Naplo, 2012. szeptember 14.

Ez egy esős nap volt. Most nem csak kisebb-nagyobb zuhék voltak, hanem esett egész nap. Beneveztünk 11-től egy főzőkurzusra, addig meg megvettük a vonatjegyet Dang Hoiba, és reggeliztünk egy jót egy cukrászdában. Éjjel 11:30-kor indul a vonatunk és hajnal 5 körül fogunk megérkezni. Ma se fogunk sokat aludni... Nem akartunk délelőtt kicsekkolni, mert csak este 10-kor kell elindulnunk taxival a Danangban (szomszéd város) lévő vasútállomásra, addig meg hátha tudunk majd pihizni egyet.

11-kor megjelentünk az étteremnél, ahol a főzőkurzust tartották. Most egy olcsóbba neveztünk be. Bangkokban egy drágán voltunk, és az nagyon jó volt, meg aztán elég jól alakult tőle a hétvégénk is, amikor is Angsana meghívott minket családjához Kancsanaburiba. De most úgy gondoltuk kipróbálunk egy olcsóbbat, így a szállás által szervezett kurzusra mentünk el. Csak mi ketten voltunk, így eddig jól indult. Egy nagyon fiatalnak kinéző srác és csaj fogadott minket, és mondták, hogy indulunk is a piacra. Ez szuper, az ilyet szeretjük. Persze esőben kevésbé, de ennyi baj legyen. Amikor elértünk a piacra, akkor derült ki, hogy igazából nem fogunk venni semmit, mert ők már előre bevásároltak minden kelléket, ráadásul nem is tudnak annyira angolul, hogy a sorozatos ez vagy az micsoda kérdéseinkre válaszoljanak.

De akkor kezdett igazán komikussá válni a helyzet, amikor a piacnak azon részéhez értünk, ahol ruhákat, meg mindenféle eszközt lehetett venni, és a srác még mondta is, hogy itt ha szeretnénk tudunk pólót venni. Mi persze mondtuk, hogy ez nagyon király, de mi nem ezért fizetünk, hanem, hogy főzni tanuljunk... Aztán a kis városnéző körút után továbbra is esőben, végre visszatértünk az étterembe. No itt már tényleg minden szépen ki volt készítve. A srácunk beöltözött szakácsnak, és indult is a főzőcske. Tavaszi tekercset, palacsintát, makrélát és morning gloryt (vízi spenót) csináltunk. Egyik érdekesség volt, hogy itt nem csak evésre használnak pálcikát, hanem az a fakanál itteni megfelelője is egyben. Az addig még ment, hogy a palacsintára rápakoljuk pálcikával a csírát és társait, még az is egészen rendben volt, hogy kettéhajtjuk a pallert, de amikor az így töltött cuccost meg kellett fordítani pálcikával a serpenyőben, no az csúnyán kifogott rajtunk. Legalábbis rajtam, Tibinek egész jól sikerült.

Összességében jól elszórakoztunk, a srác is aranyos volt, bár a nyelvi akadályok miatt annyira sokat nem tudtunk csevegni, és remek szakácsi teljesítményünknek köszönhetően finomakat ettünk. De annyi kaja lett végül, hogy nem bírtuk ebédre beburkolni, így megkértük őket, hogy tegyék el, este visszajövünk és vacsira megesszük.

