2012. szeptember 13., csütörtök

Napló, 2012. szeptember 13


Nagyon gyenge poén, nagyon gyenge, de akkor is elsütöm:  Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó regggggggeelt Vietnáááááááááááám!
Jó... a fenét jó! Azt hiszem a nagy pihenésünket szisztematikusa és precízen daráljuk a levesbe, ugyanis reggel 4:30-ra már jött a taxi értünk. Nagyon jól esett, pláne, hogy valamiért éjfélig nem tudtunk elaludni. Nem teljesen értettük mi a szitu Zsuzsival, de a házinénink korán indított minket, és majdnem két órával korábban voltunk kint, mint ahogy indult volna a repülő, és Zsuzsi még így is egy fél órát alkudott belőle. A lényeg, hogy ott voltunk időben. A reptérről semmi érdekeset nem tudunk mondani, talán annyit, hogy viszonylag hatékony, a biztonsági ellenőrzés viszonylag szigorú, szóval nem olyan, mint Indonézián, ahol bármit felvihetsz a gépre. Persze addig nézelődtem a duty freeben, míg Zsuzsinak kellett összeszednie, hogy nehogy lekéssük a gépet.
A repülőn még megszólított Zsuzsi egy angol párt, hogy nekik van-e már taxijuk be a városba, mert esetleg mehetnénk együtt, de sajnos nem jött össze. Ja, azt nem is mondtam, hogy Dalangba repültünk, és onnan taxival elmentünk Hoi Anba. Ez kb Vietnám közepén van, Vietnám meg egy viszonylag hosszú tengerparti ország felül Hanoi, alul Saigon. Hoi An maga azért baromira érdekes, mert a rajta keresztül folyó folyó üledéke hajózhatatlanná tette a folyót, azt hiszem a XVI. században, de ebben az időpontban nem vagyok biztos. A lényeg, hogy a város elvesztette kereskedelmi jelentőségét, így nem fejlesztették tovább és megmaradt kb olyannak amilyen volt. A belváros UNESCO örökség, és nem véletlenül, tényleg gyönyörű. Nagyon erősen érződik a kínai hatás az épületeken, de érdekes módon japán bevándorlók is voltak, és ennek az öröksége is észrevehető.  A város egy nyugodt kisváros hangulatát kelti, egy kis Szentendrés beütéssel, azaz van turista bőven, és ennek megfelelően szuvenírbolt. A nagy business itt a szabászat, de erről majd holnap. Ehhez a bevezetéshez adok egy két hangulatképet:





Nekem Kuba jutott eszembe, de Zsuzsi nem osztja ezt az elméletet.  Arra gondolok, hogy romos, szép épületek, amik a mediterrán hangulatot hozzák magukkal.
A mi kakukkosóránk kábé addig volt felhúzva, amig meg nem érkeztünk a szállásunkra, ott rögtön össze is omlottunk egy reggeli alvásra. Már közelgett a dél, és elindultunk az itteni tuti étterembe, amit megint a tripadvisorral kerestünk ki. A Lonely már nagyban mesélte előre, hogy mennyire jó a vietnámi kaja, és tegnap Saigon is nagyon menő volt. Az itteni étterem sem hozott csalódást, a kedvenc a fehér rózsának elnevezett tortellini szerű kaja volt.



A kaja után sétálgattunk a városkában, ami Zsuzsinak is meg nekem is nagyon bejött. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy holtszezonban vagyunk. A boltok számából kiindulva jól érezhetően sokkal több turista lehet máskor. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy ide ilyenkor jöjjön, nekünk nagyon bejött, hogy nincs hatalmas tömeg. (félre értés ne essen, azért vannak)






Bár iszonyat jó volt Sihanoukvilleben pihenni, ahogy itt barangoltunk mindketten arra gondoltunk, hogy milyen kár, hogy csak két napot tudunk itt lenni.  Már három körül lehetett az óra, mikor Zsuzsival elhatároztuk, hogy ismét megfogadjuk a Virág és Virág Utazásszervező Iroda tanácsát (Vera Argentínában küldött minket jó helyekre, itt meg bátyja, András írta a tutit), és kimegyünk a tengerpartra. Szereztünk egy kismotort és kirobogtunk a partra.


