Mivel úgy döntöttünk, hogy a bácsikánkkal fogunk menni holnap, itt volt a mai plusz egy nap. Én kicsit rá voltam zizzenve a lovaskocsira, és mivel a toronyhoz amúgy sem sikerült múltkor toronyiránt (bocs) menni, a lovaskocsi mellett döntöttünk. Nem is tudom írtunk-e már Mimiről a szálláson lévő recis srácról, aki aranyos, meg elintéz mindent, de egy kicsit sok, mármint amennyit fényezi magát. A lényeg, hogy ő elmondta lovaskocsisunknak (esküszöm úgy értettem a nevét, hogy Mr Ego), hogy milyen extra kis templomokat ejtsen útba, hát nem kellett volna. Elsőként egy lámpás helyre mentünk, ami jó is lett volna, különösen, hogy zseblámpát is kaptunk, de az itteni rajzok kb az O IO CIO ÁCIO stb táblára felnagyolt művészeti alkotások színvonalát hozták.
A következő állomás meg egy olyan paya volt, ahol tényleg semmi érdekes nem volt. Ellenben volt mellette egy szerzetesrend, ahol találkoztunk első kedves szerzetesünkkel. Azt nem írtam a múltkor a nagyesszém alatt, hogy Myanmarban majdnem minden férfi életében legalább egyszer, de inkább kétszer bevonul szerzetesnek, kb egy évre. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a szerzetesek viszont nem túl mosolygósak a turistákra, persze a gyerek szerzeteseket leszámítva, akik meg tényleg tündériek. Akárhogy is, a mostani szerzetes csóka odaköszönt, meg mosolygott is keveset, reméljük lesz több ilyen.
Ezek után egy hatalmas payához mentünk. Már épp mentünk benne egy kört, amikor Zsuzsi kb ikszedszer mondta, hogy mi már jártunk itt, én meg persze lehurrogtam, hogy fityfenét. Sajnos Baganból nem csináltunk kisdoktorit, mint Angkorból, így nem tudtuk eldönteni pontosan, hogy milyen stílusú, meg hogy alapvetően milyen templom ez, és az előző napok eléggé összekuszálódtak a fejünkben. Végül Zsuzsinak lett igaza, és egy csokor mea culpát kellett dobálnom, mert megint a Htilominlonál voltunk.
A következő paya a Sulamani névre hallgatott és ez olyan volt, ami kívülről is nagyon impresszív, főleg az arányok miatt. A belsejében inkább vicces, mint szép Buddhák voltak, és azok is főleg falfestményekként. A kapunál el is ücsörögtünk vagy egy fél órát, amíg erőt gyűjtöttünk, hogy a melegben folytassuk.
Ezek után átmentünk a Dhammayangyi nevűbe, tizstában vagyok vele, hogy ez senkinek nem mond semmit, és még csak nem is érdekes, de én ide azért magunknak felvésem. Szóval ennél a payánál a szépséget a méretben látták: egy böhöm nagy piramis alakű épület, és mivel az összes manát ráküldték erre, díszítésre már nem maradt energia.
Most jött el a pillanat, hogy visszamenjünk ahhoz az étteremhez, ahol Zsuzsival nagyon kedvesek voltak. Vicces volt, mert Mr. Ego is oda gondolt minket, így végül mindenki örült. Azért is jöttünk vissza ide a lacquer gyáros faluba, mert ma este holdtölte van, ez meg minden teravada országban bulit jelent, persze a bulit mindenütt máshogy értelmezik. Thaiföldön a full moon party álltalában részeg britt hippik gyülekezetét takarja, itt meg az utcabál a menő. Valamiért az a frankó, hogy papírból összetákolt szobrokat visznek a vállukon, elöttük tizenpár éves fiúk részegen táncolnak, körbe meg mindenki más őket nézi. Ez így ugye nem is hangzik unalmas programnak, főleg, hogy az étterem teraszáról ezt nagyon jól szemmel is tudtuk kísérni. Bár a kaja nem volt frenetikus, de az felejthetetlen marad, hogy valószínűleg a holdtölte miatt az éttermes nénike odajött, és a bácsika tolmácsolásával átadott Zsuzsinak egy ajándékot, egész pontosan egy lacquer dobozt. Zsuzsi teljesen meg volt hatva, utoljára a főnök adott neki ajándékot Vanuatun, fel is emlegette most.
Na de visszatérek a bulájhoz, nagy látványosság volt, hogy mi minden lehet egy fejlődő rendszerváltó országban bábu, természetesen Aung Sang Suu Kyi, de mellette volt mobilozó fickó, valamint egy rendőr is, de az késöbb eltűnt, szerintünk a rend őrei nem engedték, hogy csúfot űzzenek belőlük, rendszerváltás ide vagy oda.
Ha már buli, akkor a csillogás sem maradhatott el. Aki a legmenőbbnek gondolta magát, az helyi dzsémszbond volt, aki igazi Ray Ven napszeművegben flangált. De aki valójában a legmenőbb volt, az még a piramis lábánál heverő csóka, aki a businessét abban látta, hogy a konektorba bedugott egy nagy hűtőt és melléfeküdt. Ő maga az, amit a hűtő felirata mond, supercool.
Mi is szívesen csináltuk volna, amit supercool, mert elég rendesen lefáradtunk a nagy buliban, és most csak a hőségtől. Kértük is Mr Egót (lehet ám, hogy nem ez a neve, de most már így marad), hogy akkor menjünk a Dhammayazika payába, ez egy-két kilomisivel odébb van, így szívta is a fogát, de azért elmentünk, nem is volt kár. Egyszerűen lélegzetelállítóan szép volt maga a vörös-arany paya is, de a kilátás, ami föntről elénk tárult, hát meseszép volt.
Gondolom nem kell nagyon magyarázni, hogy miért maradtunk vagy egy órát fent a paya tetején. Én iszonyat jól éreztem magam, nagyon nyugodt és szép volt a környezet, meg volt is miért ünnepelnünk, ma vagyunk pont háromnegyed éve úton. Csendben figyeltük a tájat jó sokáig. A naplementét nem vártuk azért meg teljesen, mert viszonylag messze voltunk a várostól. Útközben még meg-megálltunk fényképezni, de ez már tényleg csak ráadás volt Bagantól, hatalmas élmény volt ez a hely!
Visszaérve az éttermes részhez hazatelefonáltunk, mert szombat van, így jelentkeztünk (teljesen le voltunk halva, hogy a skype nem is volt olyan rossz egy internet kávézóban). Vacsizni egy Little bit of Bagan nevű helyre mentünk, és persze elindult a nosztalgia, hogy mi volt jó, mi volt még jobb. Meg persze el is kapott minket a mindjárt vége érzés, ami természetesen tökéletesen hülyeség, mert egyikőnk sem utazott még három hónapot egyhuzamban, és hát még ennyi van vissza :) Azt azért elkiabálás nélkül leírhatjuk, hogy háromnegyed év, kilenc hónap, és eddig minden überpengén sikerült
