6:15-kor keltünk nem túl sok alvás után, mert sok eszünkkel elbeszélgettük a tegnap estét. Tegnap megvettük a jegyet a szálláson a mai buszozáshoz, 8-kor indul a buszunk Ho Chi Minhbe, de 7-kor vesznek fel minket és visznek ki a buszállomásra. Azt mondták, hogy nagy királyság lesz, mert VIP buszunk lesz, azaz nem kell átszállnunk Phom Phenben. Ennek nagyon örültünk.
Gondoltuk reggel még betolunk egy búcsú reggelit a Bamboo Shackben, de a tuktukosunk már fél 7-kor ott szobrozott, hogy menjünk már. Szerencsére még egy másik párra kellett várni, így Tibi gyorsan szerzett két jól bevált csirkés szendót. Mint kiderült azért volt ennyire a reggeli ellen a tuktukos kolléga, mert a kiccsaládnak volt egy kávézója ippen ott, ahol letett minket. Mivel még csak 7:20 volt, és 8-kor indul a busz, gondoltam iszom egy kávét, az jól fog még jönni. Épp hogy kihozták a kávét, mikor megállt egy busz előttünk. Először a másik párnak integettek, hogy akkor szálljanak fel (ők máshova tartottak mint mi), de aztán hamarosan kiderült, hogy mi vagyunk a szerencsés nyertesek. Nem teljesen értettük, mert még csak fél 8 se volt, de aztán gyorsan értelmet nyert az egész story, ez a busz vitt minket a buszállomásra.
Ott egyből át is szálltunk, és kényelembe helyeztük magunkat a Phom Phen feliratú buszon. Ez már nyilván eléggé sugallta, hogy nem ez lesz az utolsó átszállásunk mára, no de ennyi baj legyen. Ezen a buszon egyébként nem is volt annyira kicsi a hely, Tibi lábai is ippen befértek. De valamilyen érthetetlen okból mindig az történik, hogy Tibi elé olyan ürge ül, akinek az első mozdulata, hogy hátradöntse a székét. No de már rutinosan várta a naiv versenyzőt, aki a vártnak megfelelően már döntötte is volna a széket... ha tudta volna, mert Tibi jól kitámasztotta. Küzdött egy ideig a csóka, aztán nem értvén mi történt a székével feladta, és átült máshova. Jeee, győzelem!
Hamarosan betettek egy filmet, az Oroszlánkirály dínós változatát. Egy mellettünk ülő kislány nagyon elmerült benne, nagyon aranyos volt.
A buszút teljesen ok volt, minden különösebb izgalom nélkül. Bár - hogy pontosabb képet kapjatok egy kambodzsai buszútról - azt itt azért beszúrnám, hogy ezek az ázsiaiak hihetetlenül elegánsan tudnak hányni a buszon. Ez olyan náluk, mintha kifújnák az orrukat. Elég nagy eséllyel rosszul lesznek, viszont készülnek, pikpak elő a zacsesz, bele a cucc, és szépen el is csomagolják. Se hang se szag, csak ha véletlenül odanézel, akkor veszed észre. Sajnos mi véletlenül odanéztünk a szomszédra, de még így se volt zavaró.
A buszút teljesen ok volt, minden különösebb izgalom nélkül. Bár - hogy pontosabb képet kapjatok egy kambodzsai buszútról - azt itt azért beszúrnám, hogy ezek az ázsiaiak hihetetlenül elegánsan tudnak hányni a buszon. Ez olyan náluk, mintha kifújnák az orrukat. Elég nagy eséllyel rosszul lesznek, viszont készülnek, pikpak elő a zacsesz, bele a cucc, és szépen el is csomagolják. Se hang se szag, csak ha véletlenül odanézel, akkor veszed észre. Sajnos mi véletlenül odanéztünk a szomszédra, de még így se volt zavaró.
Phom Phent a buszból láttuk csak, mert amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, és vártuk a csatlakozást leszakadt az ég. Nem volt azért ez olyan nagy baj, mert egy buszpályaudvar is tud szórakoztató lenni. Tibi elment felfedezni és kaját szerezni a piacra,
én meg lehuppantam, vigyáztam a hátizsákokra, és néztem mi történik körülöttem. Amint beérkezett egy busz, hárman ugrottak oda, egyik odatett egy lépcsőt, hogy könnyebb legyen leszállni, egy másik faékkel kitámasztotta a busz kerekét, egy harmadik pedig eddigre ki is cserélte a busz feliratát. Közben a lépcsőfelelős srác kiszedett egy napernyőt a helyéről és már tartotta is a leszálló utasok feje fölé, nehogy nagyon megázzanak. 5 perc múlva már ott se volt a busz, jött helyette a következő. Úgy pörögtek az események, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy Kambodzsában ilyen hatékonyan működik egy buszállomás.