A tengerpart nagyon érdekes volt. Úgy tudnám összefoglalni, hogy tiszta és szemetes :) A tenger vize az egyik legtisztább, amit valaha láttam, nagyon sokáig le lehet látni, pedig egy szép homokos tengerpart. Másrészt viszont tele van szeméttel, azaz kispohár, önygyújtó, zacsesz, stb. Ha lenne pár csóka, akik kiszednék és összesöpörnék a szemetet, nagyon tuti tengerpart lenne. Ezt szerintem a képek is simán mutatják:





A kör alakú ladik itteni fejlesztés, ők komolyan vették Mózes történetét. Mondjuk kétségtelen előnye, hogy ebben arra van a hajó orra, amerre nézel.
Este visszamentünk ugyanoda, ahol délben kajáltunk, és ismét nagyon királyat ettünk. Az esti sétálgatás a városban is remek volt.



comments

2012. szeptember 12., szerda

Napló, 2012. szeptember 12.

No ma azzal kezdtük a reggelt, hogy ébredtünk amikor ébredtünk. Ez nagyon jól esett. Ezek után viszont jött a feladat, hogy kitaláljuk, mi a szöszt csináljunk. Egyátalán maradjunk, vagy menjünk. A délelőttöt ennek fényében kb tervezgetéssel, és repjegy vásárlással töltöttük. Kitaláltuk, hogy ma maradunk Saigonban, azaz Ho chi minh cityben, holnap hajnalban megcélozzuk Danangpon keresztül Hoi Ant, aztán onnan Dang Hoiból barlangozunk, majd Hanoi, és onnan 20-án repülünk Bangkokon keresztül Yangonba, Myanmarba. No ez így egyszerűnek hangzik, de ennél egy kicsit hosszadalmasabb volt összehozni, kb délre végeztünk. Akkor viszont kilőttük magunkat egészen a sarokig, ahol egy kávézóban huppantunk le. Egy jó kis kávé és süti/pho reggeli után el is döntöttük, hogy motorozni fogunk. Azaz ezt a döntést teljesen Tibire bíztam, ő meg nagyon rajta volt, hogy ezt ki kell próbálni. De nem mondom, én se voltam ellene. 



Mielőtt mocira pattantunk volna, még egy könyvcserés akciót végrehajtottunk, és a D-K Ázsia Lonely helyett szereztünk egy Myanmar útikönyvet. Remélem az eddigi elmesélések után senkit nem lepek meg, ha azt mondom ez a Myanmar útikönyv a Lonely fénymásolt változata volt, amit teljes nyugalomban árusítottak az utcán egy könyvesboltnál.
Aztán mostmár tényleg a mocibérlés következett. 5 dodóért egy napra. De hogy hova megyünk? Hát a postára.
Aki már járt Saigonban, azaz mai nevén Ho Chi Minhben, az tudja, hogy már a zebrán való átkelés is egy külön programpont, ugyanis motorosok tömege megy jobbra balra, az meg hogy egy-két helyen van lámpa, sokat nem számít. No ebben a közegben elmotorozni már eleve nem egyszerű feladat, hát még ha van célpont is. Szerencsére csak célpont volt, időkorlát nem annyira, így iterációs módszerrel közelíthettük meg a postát. Ez a szabadság kellett is, ugyanis ahhoz, hogy jobbról bekanyarodva egy utcán utána balra kanyarodj, kb 5-6 motoros sávon kell átverekedned magad. És ezek a srácok nem tegnap ültek először motorra.
Nem túl meglepő módon egy bemelegítő körrel kezdtünk, mivel nem sikerült a balra kanyar, de nem adtuk fel, másodikra már megvolt. Komolyan mondom, amikor Kután először ültünk motorra nem izgultam ennyire, de azért hamar túltettem magam a kezdeti stresszen, és nekiálltam dokumentálni.





