Reggel 7 körül ébredtünk magunktól, aztán egy kis olvasgatás után ki is kecmeregtünk az ágyból. Felmerült a kérdés, hogy maradjunk-e ezen a szálláson, vagy keressünk másikat. A keresés mellett szólt, hogy nem túl olcsó a szállás (23 dodó), Lonely ajánlás, így folyton tele van, mindenki idejön, míg a keresés ellen volt, hogy semmi kedvünk nem volt keresgélni és költözni. Ez utóbbi győzött, így maradtunk a sejhajunkon, annyi történt, hogy lett mára már kétágyas szoba, így oda átcuccoltunk a dormból.
Reggeli és némi olvasgatás után nekivágtunk a városnak. Egy feladatot tűztünk ki mára, a pénzváltást, ezen kívül meg csak sétálgatunk. A pénzről már Vietnámban meséltünk, mikor a vadiúj dollárok után futkostunk, de azt hiszem ez egy olyan kérdés, ami itt is megér néhány sort. Myanmar pénzneme a kyat (ejtsd csat), de a turizmusban sok helyen (szállás, múzeum belépő, túra, stb) dollárban vannak az árak és dollárban is érdemes fizetni. Lehet kyatban is, de ilyenkor nem túl előnyös árfolyamon váltják. Olvasásaink alapján készültünk arra, hogy itt nem fogadnak el akármilyen dollár bankjegyet, ezért volt a vietnámi hercehurca is. És ez valóban így is van, mindenki megvizslatja a pénzt, már az is probléma nekik, ha ketté van hajtva. Ami érdekes, hogy nem csak a 100 dollárosnál, hanem 10-esmél is és még az 1-esnél is figyelnek, bár ez utóbbinál kevésbé szigorú a szabály. Azt is olvastuk a 2011-es Lonelyban, hogy a pénzváltás egy trükkös dolog, kizárólag a feketepiacon érdemes váltani, mert a bankok irreálisan alacsony árfolyamot adnak. Ez már a reptéren gyanus volt nekünk, hogy nem állja meg a helyét, mert ott olyan árfolyamot mondtak, amit Tibi már előre kinézett a neten. Egyátalán nem tűnt rossznak a marzs alapján se. Persze még így elsőre óvatosak voltunk, így ott nem váltottunk, de aztán a szálláson is megkérdeztük és ők is a bankot javasolták. Ez a kezdeti momentum elég jól leírja ezt az országot, azaz azt, hogy mekkora változások indultak meg az utóbbi évben. Ilyennel ritkán találkozik az ember, hogy egy tavaly készült útikönyvben írtak ennyire nem állják meg a helyüket 1 évvel később. És nem ez volt az egyetlen ilyen adat, ami nem stimmelt. Ott van például a mobiltelefon. 2011-ben azt írják, hogy nincs mobiltelefon, bár létezik simkártya, de egy simkártya 1000 $-ba kerül. Hihetetlenül hangzik, de ez nem elírás volt. Most meg azt látod, hogy több embernek is van telója. Meg is néztük, hogy mennyi egy kártya, 35$.
Myanmarban katonai diktatúra van, teljesen elszigetelték az országot a külvilágtól, amin tovább erősített, hogy a Nyugat is megszakította a gazdasági kapcsolatokat az országgal. Aung San Su Kyiról már valószínűleg hallottatok, ő '88 óta nagy küzdelemben áll a kormánnyal. Az a taktikája, hogy békés úton próbálja megdönteni a hatalmat - amit béke Nobel díjjal jutalmaztak, de ez egyben 20 év házi őrizettel is járt. 2010 óta viszont úgy tűnik mégis van remény az áttörésre, azóta rohamosan változik minden. Bár még most is katonai hatalom van, de már legalább voltak választások, és a szigor se olyan nagy.
Ezekkel a kezdeti élményekkel és infókkal indultunk neki felfedező utunknak a városban. Döbbenetes volt az élmény, csak úgy cikáztak a gondolataink. Olyan volt, mintha a '80-as évekbe csöppentünk volna vissza: az autók, az épületek, a használt könyvek, a telefonfülkék... Hihhetetlen. Persze mindez a helyi kultúrával megfűszerezve, azaz férfiak, nők, gyerekek longyiban járkálnak (sarong szerű ruha), nők és gyerekek arca fehérre van mázolva (erről később bővebben), és az emberek bételt rágcsálnak (piros bogyós növény, amitől piros lesz a foguk, ilyennel Indonéziában is találkoztunk, és ott is gusztustalannak tartottam). Bár olvastunk előtte Myanmarról, de így is teljes ámulatban voltunk.
