A tegnapi napnál Tibi nagy kiképzést tartott mind a politika, mind pedig a vallás frontján, úgyhogy ma egy lazább nap következik.
A reggelt egy jó kis reggelivel kezdtük, de most nem a szálláson, hanem elmentünk a híres nevezetes Lucky Sevenbe. Most Tibi érdemelte ki a tuti helyet a bringás taxiban, csinálta is szorgalmasan a videókat.
Sajnos a VIDIt még nem sikerült feltölteni, de hamarosan
A Lucky Seven nagyon népszerű hely a helyiek körében. Dugig volt, mint kiderült két házból áll, és a másodikban is épp hogy találtak nekünk asztalt. Családok, barátok, mindenki ette reggelire a Shan tésztát, Mohingát és társait. Azt már azt hiszem említettük, hogy a burmai kajában igen sok az indiai elem, ami nem is csoda, hiszen az angol gyarmati időkben Burmát India tartományaként tartották nyilván. Az étlapon itt is volt minden, én egy samosa nevű indiai kaját kértem, Tibi meg mohingát, ami egy tésztás, zöldséges halleves. Kaptunk Lucky Seven teát is mellé, ami szerintem karamelles teakeverék volt.
A fincsi reggeli után jóllakottan indultunk a vasútállomás felé, mert mára egy jó kis vonatozást terveztünk be. Van egy vonat, ami Yangun körül közlekedik, 3 óra alatt megjárja az utat, és állítólag elég jó kis élmény. Nem a kilátás miatt, hanem sokkal inkább a vonaton történő események miatt. No hát akármit takar is ez, mi kipróbáljuk.
Elég meleg volt, de azért most gyalog mentünk, főleg mivel a menetrend szerint kb egy óránk volt a következő vonat indulásáig. Egyik utcában piac volt, ahol árultak zöldségtől elkezdve húson és halon át a thanakáig mindent.
Ez utóbbi leírásával még adós vagyok, egészen azóta, hogy írtam, hogy a nők arca fehérre van mázolva. No hát ez a helyi szépségápolás. Van egy thanaka nevű fa, amit egy bevizezett kő lapon megdörzsölnek, és az így kiváló krémszerű anyagot felkenik az arcukra, hogy szép maradjon a bőrük. Nagy varázslásnak tűnik, de annyira azért nem az. Amit ez a krém tud, hogy a bőr nem lesz ráncos az erős napsugárzástól - azaz kvázi naptejként funkcionál - valamint jó a pattanásokra is. Tényleg úgy tűnik, hogy szép a bőrük, de nehéz úgy megítélni, hogy folyton be vannak mázolva fehérre. Szóval ennyi erővel akár csúnya is lehetne, mert a krém eltakarja.
No de íme egy szemléltető példa, ahogy ez kinéz:
Nem ez volt az utolsó érdekesség amibe az úton belebotlottunk, kimondottan tetszett még a 2 in 1 businesst nyomó telefonfülkés esernyőjavító bácsi is.
Aztán már nagyon közel jártunk a vasútállomáshoz, történetesen az út túloldalán volt, amikor egy nagyon mókás bácsikát láttunk meg. Úgy közlekedett a longyijában és esernyőjével a kezében, mint valami uraság sétapálcával, időnként oda-oda szólva az embereknek valami kis kedveset (legalábbis annak tűnt). Már azt vártuk mikor szökken egyet fütyörészve. Tibinek jött a nagy ötlet, hogy menjek oda, kérdezzem meg tőle hol a vasútállomás. Nem kellett kétszer mondania, már ott is teremtem a bácsika mellett, és megszólítottam merre van az arra. Ő nem bízta a dolgot a véletrenre, nem holmi felületes útbaigazítást adott, hanem egyből mondta, hogy ő majd elkisér minket, és már állította is le a forgalmat az esernyőjével, hogy átkeljünk az út túloldalára.
Amíg elértünk a peronig megtudtuk tőle, hogy a postán dolgozott telegráffal, és agglegény. Nagyon kis jófej volt, egészen a jegypénztárig kisért minket, sőt még a jegyvételnél is segédkezett, pedig a jegypénztáros srác meglepően jól tudott angolul. Keményen 1 dollárba került a jegyünk a 3 órás kalandra, bár ehhez útlevelet is kellett mutatni, felírták belőle minden adatunkat. Komolyan veszik itt a dolgokat, nem lehet csak úgy vonatozgatni. A pénztáros srác kedvesen elmutogatta merre fogunk menni, mikor érkezünk meg, aztán leültetett minket, hogy majd ő szól ha itt a vonat.
Nekünk már a vasútállomás is tele volt érdekességgel, így nagy lekesedéssel szálltunk fel a vonatunkra. Nem volt nagy tolongás, simán volt helyünk. A helyiek egy része persze itt is törökülésben ült, mi is kipróbáltuk kicsit, de nem volt olyan kényelmes, úgyhogy maradtunk a hagyományos módszereknél. Vad fényképezésbe kezdtünk, ekkor még azt hittük, hogy mostmár benne vagyunk a tutiban.
Aztán mentünk pár megállót és beindultak az események. Szálltak fel sorjában az emberek, többek között a kis gyufaárus lány helyi megfelelője, a kis bételárus fiú, akinek lett is forgalma pillanatok alatt. Perceken belül mindenkinek tele volt a szája a kis csomaggal, és csak úgy villogtak a vörös fogak. Mintha egy vámpír tanyán lennénk, úgy vettek körül minket a vörös szájú emberek. Ez a csodaszer a bétel nevű növény bogyójából készül, amit egy levélbe csomagolnak bele. Különböző ízesítésben lehet kapni, az ízesítéseket pedig úgy viszik fel, hogy egy mésznek kinéző masszát rákennek a levélre, és abba pakolják a bogyókat. Ennek olyasmi hatása van mint a nikotinnak, azon túl, hogy vörös lesz tőle az emberek szája és foga.