Tibi naggyon durván ügyesen lavírozott a - András szavaival élve - helyi erők között, még a járdán is dzsindzsáztunk, de azért a navigálásba én is besegítettem. Végül sikeresen landoltunk a posta melletti utcában, ahol le is parkoltunk.
A postán amellett, hogy nagyon szép épület volt és megcsodáltuk, bevásároltunk szuvenírből és feladtunk egy csomagot haza.


Ekkorra már meg is éheztünk. Szerencsére András által javasolt pho-s kajálda nem volt messze innen, így célba is vettük. Nagyon finomat ettünk itt, így ezúton is köszi a tippet.





Ezek a vietnámi kaják nagyon finomak, egy gond van velük, hogy itt elég nagy szeretettel alkalmazzák az MSG nevű csodaszert. Ez egy mesterséges ételízesítő, ami kihozza az ételek ízét. Egyetlen baj vele, hogy ezt nem mindenki bírja. Úgy tűnik mi sem, így ilyen esetekben fejfájás és kisebb émelygés követi a nagyon finom ebédet, vacsorát. De ez azért szerencsére nem tudja elrontani a jó kis kaja élményt.
Most is ez történt, viszont azt felfedeztük, hogy ilyenkor a kóla nagyon jól esik, így ezzel operáltunk. Ennél nagyobb gondnak tűnt, hogy időközben eleredt az eső és kezdett besötétedni. Ahogy battyogtunk vissza a mocinkhoz, ámulva néztük, ahogy a rutinos versenyzők kétlukú esőkabátban - nagyon praktikus motoron: a vezető, és az utas is (márha csak egy van) belefér, - manővereznek az úton.




Már gyártottuk az elméletet hogy is fogunk hazajutni. A parkolásért alig fizettünk valamit, és amikor félreértettük az összeget, a parkolóőr ahelyett, hogy átvágott volna minket, kijavította, hogy nehogy túlfizessük. Nagyon jó élmény az ilyen.
Aztán pattantunk és irány a sötét esős Saigon. Ekkorra még a délutáninál is nagyobb lett a forgalom, gondolom most ment mindenki haza suliból és melóból. Némi kitérő után viszont sikeresen megérkeztünk a mocibérlős helyre, ahol le is adtuk kis járgányunkat, majd megünnepeltünk sikeres utunkat egy sörrel.



Este még kicsit intézkedtünk, meg netezgettünk, és jó sokára tudtunk elaludni. Hogy miért, azt nem tudjuk. Mindenesetre Tibi úgy konstatálta ezt a napot, hogy ez volt élete legdurvább extrém sportja.

comments

2012. szeptember 11., kedd

Napló, 2012. szeptember 11.

6:15-kor keltünk nem túl sok alvás után, mert sok eszünkkel elbeszélgettük a tegnap estét. Tegnap megvettük a jegyet a szálláson a mai buszozáshoz, 8-kor indul a buszunk Ho Chi Minhbe, de 7-kor vesznek fel minket és visznek ki a buszállomásra. Azt mondták, hogy nagy királyság lesz, mert VIP buszunk lesz, azaz nem kell átszállnunk Phom Phenben. Ennek nagyon örültünk.
Gondoltuk reggel még betolunk egy búcsú reggelit a Bamboo Shackben, de a tuktukosunk már fél 7-kor ott szobrozott, hogy menjünk már. Szerencsére még egy másik párra kellett várni, így Tibi gyorsan szerzett két jól bevált csirkés szendót. Mint kiderült azért volt ennyire a reggeli ellen a tuktukos kolléga, mert a kiccsaládnak volt egy kávézója ippen ott, ahol letett minket. Mivel még csak 7:20 volt, és 8-kor indul a busz, gondoltam iszom egy kávét, az jól fog még jönni. Épp hogy kihozták a kávét, mikor megállt egy busz előttünk. Először a másik párnak integettek, hogy akkor szálljanak fel (ők máshova tartottak mint mi), de aztán hamarosan kiderült, hogy mi vagyunk a szerencsés nyertesek. Nem teljesen értettük, mert még csak fél 8 se volt, de aztán gyorsan értelmet nyert az egész story, ez a busz vitt minket a buszállomásra.
Ott egyből át is szálltunk, és kényelembe helyeztük magunkat a Phom Phen feliratú buszon. Ez már nyilván eléggé sugallta, hogy nem ez lesz az utolsó átszállásunk mára, no de ennyi baj legyen. Ezen a buszon egyébként nem is volt annyira kicsi a hely, Tibi lábai is ippen befértek. De valamilyen érthetetlen okból mindig az történik, hogy Tibi elé olyan ürge ül, akinek az első mozdulata, hogy hátradöntse a székét. No de már rutinosan várta a naiv versenyzőt, aki a vártnak megfelelően már döntötte is volna a széket... ha tudta volna, mert Tibi jól kitámasztotta. Küzdött egy ideig a csóka, aztán nem értvén mi történt a székével feladta, és átült máshova. Jeee, győzelem!
Hamarosan betettek egy filmet, az Oroszlánkirály dínós változatát. Egy mellettünk ülő kislány nagyon elmerült benne, nagyon aranyos volt.