A banknál jött az újabb meglepetés, kész fogadó bizottságunk volt. Még sorfalat is álltak nekünk - már csak a vörös szőnyeg hiányzott - és megmutatták hova menjünk pénztváltani. A pultnál tájékoztattak minket, hogy épp ebédszünet van, jöjjünk vissza 1-kor. Semmi gond, nem fogunk unatkoni addig se.
Az Állami Nyomda épülete előtt vitt utunk
majd a szállítmányozási hivatal felé vettük az irányt. Gyönyörű épületek a romok között.
Ha már erre jártunk, a folyóparton megnéztük a Strand Hotelt, ami állítólag a legdrágább hotel a városban (a '70-es években íródott Lonely szerint akkor még egy lepukkant kóceráj volt patkányokkal). Az éttermének árait megnéztük, az nem volt vészes, de a szobaárakat nem láttuk.
Visszakanyarodtunk a belsőbb utcákba, és bementünk egy könyvesboltba. Tele volt, mindenki bújta a könyveket. Végigmentünk a sorok között, és találtunk is néhány érdekesebb angolnyevű könyvet.
Ez utóbbi képnél javasolok egy nagyítást a középső polcra, a könyv címe: Your guide book for buying a car 1990 to 1996 Model. Aztán később megtaláltuk az 1985-90-es példányt is.
Az utcára kilépve ismét egy "telefonfülkébe" botlottunk, amit nem teljesen úgy kell elképzelni mint otthon. Van egy kis asztal, azon 2-3 vonalas telefon, egy csókának fizetsz, és arról lehet telefonálni. Nagyon megy ez a business, minden sarkon van egy ilyen.
Sétánk közben belebotlottunk egy másik bankba, ahol vége volt már az ebédszünetnek, és a fogadóbizottságon áthaladva egy csóka oda is kisért minket a pénzváltó ablakhoz. Közben egy üvegablakos terem mellett mentünk el, ahol az asztalon stócokban álltak a pénzkötegek. Nálunk nem pont ezt nevezik bankbiztonságnak.
A pénzváltáshoz le kellett adni az útlevelünket, ki kellett tölteni egy adatlapot, leadni a dollárt, aztán félreülni és türelmesen várni reménykedve, hogy viszontlátjuk mindezt. Egyszercsak szólítottak, és visszakaptuk az útlevelet, meg a megfelelő mennyiségű kyatot. 1$-ért 856 kyatot adnak, és a legnagyobb bankjegyük az az 5000-es. Ezek után képzelhetitek mekkora köteget kaptunk 1000$-t beváltva.
A pénzt elrendeztük, aztán tovább sétáltunk. A bíróság mellett mentünk el, ahol sorban álltak a kis pultok, iratok, oklevelek mintái kifüggesztve rájuk, amit a pult möggötti írógépen - ilyet is rég nem láttunk már használatban - el is készítenek kívánság szerint. És ez most itt nem az Ázsiában jól ismert hamisítás business volt, legalábbis nem úgy tűnt.
A következő utcaszakaszon érdekes felfedezést tettem. Kukoricát árultak, és ráadásul 3 színben: volt lila, fehér és sárga. Lila és fehér kukoricát eddig még csak Peruban láttam, így igencsak meglepődtem, nem számítottam rá, hogy itt fog visszaköszönni.
Egy park mellett elsétálva egy nagy térre jutottunk ki szép felújított épülettel, aminek bal oldalán volt a Sule Paya. Ezt csak kívülről sétáltuk körbe. Én elég mókásnak tartottam, hogy az aljában mindenféle kis üzlet van, de legjobban a tenyérjóslás tetszett.
Ami nagyon megy még az utcákon, az a sorsjegy árusítás. Costa Ricai nagy nyereményünk után fontolóra vettük, hogy benevezzünk itt is egybe, de aztán elvetettük, mert még elolvasni se tudjuk mi van ráírva.