Eső terén nem sok változás volt továbbra se. Battyogtunk hazafelé, de előbb megálltunk Kimmynél. Hogy az meg micsoda? Hát ez az, az egy szabóság. Itt Hoi Anban nagyon megy ez a ruhabusiness. Tele vannak az utcák ruhaboltokkal és szabóságokkal, ahol turisták sokasága vásárol és varrat magának öltönytől elkezdve estélyiig mindent. Még most is, hogy alig van turista, mi lehet itt csúcsidőben... Olcsónak olcsó, és állítólag jó is. Legalábbis a Trip Advisor barátunk ezt mondja. Különösen a Kimmy nevű helyet dicsérték, amit a szállásunkon is ajánlottak, így ha már itt vagyunk betértünk ide. Nyilván nem sok mindenre számítottunk, mert ma este indul a vonatunk, és ekkor meg délután 2 volt, de azért bementünk körbenézni. Persze egyből jöttek az eladó lányok, hellyel és vízzel kínáltak minket, aztán már egy-egy laptop is landolt az orrunk előtt, amin a ruhakatalógusok pdf fájljai sorakoztak. Mondtuk, hogy mi ma megyünk el, de mikor mondtuk, hogy csak 10-kor, legyintettek, hogy semmi gond, ők addigra kész lesznek mindennel. No hát ezt nem gondoltuk volna, de ha már így adódott, akkor belenéztünk a katalógusokba. Tibi az öltönyöket pörgette, én meg a kabátokat. Ezt a katalógust úgy kell elképzelni, hogy minden kép alá oda van írva, hogy ez épp a Boss, vagy Armani stb. modell. Aztán ha megvan a fazon, jön az anyagválasztás, majd méricskélés és már megy is a rendelés a varrodába. A csajok kedvesen segítettek a választásban, úgyhogy elég hamar össze is dobtuk mit szeretnénk. Végül egy öltöny Tibinek, egy ing, hozzá egy nyakkendő ajándékba, nekem egy télikabát és egy nadrág került a lapra. 7-re jöhetünk próbálni első körben, aztán 9-re meg is lesz minden. Hát itt kérem szépen pörögnek az események. Utána azon sem kell aggódnunk, hogy hova tesszük a szerzeményt, nem kell hátizsákban öltönyt cipelnünk, erről szó sincs, majd ők elküldik postán haza. Ezek után már csak izgulni kell, hogy meg is érkezzen :-)

Egy kis időre visszatértünk a szállásra, majd újra hónunk alá csaptuk a várost, és elindultunk megnézni a szuveníres részt, meg az órámban elemet cseréltetni, stb. A turista utcából kiérve a piacnál tényleg minimális volt a forgalom, az eladókon látszott, hogy most alig megy az üzlet a holtszezonban, másodpercenkén ajánlottak maguk alá az árban mindenféle alkudás nélkül. Végül néhány szerzeménnyel gazdagabban caflattunk vissza az esőben a szabósághoz a próbára. Volt még mit igazítani a ruhákon, de alapvetően minden tetszett. Volt amit egyből meg is csináltak, és próbáltuk újra, és volt ami kicsit hosszabb időt igényelt. A következő próbáig elmentünk megenni főztünk maradékát egy jó kis csapolt sör kiséretében. A 9-es próbakor minden helyreállt, összeállt a csomag, mehet haza hajóval. Hát majd kíváncsiak leszünk mennyire fog bevállni, gyors és olcsó volt, elsőre teszik nekünk, reméljük nem fog két hónap után tönkremenni, ja, és persze reméljük megérkezik haza.

Reggel amikor felkeltünk nem gondoltuk hogy ma mi még ruhát is fogunk varratni, de azt se, hogy egész nap rohangálni fogunk. Most is tipli volt, gyors pakolás és már ott is volt értünk a taxi. Még gyorsan a fizetést is el kellett intézni, ahol a recis csajszi átvágott minket, de szerencsére csak 2 dollárral. Az az igazság, hogy már ott is tudtam, hogy nem stimmel valami, a dong és dollár váltogatása körül kavart a csajszi, mondtam is neki, de menni kellett, úgyhogy nem álltunk le vitatkozni.

A vasútállomásra persze jóval a vonat indulása előtt kiértünk. Ez számomra annyira meglepő, hogy itt D-K Ázsiában minden időben, vagy korábban indul, és buszhoz, vonathoz, repülőhöz nagyon korán kiküldenek minket. Én azt hittem, hogy minden késni fog, mint Indonéziában,  de nem. A vonat is egész pontos volt. 10 percet késett, de egészen Ho Chi Minhből jött, és egy tizenórás úton ez azért megbocsátható.

A vonatra felszállva megcsapott a durián szaga... hát ilyen nincs... már megint egy jó éjszaka... de szerencsére csak a folyósón lehetett érezni, a fülkében nem. Hálókocsis vonattal utaztunk. 4 ágy volt egy fülkében, mi a felső kettőt kaptuk. Lent egy pár aludt egy kislánnyal. Mi suttogva mentünk be, mert láttuk, hogy a kislány alszik, nehogy felébresszük, de itt Ázsiában teljesen fölösleges az erőlködés, a szülők hajnalban amikor felébredtek teljes hangerővel társalogtak.