A buszút teljesen ok volt, minden különösebb izgalom nélkül. Bár - hogy pontosabb képet kapjatok egy kambodzsai buszútról - azt itt azért beszúrnám, hogy ezek az ázsiaiak hihetetlenül elegánsan tudnak hányni a buszon. Ez olyan náluk, mintha kifújnák az orrukat. Elég nagy eséllyel rosszul lesznek, viszont készülnek, pikpak elő a zacsesz, bele a cucc, és szépen el is csomagolják. Se hang se szag, csak ha véletlenül odanézel, akkor veszed észre. Sajnos mi véletlenül odanéztünk a szomszédra, de még így se volt zavaró.
Phom Phent a buszból láttuk csak, mert amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, és vártuk a csatlakozást leszakadt az ég. Nem volt azért ez olyan nagy baj, mert egy buszpályaudvar is tud szórakoztató lenni. Tibi elment felfedezni és kaját szerezni a piacra,





én meg lehuppantam, vigyáztam a hátizsákokra, és néztem mi történik körülöttem. Amint beérkezett egy busz, hárman ugrottak oda, egyik odatett egy lépcsőt, hogy könnyebb legyen leszállni, egy másik faékkel kitámasztotta a busz kerekét, egy harmadik pedig eddigre ki is cserélte a busz feliratát. Közben a lépcsőfelelős srác kiszedett egy napernyőt a helyéről és már tartotta is a leszálló utasok feje fölé, nehogy nagyon megázzanak. 5 perc múlva már ott se volt a busz, jött helyette a következő. Úgy pörögtek az események, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy Kambodzsában ilyen hatékonyan működik egy buszállomás.



Ezek után mondanom se kell, hogy percre pontosan indult a mi buszunk is. És ekkor meg is oldódott a VIP kérdés, ugyanis hatalmas betűkkel fel volt ragasztva a buszunkra, hogy VIP. Kíváncsian vártuk, hogy ez mit takar. Jó kis buszt kaptunk, 3 ülés soronként, úgyhogy nem panaszkodhatunk és még egy kis vizet is adtak.
A határig egy érdekes dolog történt, kompoztunk egyet buszostul.


Rita kommentjében mesélt a Vietnám-Kambodzsa határ szépségeiről, így fel voltunk készülve mindenre, de teljes meglepetésünkre nagyon simán ment minden. A határ előtt összeszedték az útlevelünket, aztán megálltunk még egy frissítőre. Teljes nyugalom volt, a büféseken kívül nem is volt senki a környéken. Mire felszálltunk, vissza is adták az útleveleket, hogy a kilépő pecsét megvan, de mindenkinek kell menni ujjlenyomat ellenőrzésre is. Alig voltak itt is rajtunk kívül, így pik-pakk ment minden. Felpattantunk a buszra, és ismét összeszedték az útleveleket. Jön a belépés. Közben azért benéztünk az ülés alá, nem kaptunk-e csomagot, de minden tiszta volt.
A belépéshez mindenkinek magával kellett vinnie minden csomagját, amit aztán át is világítottak. Itt kicsit jobban összetorlódtak az emberek, így 5-10 percet várni kellett, de aztán megint ment minden gyorsan. Átvilágítás, pecsét és vissza a buszra. Egyik legegyszerűbb szárazföldi határátlépésünk volt, de valószínűleg ez a holtszezonnak köszönhető. Ebből is és a Siem Reap-Shinoukville buszútból is jól látszik, hogy mennyi meglepetést tud rejtegetni ez a térség mindenki számára. Nincs két egyforma út és élmény.