Egy kis piacra lyukadtunk ki, ahol egy kisebb dilemmába csöppentünk. Árultak gránát almát, ami Tibinek megtetszett, csak aztán mikor megkérdeztük mennyi, kiderült, hogy 500 kyat (kb 130 Ft) 1 db. No ez már nem tetszett annyira. Nyilván az volt az első gondolatunk, hogy itt most csúnyán át akarnak minket verni, úgyhogy tovább álltunk. Megkérdeztük a következőt is, az is ennyit mondott. Mikor alkudni próbáltunk, hajthatatlanok voltak. Az ötödik árus után már tényleg nem tudtuk mit gondoljunk, ennyire drága lenne valóban, vagy mi a szösz? Végül vettünk egyet, de morcogtunk magunkban. Később megnéztük egy boltban az árát, és ott meg 1000 kyat volt 1 db. Ezek meg vannak huzatva, de lagalább jó áron vettük.
Nem egyszerű ez a kérdés amikor egy új országba lépünk, mindig kell egy kis idő, amíg kitapasztalja az ember, hogy hol vannak a reális árak, mikor akarják átverni, és mikor érdemes alkudni. Sokszor olyan dolgok nehezítik ezt, hogy az egyes termékek és szolgáltatások egymáshoz viszonyított árai is különböznek országról országra. Pl van ahol a szállás lényegesen olcsóbb mint máshol, míg a kaja drága.
Persze lehet mondani alaptételként, hogy Ázsiában mindenre alkudni kell, de azért ez nincs mindig így. Vannak fix árak azért ezen a vidéken is, és az az érdekes, hogy ezek néha igencsak meglepő esetekben tűnnek fel. Pl az egyik kisutcában lassit árultak, amit meg is kívántunk. 600-at mondtak egy pohárra, ami soknak tűnt ismét, próbáltunk is alkudni, de mondták, hogy fix ár. Volt is kitéve egy tábla az árakkal, de akkor még nem tudtuk elolvasni a számokat. Azóta kiképeztük magunkat bburmai írásból, és valóban 600 volt kiírva. Ez az amire nem számítasz Ázsiában egy utcai lassi árusnál, amikor turistaként felbukkansz.
Mindenesetre finom volt nagyon a lassi (indiai joghurt). Kicsit izgultunk, hogy mi lesz az utórezgése, de szerencsére benn maradt minden.
Kipiacoztuk magunkat a hőségben, el is indultunk hazafele. Útközben egy kissrác talált meg minket a képeslapjaival. Aranyos volt, meg jók is voltak a lapok, így vettünk tőle párat.
Az egyik utca - nem ez az egyetlen ilyen - tele volt könyvárussal, de hosszan végig. Itt kétféle könyv található meg: használt és az új fénymásolt. Bár szerintem a használtak is fénymásoltak. Megalkudtunk az egyikkel, és 2500-ért megvettük Orwell Burmai napok című könyvét.
Még idefele jövet láttunk a főutca egyik sarkán egy jó kis kocsmát, ahol most nagyon jól esett volna egy hideg sör, így próbáltuk megkeresni. Útközben még belebotlottunk egy plázába, mert már ilyen is van, ezt meg nem lehetett kihagyni, beugrottunk körülnézni. Az élelmiszer részleg gyönygszemeiből egy kis ízelítő, kedvencünk a kupakos Paris Wine:
No meglett a söröző, be is ültünk sebtiben. Nagy volt ott az ámulás bámulás, szerintem nem sok fehéret láttak még beülni oda, mert elég hosszan néztek minket, hogy honnan pottyantunk közéjük. Különösen én lehettem nagy látványosság, mert úgy tűnt, hogy nők nem járnak kocsmába. A csapolt sör 600-ba került, és nagyon jól esett. Emellett ettünk is, ami nem volt annyira nagy szám, de rossz se volt.
Innen már csak egy keveset gyalogoltunk, mert hamarosan fogtunk egy bringás taxit. Előtte pont megszólított minket egy bácsi pár szóra, érdeklődött, hogy honnan jöttünk, stb. Aranyos volt, még segített bringás taxit is szerezni, azaz megbeszélte vele az árat is nekünk, és egy abszolut korrekt végeredmény jött ki.
A bringás taxi itt kicsit máshogy néz ki mint Ázsia eddigi részein, itt a bringa mellett van egy oldalkocsi, amin két utas fér el, az egyik előre, a másik hátra néz. Enyém lett a hátsó, bár előtte még nem is tudtam, hogy ez ennyire király dolog. Nagyon vicces háttal utazni, mert szembe nézel a többi közlekedő emberrel, akik kedvesen mosolyognak, nevetgélnek és integetnek akár gyalogosok, akár bicajosok, vagy akár autóból buszból néznek veled szembe.