Ezek után mondanom se kell, hogy percre pontosan indult a mi buszunk is. És ekkor meg is oldódott a VIP kérdés, ugyanis hatalmas betűkkel fel volt ragasztva a buszunkra, hogy VIP. Kíváncsian vártuk, hogy ez mit takar. Jó kis buszt kaptunk, 3 ülés soronként, úgyhogy nem panaszkodhatunk és még egy kis vizet is adtak.
A határig egy érdekes dolog történt, kompoztunk egyet buszostul.
Rita kommentjében mesélt a Vietnám-Kambodzsa határ szépségeiről, így fel voltunk készülve mindenre, de teljes meglepetésünkre nagyon simán ment minden. A határ előtt összeszedték az útlevelünket, aztán megálltunk még egy frissítőre. Teljes nyugalom volt, a büféseken kívül nem is volt senki a környéken. Mire felszálltunk, vissza is adták az útleveleket, hogy a kilépő pecsét megvan, de mindenkinek kell menni ujjlenyomat ellenőrzésre is. Alig voltak itt is rajtunk kívül, így pik-pakk ment minden. Felpattantunk a buszra, és ismét összeszedték az útleveleket. Jön a belépés. Közben azért benéztünk az ülés alá, nem kaptunk-e csomagot, de minden tiszta volt.
A belépéshez mindenkinek magával kellett vinnie minden csomagját, amit aztán át is világítottak. Itt kicsit jobban összetorlódtak az emberek, így 5-10 percet várni kellett, de aztán megint ment minden gyorsan. Átvilágítás, pecsét és vissza a buszra. Egyik legegyszerűbb szárazföldi határátlépésünk volt, de valószínűleg ez a holtszezonnak köszönhető. Ebből is és a Siem Reap-Shinoukville buszútból is jól látszik, hogy mennyi meglepetést tud rejtegetni ez a térség mindenki számára. Nincs két egyforma út és élmény.
Innen meg már nem sok kaland volt Ho Chi Minhig, 9 körül érkeztünk meg. A felhajtókon átverekedtük magunkat, és elindultunk egy kinézett utca felé szállást keresni. Egy csóka ezután jött oda hozzánk, hogy szállást keresünk-e, és mikor leintettük odébb is állt. Aztán végül szimpatikusnak találtuk, valószínűleg azért, mert nem volt erőszakos, és megkérdeztük merre és mennyi, majd a check first szabály alapján elmentünk vele megnézni a szobát. Kiváló, 10 dodóért már ki is vettük.
Kicsit helyrepofoztuk magunkat, és elindultunk a városba András útmutatásai alapján felfedezni. Pénzváltás után először is kajáldát kerestünk, András egy nagyon jó kacsalevesest ajánlott. Az utca megvolt, de a helyet sajnos nem találtuk, így választottunk egy másikat az utcában. Nagyon finomat ettünk így is. Utána a közeli toronyház tetején lévő bárba szerettünk volna felmenni. Gondolván, hogy itt lesz dress code, fel is vettük az ünneplős ruhánkat. Előttünk néhány fiatal srácot állított meg a bejáratnál egy hostess csaj, hogy lecsekkolja hány évesek, mi meg ezalatt teljes magabiztossággal libbentünk a lift felé. Sajnos nem jutottunk sokáig, mert most hozzánk jött oda a csajszi, hogy sajnos nem mehetünk fel, mert pacskerben nem lehet... teljesen fejbevertek szavai. Nem azért, mert hogy nem tudnék élni a toronyból való kilátás nélkül, hanem mert kihoztuk magunkból a maximumot, és ez is kevés volt ahhoz, hogy feljussunk egy toronyba. Mert hát ugye cipőnk nincs, és ezért a látványosságért nem fogunk venni. A túrszandival még tehetnénk egy próbát, de hát azért ennyire nem kell, hogy hazamenjünk átöltözni, aztán vissza, hátha felengednek.
Szóval ez a programpont kimaradt, így kilátás nélkül mentünk haza csicsizni.