Tibi szomszédjának is ilyen bájos mosolya volt, de a fényképhez sajnos becsukta a száját, így nem tudjuk megmutatni. Viszont nagyon aranyos bácsika volt. Bár alig tudott egy-két szót angolul, elkezdett beszélgetni velünk. A vonat falán ki volt függesztve egy tábla azzal a szöveggel, hogy "Warmly welcome & take care of tourists" angolul és burmaiul. A bácsikánk egyszercsak felmutatott a táblára, majd magára, hogy ő majd vigyáz ránk... teljesen meghatódtunk, nagyon aranyos jelenet volt.
Aztán ahogy kézzel lábbal próbáltunk beszélgetni új barátunkkal, egyszercsak hatalmas nyüzsi lett. Zsákok és ládák lepték el a vonatfülkét, az emberek meg azokon keresztül ugrálva próbáltak ülőhelyet foglalni maguknak. No hát itt már tényleg beindultak az események, úgyhogy elő is kaptuk a fényképezőgépet és videót is csináltunk.
Sajnos a VIDIt még nem sikerült feltölteni, de hamarosan
Aztán teljesen meglepő módon két zsák arrébrakása között odaszólt hozzánk egy csajszi, hogy segíthet-e, mert látta, hogy activityzünk a bácsikával. Aztán elkezdtünk beszélgetni vele. Egészen jól tudott angolul, mint kiderült angol és matek tanár (no ehhez képest már nem tudott olyan jól angolul), most csak a szüleinek segít a piacra vinni az árut. Floresnek hívják, apja katona, ami azért érdekes, mert közben Aung San Suu Kyit meg a példaképének nevezte. Ezen kicsit meglepődtünk, azt gondoltuk volna, hogy egy katona apukával mégha nem is a katonai diktatúra híve, azért nem nevezné nyíltan Aung San Suu Kyit a példaképének. Amin szintén meglepődtünk, hogy amikor mondtuk, hogy kérdezzen nyugodtan bármit, mert bár mi szívesen kérdezgetjük, de nem akarjuk, hogy nagyon egyoldalú legyen a beszélgetés, csak annyit tudott kérdezni, hogy hány évesek vagyunk és mióta vagyunk házasok. Mielőtt leszállt volna, és az ablakon kiadogadták volna a hatalmas zsákokat, még tanultunk Florestől néhány hasznos szót burmaiul, aztán egy tetával (viszlát) el is köszöntünk tőle.
Hamarosan mi is megérkeztünk kiinduló pontunkhoz. Amikor élményekkel teli leszálltunk a vonatról, három turista jött szembe velünk, akik odaszóltak, hogy micsoda időpocsékolás volt ez a vonatút... én köpni nyelni nem tudtam, de Tibi a "nektek lehet, hogy az volt" válasszal elég frappánsan rövidre is zárta a beszélgetést.
Megéheztünk már itt a nagy vonatozásban, és egy újabb helyi kaját próbáltunk ki, a shae tásztát. A shae egy kisebbség Myanmarban és az ő nemzeti kajájuk ez a tészta. Általában reggelire eszik, de azért egy-két helyen lehet találni napközben is ilyet.
Aztán mivel nem volt messze, egy kis sétával visszamentünk a lassisunkhoz legurítani egy-egy pohárral desszertként a joghurtos italból. Nagyon fincsi volt most is. Bolyongtunk még egy adagot, többek között egy boltba is betértünk, ahol újra megcsapott minket a 90-es évek feeling, ezennel a jó kis ajándékkosarak mosolyogtak ránk.
Addig bóklásztunk, míg közel kerültünk egy fehéreknek készült kocsmához, az 50. utcában lévő fantáziadús 50. utca elnevezésű helyhez. Ez egy az egyben úgy néz ki mint Budapesten a Beckett's. Nem is volt olcsó a hely, de mivel az eső is el kezdett esni, meg a mosdó is jól jött beültünk egy bambira.
Innen már nem is volt messze a Botatung paya (templom), amit Tibi kinézett. Ez lényegesen kisebb mint a Schwedagon, de itt is volt élet rendesen. Ez a hely azt tudja, hogy Buddha hajszálai és még csontdarabkája is megtalálhatóak itt.
Ezek az ereklyék egy arannyal burkolt templomban vannak, amit körbe is lehet járni. Túl nagy biztonsági intézkedéseket nem tettek, de egy 2m-es üvegfalat azért bepakoltak a fal elé, biztos ami biztos.
A paya a folyóparttól nem messze volt, így ha már itt jártunk megnéztünk mi újság arrafelé. Volt itt minden kolostortól kezdve kompon és konténereken át a focizó srácokig minden, de ami a legkiugróbb volt ebből a környezetből az egy jacht volt. Hogy az honnan pottyant ide, és mit csinál itt, az teljesen felfoghatatlan volt.
Haza bringás taxival mentünk és juhéé, enyém lehetett a hátsó ülés. Most is nagyon élveztem, főleg a paya környéki részt, ami tele volt emberekkel, és mindenki nagyokat mosolygott, meg integett. Nagyon nagy élmény volt.
