Akkor irány Vanuatu, amiért mindenre kaphatóak vagyunk, még a 3:45-ös kelésre is. Be is szálltunk a kisbuszba, ki is értünk, a jó kis Richard Branson által irányított Virgin becsekk pultunkhoz, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy baj van. A gépünk egy laza 14 óra múlva indul. Ezzel még önmagában nem lett volna nagy baj, de ez a gép csak Brisbanebe megy, és onnan mentünk volna Port Villába. Na ezzel annyi volt a bibi, hogy így ugye lekéstük volna a csatlakozásunkat és 8 óránál többet nem tölthettünk volna Ausztráliában, mert vízumért még nem jelentkeztünk. Mögöttünk egy hatalmas tömeg volt, a nőcin látszott, hogy izzad, hogy most mit kéne csinálnia, vad telefonálásokba kezdett, majd végül kimondta az ítéletet: El tud minket küldeni Wellingtonba, ott kell várnunk két napot és utána tudunk elrepülni Vanuatura. OK, mondtuk, de ez mit jelent. Hát, hogy el is szállásolnak. Még húztuk kicsit a szánkat, hogy hát nem is tudjuk, de persze rávágtuk, hogy f*sza.
A kilenc órai géppel tudtunk elrepülni, és közben fantasztikus kilátásunk volt a Déli alpokra és Marlboroguh fjordra is. A leszállás sem kutya, mert a wellingtoni reptér kifutója nagyon rövid, mindkét végén tenger van, és általában nagyon szeles is az idő. Emiatt az a furcsa helyzet van, hogy a leszállás előtti utolsó pillanatban a kapitány rá szokott gyorsítani, hogyha nem sikerül a leszállás, akkor még fel tudja emelni a gépet. Nekünk szerencsére nem volt problémánk.
Miután megérkeztünk Wellingtonba az volt az utasítás, hogy keressük fel az ottani Virgin Airwayt. Ez mondjuk meglett, de a pultnál meg nem volt senki. Felhívtam az ügyfélszolgálatot, ahol először egy borzasztó értetlen nővel sikerült beszélnem. Újbóli tárcsázás után kiderült, hogy nincs mit tenni, meg kell várni az 1 órát, akkor lesz csak ott valaki.
Meg is vártuk, bár eddigre már nem kicsit voltam morci. Már rég Vanuatun kellett volna lennünk, most meg sehol senki. A sebeinket azért gyorsan begyógyították, miután megjelentek, mert kaptunk egy jó kis foglalást egy négy és fél (franc se gondolta, hogy ilyen van) csillagos szállodába KAJÁval, plusz a reptéri transzfert is fizették.
Nem mondom, elég viccesen néztünk ki a hátizsákos szakadt feelingünkkel az elegáns szállodában:
Azt már mondanom sem kell, hogy a 25. emeletre kaptuk a szobát és a kaja is nagyon jó volt, bár a rák kicsit íztelen, a tésztát meg szerintem nem kellett volna annyira túlfőzni... muhahahha zseniális a világ! Azt azért megjegyzem, hogy bármennyire is sznobul hangzik, én ezt nagyon szerettem volna egyszer csinálni ez alatt az út alatt, hogy valami puccos helyre bemenni koszosan és kivenni egy szobát. Nagyon vicces, hogy ezt most anélkül sikerült megtenni, hogy fizetnünk kéne érte.
A mai napi program egyébként a kajálás volt és igen, sikerült moziba mennünk. Valahogy így: ebéd, nekem még egy Mekis sajtburger is, mert arra már régen fájt a fogam, Avengers: A bosszuállók, vacsi.
