No ma azzal kezdtük a reggelt, hogy ébredtünk amikor ébredtünk. Ez nagyon jól esett. Ezek után viszont jött a feladat, hogy kitaláljuk, mi a szöszt csináljunk. Egyátalán maradjunk, vagy menjünk. A délelőttöt ennek fényében kb tervezgetéssel, és repjegy vásárlással töltöttük. Kitaláltuk, hogy ma maradunk Saigonban, azaz Ho chi minh cityben, holnap hajnalban megcélozzuk Danangpon keresztül Hoi Ant, aztán onnan Dang Hoiból barlangozunk, majd Hanoi, és onnan 20-án repülünk Bangkokon keresztül Yangonba, Myanmarba. No ez így egyszerűnek hangzik, de ennél egy kicsit hosszadalmasabb volt összehozni, kb délre végeztünk. Akkor viszont kilőttük magunkat egészen a sarokig, ahol egy kávézóban huppantunk le. Egy jó kis kávé és süti/pho reggeli után el is döntöttük, hogy motorozni fogunk. Azaz ezt a döntést teljesen Tibire bíztam, ő meg nagyon rajta volt, hogy ezt ki kell próbálni. De nem mondom, én se voltam ellene.
Mielőtt mocira pattantunk volna, még egy könyvcserés akciót végrehajtottunk, és a D-K Ázsia Lonely helyett szereztünk egy Myanmar útikönyvet. Remélem az eddigi elmesélések után senkit nem lepek meg, ha azt mondom ez a Myanmar útikönyv a Lonely fénymásolt változata volt, amit teljes nyugalomban árusítottak az utcán egy könyvesboltnál.
Aztán mostmár tényleg a mocibérlés következett. 5 dodóért egy napra. De hogy hova megyünk? Hát a postára.
Aki már járt Saigonban, azaz mai nevén Ho Chi Minhben, az tudja, hogy már a zebrán való átkelés is egy külön programpont, ugyanis motorosok tömege megy jobbra balra, az meg hogy egy-két helyen van lámpa, sokat nem számít. No ebben a közegben elmotorozni már eleve nem egyszerű feladat, hát még ha van célpont is. Szerencsére csak célpont volt, időkorlát nem annyira, így iterációs módszerrel közelíthettük meg a postát. Ez a szabadság kellett is, ugyanis ahhoz, hogy jobbról bekanyarodva egy utcán utána balra kanyarodj, kb 5-6 motoros sávon kell átverekedned magad. És ezek a srácok nem tegnap ültek először motorra.
Nem túl meglepő módon egy bemelegítő körrel kezdtünk, mivel nem sikerült a balra kanyar, de nem adtuk fel, másodikra már megvolt. Komolyan mondom, amikor Kután először ültünk motorra nem izgultam ennyire, de azért hamar túltettem magam a kezdeti stresszen, és nekiálltam dokumentálni.
Tibi naggyon durván ügyesen lavírozott a - András szavaival élve - helyi erők között, még a járdán is dzsindzsáztunk, de azért a navigálásba én is besegítettem. Végül sikeresen landoltunk a posta melletti utcában, ahol le is parkoltunk.
A postán amellett, hogy nagyon szép épület volt és megcsodáltuk, bevásároltunk szuvenírből és feladtunk egy csomagot haza.
Ekkorra már meg is éheztünk. Szerencsére András által javasolt pho-s kajálda nem volt messze innen, így célba is vettük. Nagyon finomat ettünk itt, így ezúton is köszi a tippet.
Ezek a vietnámi kaják nagyon finomak, egy gond van velük, hogy itt elég nagy szeretettel alkalmazzák az MSG nevű csodaszert. Ez egy mesterséges ételízesítő, ami kihozza az ételek ízét. Egyetlen baj vele, hogy ezt nem mindenki bírja. Úgy tűnik mi sem, így ilyen esetekben fejfájás és kisebb émelygés követi a nagyon finom ebédet, vacsorát. De ez azért szerencsére nem tudja elrontani a jó kis kaja élményt.
Most is ez történt, viszont azt felfedeztük, hogy ilyenkor a kóla nagyon jól esik, így ezzel operáltunk. Ennél nagyobb gondnak tűnt, hogy időközben eleredt az eső és kezdett besötétedni. Ahogy battyogtunk vissza a mocinkhoz, ámulva néztük, ahogy a rutinos versenyzők kétlukú esőkabátban - nagyon praktikus motoron: a vezető, és az utas is (márha csak egy van) belefér, - manővereznek az úton.
Már gyártottuk az elméletet hogy is fogunk hazajutni. A parkolásért alig fizettünk valamit, és amikor félreértettük az összeget, a parkolóőr ahelyett, hogy átvágott volna minket, kijavította, hogy nehogy túlfizessük. Nagyon jó élmény az ilyen.
Aztán pattantunk és irány a sötét esős Saigon. Ekkorra még a délutáninál is nagyobb lett a forgalom, gondolom most ment mindenki haza suliból és melóból. Némi kitérő után viszont sikeresen megérkeztünk a mocibérlős helyre, ahol le is adtuk kis járgányunkat, majd megünnepeltünk sikeres utunkat egy sörrel.
Este még kicsit intézkedtünk, meg netezgettünk, és jó sokára tudtunk elaludni. Hogy miért, azt nem tudjuk. Mindenesetre Tibi úgy konstatálta ezt a napot, hogy ez volt élete legdurvább extrém sportja.