Egyébként elég kényelmes a vonat, Ha nem hajnal 5-kor kellett volna leszállnunk és nem ordibálnak a szobatársak, még jót is tudtunk volna aludni.

comments

Napló, 2012. szeptember 13

Nagyon gyenge poén, nagyon gyenge, de akkor is elsütöm:  Jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó regggggggeelt Vietnáááááááááááám!

Jó... a fenét jó! Azt hiszem a nagy pihenésünket szisztematikusa és precízen daráljuk a levesbe, ugyanis reggel 4:30-ra már jött a taxi értünk. Nagyon jól esett, pláne, hogy valamiért éjfélig nem tudtunk elaludni. Nem teljesen értettük mi a szitu Zsuzsival, de a házinénink korán indított minket, és majdnem két órával korábban voltunk kint, mint ahogy indult volna a repülő, és Zsuzsi még így is egy fél órát alkudott belőle. A lényeg, hogy ott voltunk időben. A reptérről semmi érdekeset nem tudunk mondani, talán annyit, hogy viszonylag hatékony, a biztonsági ellenőrzés viszonylag szigorú, szóval nem olyan, mint Indonézián, ahol bármit felvihetsz a gépre. Persze addig nézelődtem a duty freeben, míg Zsuzsinak kellett összeszednie, hogy nehogy lekéssük a gépet.

A repülőn még megszólított Zsuzsi egy angol párt, hogy nekik van-e már taxijuk be a városba, mert esetleg mehetnénk együtt, de sajnos nem jött össze. Ja, azt nem is mondtam, hogy Dalangba repültünk, és onnan taxival elmentünk Hoi Anba. Ez kb Vietnám közepén van, Vietnám meg egy viszonylag hosszú tengerparti ország felül Hanoi, alul Saigon. Hoi An maga azért baromira érdekes, mert a rajta keresztül folyó folyó üledéke hajózhatatlanná tette a folyót, azt hiszem a XVI. században, de ebben az időpontban nem vagyok biztos. A lényeg, hogy a város elvesztette kereskedelmi jelentőségét, így nem fejlesztették tovább és megmaradt kb olyannak amilyen volt. A belváros UNESCO örökség, és nem véletlenül, tényleg gyönyörű. Nagyon erősen érződik a kínai hatás az épületeken, de érdekes módon japán bevándorlók is voltak, és ennek az öröksége is észrevehető.  A város egy nyugodt kisváros hangulatát kelti, egy kis Szentendrés beütéssel, azaz van turista bőven, és ennek megfelelően szuvenírbolt. A nagy business itt a szabászat, de erről majd holnap. Ehhez a bevezetéshez adok egy két hangulatképet:

Nekem Kuba jutott eszembe, de Zsuzsi nem osztja ezt az elméletet.  Arra gondolok, hogy romos, szép épületek, amik a mediterrán hangulatot hozzák magukkal.

A mi kakukkosóránk kábé addig volt felhúzva, amig meg nem érkeztünk a szállásunkra, ott rögtön össze is omlottunk egy reggeli alvásra. Már közelgett a dél, és elindultunk az itteni tuti étterembe, amit megint a tripadvisorral kerestünk ki. A Lonely már nagyban mesélte előre, hogy mennyire jó a vietnámi kaja, és tegnap Saigon is nagyon menő volt. Az itteni étterem sem hozott csalódást, a kedvenc a fehér rózsának elnevezett tortellini szerű kaja volt.

A kaja után sétálgattunk a városkában, ami Zsuzsinak is meg nekem is nagyon bejött. Ebben nagy szerepe lehetett annak, hogy holtszezonban vagyunk. A boltok számából kiindulva jól érezhetően sokkal több turista lehet máskor. Mindenkinek nagyon ajánlom, hogy ide ilyenkor jöjjön, nekünk nagyon bejött, hogy nincs hatalmas tömeg. (félre értés ne essen, azért vannak)

Bár iszonyat jó volt Sihanoukvilleben pihenni, ahogy itt barangoltunk mindketten arra gondoltunk, hogy milyen kár, hogy csak két napot tudunk itt lenni.  Már három körül lehetett az óra, mikor Zsuzsival elhatároztuk, hogy ismét megfogadjuk a Virág és Virág Utazásszervező Iroda tanácsát (Vera Argentínában küldött minket jó helyekre, itt meg bátyja, András írta a tutit), és kimegyünk a tengerpartra. Szereztünk egy kismotort és kirobogtunk a partra.

