az emberi gyarlóság odáig vezetett, hogy a helyi fehérek azt
mondták, hogy nem fizetnek semmit, arra számítva, hogy az amcsik odaadnak
mindent. Na, az lett a vége, hogy az amcsik napokon keresztül gurították, dobáltak
be mindent a vízbe. Most is rengeteg minden van tengerfenéken, a hely neve
Million Dollar Point.
Ott tartottam, hogy a reptéren
odajött egy taxis gyerek hozzánk, hogy bevinne minket, szállást is mondott
olcsót. Nem is volt vele semmi gond. Rácuppantunk volna az internetre, de pont
ma az egész szigeten elment a net.
A másik fontos dolog volt, hogy
elintézzük, ami miatt idejöttünk, ami pedig nem más, mint egy fantasztikus
búvárkodás. A részleteket holnap elmondom, most elég annyi, hogy megyünk.
A vacsorát a helyi piacon
fogyasztttuk el, az itteni marha kiíváló, így egy steakre neveztünk be. Ez mondjuk itt egy klopfolt rostélyos, de
finomnak finom és olcsó is. Én a helyi csilit rátettem, csuklottam... A csili
kulináris érdekssége, hogy savanított csili volt, és az üvegbe több gyömbért
tettek, amitől nagyon jó íze lett az erőspaprikának. Zsuzsival nagyon nagyokat
röhögtünk azon, hogy amint felvágtuk a húst, mind a ketten letettük a kést. Rég
voltunk már civilizációban, na :)
Este a szállásunk elött valami
folklór fesztivál lehetett mert fűszoknyás csókák táncoltak. A vicces az volt,
hogy kb másfél órán keresztül ugyanarra a zenére. Egy csóka pénzt gyűjtött.
Néha megállt a zenekar, és addig nem indult újra, amíg nem dobtak be pénzt. A
pénzbedobó hatalmas tapsot kapott