Innen meg már nem sok kaland volt Ho Chi Minhig, 9 körül érkeztünk meg. A felhajtókon átverekedtük magunkat, és elindultunk egy kinézett utca felé szállást keresni. Egy csóka ezután jött oda hozzánk, hogy szállást keresünk-e, és mikor leintettük odébb is állt. Aztán végül szimpatikusnak találtuk, valószínűleg azért, mert nem volt erőszakos, és megkérdeztük merre és mennyi, majd a check first szabály alapján elmentünk vele megnézni a szobát. Kiváló, 10 dodóért már ki is vettük.
Kicsit helyrepofoztuk magunkat, és elindultunk a városba András útmutatásai alapján felfedezni. Pénzváltás után először is kajáldát kerestünk, András egy nagyon jó kacsalevesest ajánlott. Az utca megvolt, de a helyet sajnos nem találtuk, így választottunk egy másikat az utcában. Nagyon finomat ettünk így is. Utána a közeli toronyház tetején lévő bárba szerettünk volna felmenni. Gondolván, hogy itt lesz dress code, fel is vettük az ünneplős ruhánkat. Előttünk néhány fiatal srácot állított meg a bejáratnál egy hostess csaj, hogy lecsekkolja hány évesek, mi meg ezalatt teljes magabiztossággal libbentünk a lift felé. Sajnos nem jutottunk sokáig, mert most hozzánk jött oda a csajszi, hogy sajnos nem mehetünk fel, mert pacskerben nem lehet... teljesen fejbevertek szavai. Nem azért, mert hogy nem tudnék élni a toronyból való kilátás nélkül, hanem mert kihoztuk magunkból a maximumot, és ez is kevés volt ahhoz, hogy feljussunk egy toronyba. Mert hát ugye cipőnk nincs, és ezért a látványosságért nem fogunk venni. A túrszandival még tehetnénk egy próbát, de hát azért ennyire nem kell, hogy hazamenjünk átöltözni, aztán vissza, hátha felengednek.
Szóval ez a programpont kimaradt, így kilátás nélkül mentünk haza csicsizni.
comments

2012. szeptember 10., hétfő

Napló, 2012. szeptember 10.


Egyre inkább világos volt, hogy most már mennünk kell, és ennek megfelelően egy csomó mindent el kell intéznünk. Ehhez meg ugye kell robogó, így mentünk is Roberthez, a szlovák archoz. Nem is volt semmi gond. A falu melletti kis nyomortanán még beadtuk azokat a ruháinkat, amiket már nem tudtunk használni, nagyon örültek neki. Ezután már suhantunk is befele a városba. A suhanást egy rendőr törte kerékbe, aki megállított minket, és fájóan konstatálta, hogy van nemzetközi jogosítványunk, így nem tud rólunk pénzt lehúzni. Vicces volt, mert csak a fehéreket szedte ki igazoltatni. A postára tartottunk, hogy fel tudjunk adni egy adag képeslapot, amiket még tegnap nagyüzemben megírtunk. Még vagy már, nem derült ki, de a posta nem volt nyitva. Semmi gond, gondoltuk, akkor addig benézünk a piacra. A fő cél az a borsvásárlás volt, mert innen nincs messze Kampot, ami a világ egyik leghíresebb borstermelő helye, mi meg gondoltuk veszünk ilyet. Arra viszont nem számítottunk, hogy a piacon ennyi mindent fogunk látni, különösen tengeri herkentyűből. 