A tengerpart nagyon érdekes volt. Úgy tudnám összefoglalni, hogy tiszta és szemetes :) A tenger vize az egyik legtisztább, amit valaha láttam, nagyon sokáig le lehet látni, pedig egy szép homokos tengerpart. Másrészt viszont tele van szeméttel, azaz kispohár, önygyújtó, zacsesz, stb. Ha lenne pár csóka, akik kiszednék és összesöpörnék a szemetet, nagyon tuti tengerpart lenne. Ezt szerintem a képek is simán mutatják:

A kör alakú ladik itteni fejlesztés, ők komolyan vették Mózes történetét. Mondjuk kétségtelen előnye, hogy ebben arra van a hajó orra, amerre nézel.

Este visszamentünk ugyanoda, ahol délben kajáltunk, és ismét nagyon királyat ettünk. Az esti sétálgatás a városban is remek volt.

comments

Napló, 2012. szeptember 12.

No ma azzal kezdtük a reggelt, hogy ébredtünk amikor ébredtünk. Ez nagyon jól esett. Ezek után viszont jött a feladat, hogy kitaláljuk, mi a szöszt csináljunk. Egyátalán maradjunk, vagy menjünk. A délelőttöt ennek fényében kb tervezgetéssel, és repjegy vásárlással töltöttük. Kitaláltuk, hogy ma maradunk Saigonban, azaz Ho chi minh cityben, holnap hajnalban megcélozzuk Danangpon keresztül Hoi Ant, aztán onnan Dang Hoiból barlangozunk, majd Hanoi, és onnan 20-án repülünk Bangkokon keresztül Yangonba, Myanmarba. No ez így egyszerűnek hangzik, de ennél egy kicsit hosszadalmasabb volt összehozni, kb délre végeztünk. Akkor viszont kilőttük magunkat egészen a sarokig, ahol egy kávézóban huppantunk le. Egy jó kis kávé és süti/pho reggeli után el is döntöttük, hogy motorozni fogunk. Azaz ezt a döntést teljesen Tibire bíztam, ő meg nagyon rajta volt, hogy ezt ki kell próbálni. De nem mondom, én se voltam ellene. 

Mielőtt mocira pattantunk volna, még egy könyvcserés akciót végrehajtottunk, és a D-K Ázsia Lonely helyett szereztünk egy Myanmar útikönyvet. Remélem az eddigi elmesélések után senkit nem lepek meg, ha azt mondom ez a Myanmar útikönyv a Lonely fénymásolt változata volt, amit teljes nyugalomban árusítottak az utcán egy könyvesboltnál.

Aztán mostmár tényleg a mocibérlés következett. 5 dodóért egy napra. De hogy hova megyünk? Hát a postára.

Aki már járt Saigonban, azaz mai nevén Ho Chi Minhben, az tudja, hogy már a zebrán való átkelés is egy külön programpont, ugyanis motorosok tömege megy jobbra balra, az meg hogy egy-két helyen van lámpa, sokat nem számít. No ebben a közegben elmotorozni már eleve nem egyszerű feladat, hát még ha van célpont is. Szerencsére csak célpont volt, időkorlát nem annyira, így iterációs módszerrel közelíthettük meg a postát. Ez a szabadság kellett is, ugyanis ahhoz, hogy jobbról bekanyarodva egy utcán utána balra kanyarodj, kb 5-6 motoros sávon kell átverekedned magad. És ezek a srácok nem tegnap ültek először motorra.

Nem túl meglepő módon egy bemelegítő körrel kezdtünk, mivel nem sikerült a balra kanyar, de nem adtuk fel, másodikra már megvolt. Komolyan mondom, amikor Kután először ültünk motorra nem izgultam ennyire, de azért hamar túltettem magam a kezdeti stresszen, és nekiálltam dokumentálni.

Tibi naggyon durván ügyesen lavírozott a - András szavaival élve - helyi erők között, még a járdán is dzsindzsáztunk, de azért a navigálásba én is besegítettem. Végül sikeresen landoltunk a posta melletti utcában, ahol le is parkoltunk.

