A különbség büszkeséggel párosítva gyakran ellentéthez szokott vezetni, ilyen volt a Gallo Pinto háború a két ország között. Ne tessék a memóriát végigpörgetni idegen felségterületre tévedt kávészállító hajóról, a gallo pinto nem más, mint egy tico/nica nemzeti reggeli, amit babból és rízsből készítenek. A háború pedig nem szólt másról, mint, hogy melyik ország taláta fel a babos rízst. A casus belli pedig az volt, hogy a ticók elkészítették a világ legnagyobb gallo pintoját. A nicoknál ettől elgurult a gyógyszer: attól, hogy nagyobb, még nem lesz tico! De biztos, ami biztos, csináltak egy nagyobbat :). Turistaként nehéz eldönteni kinek lehet igaza. A nica konyha finomabb, a gallo pinto viszont nem finom...
Ahogy a gallo pintoból is látszik, rengeteg hasonlóság is van a két ország között, mégis, a különbség szinte tapintható, főleg gazdasági értelemben. Costa Ricában az egy főre jutó GDP 8400 dollár, míg Nicaraguában 1200, ami Haiti után a második legalacsonyabb Közép-Amerikában. Talán már ez is meglepő lenne önmagában, de ha hozzáveszzük, hogy a 70-es évekig a nicák gazdagabbak voltak, innentől lesz igazán érdekfeszítő a történet. A klíma nagyon hasonló, a spanyol gyarmati történelem sem különösebben különböző, a függetlenségtől viszont elkezd kettéválni a két történet. Costa Ricában egy jelentős középréteg alakult ki a XIX. században, míg Nicaraguában már a szinte klisészerű egy amerikaiak által támogatott diktátor illetve mindenki más alakú a társadalmi piramis. A diktátorok voltak a Somozák, akikből több is harácsolt Nicaraguában hol korruptan, hol korruptabban. A Somozák elleni felkelést 1972-ben a balos/szélső balos szandinisták (egy 1920-as Sandino nevű felkelő után elnevezve) és pártjuk az FSLN robbantotta ki, és röpke 7 év alatt, 1979-re sikerült is elűzniük az utolsó Somozát. Az amerikaiak sosem rajnogtak valamiért a balos felkelőkért a kontinensen különösen nem, így Reagannek is lépnie kellett. A korábbi Somoza rezsim nemzeti gárdáját kontrák néven újraszervezte és felfegyverezte; nem is akárhonnan, hanem Costa Ricából. A dzsungelharc közel 10 évig tartott és egy tico kellett hozzá, hogy véget érjen. Oscar Arias a costa ricai miniszterelnök öt közép amerikai ország vezetőjét vette rá, hogy kössenek békét és ne fegyverkezzenek tovább (El Salvadorban és Guatemalában is felkelések voltak, de más okokból). Felszólította az USÁ-t és az USSR-t, hogy ne szállítsanak fegyvert a térségbe. Meglepő módon (és valószínűleg a világtörténelem kedvező alakulása miatt) a tico Arias sikerrel járt és a térségnek békét hozott, magának meg egy béke nobel díjat, Nicaragua eddigre viszont már romokban volt.
A 2000-es évekre a ticok és nicák között a feszültség nem szűnt meg. Ennek fő oka a közel 400ezer nica, aki a jobb jövő reményében Costa Ricába szökött és ott a jobb jövőt vagy lopással próbálják elérni - a ticok állítják, vagy sosem érik el - ahogy a nicák látják. Az utcai beszéd a poitikában is visszhangzik. A tico elnöknő Laura Chinchilla nem üdvözölte a a harmadszorra visszatérő Daniel Ortegát novemberi (nem alkotmányos) újraválasztása után, Ortega pedig beiktató beszédében látványosan meg sem említette Costa Ricát.
A két ország együttes lakossága kicsivel meghaladja Magyarország lakosságát, a ticók és nicák mégis annyira különböznek, mintha két nagy nemzet lennének. A közös kultúrális gyökerek és a közös nyelv ellenére a két nép eltérése szerintem a társadalomban gyökerezik. így elgondolkodtató, hogy annak ellenére, hogy a társadalmat mi alkotjuk, hogy hathat az vissza ránk annyira, hogy mi magunk is másmilyenek leszünk.