Én cápát meg ráját még nem láttam piacon, de a vagy tíz csoportba szétszedett szárított rákok is menők voltak. Zsuzsi kedvence mégis csak a piac közepén lévő fodrász volt, szerintem lassan elindíthatjuk a fodrászok albumot a facebookon.
A másik dolog, amivel nem bírunk betelni, hogy mennyi mindent kötnek a motorra, és mennyi mindent tudnak szállítani így. Ennek Zsuzsi a nagy gyűjtője, így Shinaukvilleben egy kis motoros üldözésbe is beneveztünk, hogy utolérjük az egyik megrakott robogót. Képet egyelőre nem adok, vegyétek ezt egy előzetesnek.
Elmentünk a jó kis pizzázónkhoz és megebédeltünk, majd utána visszamentünk a postára. Most már mosolyogva fogadott a múltkori nénink, úgy néz ki megismert minket. Visszamociztunk a szállásra és belevetettük magunkat az intézkedésbe, azaz elkezdtünk felkészülni Vietnamból, tovább folytattam a háborúmat a bürokráciával (most épp a biztosítótársaság van soron).
Estére azt terveztük, hogy a Tripadvisoron kinézett étterembe megyünk el. Azt hiszem ezt még nem írtuk, de a Tripadvisorral retttenetesen meg vagyunk elégedve. Ez tulajdonképpen egy olyan netes oldal, ahol mindenki értékelhet szállodákat/éttermeket/programokat és még két évvel korábban is ez tulajdonképpen a drágább jobb minőségű helyekre lehetett használni, azaz a Mariott jobb egy városban vagy a Sheraton. Mostanra viszont Shinaukville éttermei is fent vannak már rajta, és általában amire azt írják itt, hogy jó, azzal mindig meg voltunk elégedve. El is indultunk volna AZ étterembe, de búcsúzóul a kis tengerpartunkon egy olyan gyönyörű naplementét kaptunk, hogy csak ámultunk és bámultunk.



Igazán jó volt elmélázni mennyire király volt itt tölteni majdnem két hetet és a semmittevésben mennyire iszonyat durván jól éreztük magunkat.
Már a városba fele is sötét volt, de az étterem előtt még volt egy elintéznivalónk. Már említettük, hogy nagyüzemben megy a hamisítás Dél-Kelet Ázsiában, itt konkrétan egy katalógus volt, amiből ki lehetett választani, hogy melyik filmeket szeretnénk, majd azokat fél óra alatt kimásolják az embernek. Csak hogy a nagyságrendet érezzétek, a hirdetéseken az akció azt takarja, hogy adnak egy 80 gigás hordozható vinyót, amit teleraknak zenével, filmmel stb. Mi csak kisiparosok voltunk, egy laza 15  filmet másoltattunk fel egy USB-re.
Ezek után végre jött a vacsi, ami fenomenális volt, itt ettük egyértelműen a legjobb kambodzsai kaját, ami nagy szó. A friss borsos tintahal, a fokhagymás kisrákok, a hal amok (azaz curry) és a mangós kesudiós rákok nagyon durván jók voltak. 


A chilei bor olcsó volt, és még jó is: pengén király búcsúvacsi volt. Közben egy kiskutya átjött a szomszédból és mindenképp Zsuzsi papucsát szerette volna megenni a sarkával együtt. Végül egy lábtörlővel sikerült lekenyerezni.
Vissza ismét eljátszottuk a sötétben vezetünk haza hátsó lámpa nélkül mókát, de szerencsére most sem történt semmi. Leadva a motort, meghallgattuk Robert ars poeticáját, miszerint az a lényeg, hogy a féklámpa működjön... hát ahogy vesszük... 
comments

2012. szeptember 9., vasárnap

Napló, 2012. szeptember 9.


A mai nap kicsit erősebb volt a szél, és most nekem kellett kétszer mondanom Zsuzsinak, hogy csináljunk valamit, nevezetesen szörfözzünk, most a windsurföt. Mindketten elég kezdők vagyunk, de tudunk fordulni, és azt hiszem ez a lényeg. Nagyon élveztük, tegnapról még volt izomlázunk, és nagyon jó volt rádolgozni.





Gyors hidratálás, majd utána a szokásos, olvasás, blogolás, netezés, intézkedés. El tudom viselni ezt az életet, mondjuk ez nem teljesen igaz, mert már kattogunk rajta, hogy jujuj, mennyi időnk lesz majd így a többi országra.
comments