én meg lehuppantam, vigyáztam a hátizsákokra, és néztem mi történik körülöttem. Amint beérkezett egy busz, hárman ugrottak oda, egyik odatett egy lépcsőt, hogy könnyebb legyen leszállni, egy másik faékkel kitámasztotta a busz kerekét, egy harmadik pedig eddigre ki is cserélte a busz feliratát. Közben a lépcsőfelelős srác kiszedett egy napernyőt a helyéről és már tartotta is a leszálló utasok feje fölé, nehogy nagyon megázzanak. 5 perc múlva már ott se volt a busz, jött helyette a következő. Úgy pörögtek az események, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy Kambodzsában ilyen hatékonyan működik egy buszállomás.
Ezek után mondanom se kell, hogy percre pontosan indult a mi buszunk is. És ekkor meg is oldódott a VIP kérdés, ugyanis hatalmas betűkkel fel volt ragasztva a buszunkra, hogy VIP. Kíváncsian vártuk, hogy ez mit takar. Jó kis buszt kaptunk, 3 ülés soronként, úgyhogy nem panaszkodhatunk és még egy kis vizet is adtak.
A határig egy érdekes dolog történt, kompoztunk egyet buszostul.
Rita kommentjében mesélt a Vietnám-Kambodzsa határ szépségeiről, így fel voltunk készülve mindenre, de teljes meglepetésünkre nagyon simán ment minden. A határ előtt összeszedték az útlevelünket, aztán megálltunk még egy frissítőre. Teljes nyugalom volt, a büféseken kívül nem is volt senki a környéken. Mire felszálltunk, vissza is adták az útleveleket, hogy a kilépő pecsét megvan, de mindenkinek kell menni ujjlenyomat ellenőrzésre is. Alig voltak itt is rajtunk kívül, így pik-pakk ment minden. Felpattantunk a buszra, és ismét összeszedték az útleveleket. Jön a belépés. Közben azért benéztünk az ülés alá, nem kaptunk-e csomagot, de minden tiszta volt.
A belépéshez mindenkinek magával kellett vinnie minden csomagját, amit aztán át is világítottak. Itt kicsit jobban összetorlódtak az emberek, így 5-10 percet várni kellett, de aztán megint ment minden gyorsan. Átvilágítás, pecsét és vissza a buszra. Egyik legegyszerűbb szárazföldi határátlépésünk volt, de valószínűleg ez a holtszezonnak köszönhető. Ebből is és a Siem Reap-Shinoukville buszútból is jól látszik, hogy mennyi meglepetést tud rejtegetni ez a térség mindenki számára. Nincs két egyforma út és élmény.
Innen meg már nem sok kaland volt Ho Chi Minhig, 9 körül érkeztünk meg. A felhajtókon átverekedtük magunkat, és elindultunk egy kinézett utca felé szállást keresni. Egy csóka ezután jött oda hozzánk, hogy szállást keresünk-e, és mikor leintettük odébb is állt. Aztán végül szimpatikusnak találtuk, valószínűleg azért, mert nem volt erőszakos, és megkérdeztük merre és mennyi, majd a check first szabály alapján elmentünk vele megnézni a szobát. Kiváló, 10 dodóért már ki is vettük.
Kicsit helyrepofoztuk magunkat, és elindultunk a városba András útmutatásai alapján felfedezni. Pénzváltás után először is kajáldát kerestünk, András egy nagyon jó kacsalevesest ajánlott. Az utca megvolt, de a helyet sajnos nem találtuk, így választottunk egy másikat az utcában. Nagyon finomat ettünk így is. Utána a közeli toronyház tetején lévő bárba szerettünk volna felmenni. Gondolván, hogy itt lesz dress code, fel is vettük az ünneplős ruhánkat. Előttünk néhány fiatal srácot állított meg a bejáratnál egy hostess csaj, hogy lecsekkolja hány évesek, mi meg ezalatt teljes magabiztossággal libbentünk a lift felé. Sajnos nem jutottunk sokáig, mert most hozzánk jött oda a csajszi, hogy sajnos nem mehetünk fel, mert pacskerben nem lehet... teljesen fejbevertek szavai. Nem azért, mert hogy nem tudnék élni a toronyból való kilátás nélkül, hanem mert kihoztuk magunkból a maximumot, és ez is kevés volt ahhoz, hogy feljussunk egy toronyba. Mert hát ugye cipőnk nincs, és ezért a látványosságért nem fogunk venni. A túrszandival még tehetnénk egy próbát, de hát azért ennyire nem kell, hogy hazamenjünk átöltözni, aztán vissza, hátha felengednek.
Szóval ez a programpont kimaradt, így kilátás nélkül mentünk haza csicsizni.