A postán amellett, hogy nagyon szép épület volt és megcsodáltuk, bevásároltunk szuvenírből és feladtunk egy csomagot haza.

Ekkorra már meg is éheztünk. Szerencsére András által javasolt pho-s kajálda nem volt messze innen, így célba is vettük. Nagyon finomat ettünk itt, így ezúton is köszi a tippet.

Ezek a vietnámi kaják nagyon finomak, egy gond van velük, hogy itt elég nagy szeretettel alkalmazzák az MSG nevű csodaszert. Ez egy mesterséges ételízesítő, ami kihozza az ételek ízét. Egyetlen baj vele, hogy ezt nem mindenki bírja. Úgy tűnik mi sem, így ilyen esetekben fejfájás és kisebb émelygés követi a nagyon finom ebédet, vacsorát. De ez azért szerencsére nem tudja elrontani a jó kis kaja élményt.

Most is ez történt, viszont azt felfedeztük, hogy ilyenkor a kóla nagyon jól esik, így ezzel operáltunk. Ennél nagyobb gondnak tűnt, hogy időközben eleredt az eső és kezdett besötétedni. Ahogy battyogtunk vissza a mocinkhoz, ámulva néztük, ahogy a rutinos versenyzők kétlukú esőkabátban - nagyon praktikus motoron: a vezető, és az utas is (márha csak egy van) belefér, - manővereznek az úton.

Már gyártottuk az elméletet hogy is fogunk hazajutni. A parkolásért alig fizettünk valamit, és amikor félreértettük az összeget, a parkolóőr ahelyett, hogy átvágott volna minket, kijavította, hogy nehogy túlfizessük. Nagyon jó élmény az ilyen.

Aztán pattantunk és irány a sötét esős Saigon. Ekkorra még a délutáninál is nagyobb lett a forgalom, gondolom most ment mindenki haza suliból és melóból. Némi kitérő után viszont sikeresen megérkeztünk a mocibérlős helyre, ahol le is adtuk kis járgányunkat, majd megünnepeltünk sikeres utunkat egy sörrel.

Este még kicsit intézkedtünk, meg netezgettünk, és jó sokára tudtunk elaludni. Hogy miért, azt nem tudjuk. Mindenesetre Tibi úgy konstatálta ezt a napot, hogy ez volt élete legdurvább extrém sportja.

comments

Napló, 2012. szeptember 11.

6:15-kor keltünk nem túl sok alvás után, mert sok eszünkkel elbeszélgettük a tegnap estét. Tegnap megvettük a jegyet a szálláson a mai buszozáshoz, 8-kor indul a buszunk Ho Chi Minhbe, de 7-kor vesznek fel minket és visznek ki a buszállomásra. Azt mondták, hogy nagy királyság lesz, mert VIP buszunk lesz, azaz nem kell átszállnunk Phom Phenben. Ennek nagyon örültünk.

Gondoltuk reggel még betolunk egy búcsú reggelit a Bamboo Shackben, de a tuktukosunk már fél 7-kor ott szobrozott, hogy menjünk már. Szerencsére még egy másik párra kellett várni, így Tibi gyorsan szerzett két jól bevált csirkés szendót. Mint kiderült azért volt ennyire a reggeli ellen a tuktukos kolléga, mert a kiccsaládnak volt egy kávézója ippen ott, ahol letett minket. Mivel még csak 7:20 volt, és 8-kor indul a busz, gondoltam iszom egy kávét, az jól fog még jönni. Épp hogy kihozták a kávét, mikor megállt egy busz előttünk. Először a másik párnak integettek, hogy akkor szálljanak fel (ők máshova tartottak mint mi), de aztán hamarosan kiderült, hogy mi vagyunk a szerencsés nyertesek. Nem teljesen értettük, mert még csak fél 8 se volt, de aztán gyorsan értelmet nyert az egész story, ez a busz vitt minket a buszállomásra.

Ott egyből át is szálltunk, és kényelembe helyeztük magunkat a Phom Phen feliratú buszon. Ez már nyilván eléggé sugallta, hogy nem ez lesz az utolsó átszállásunk mára, no de ennyi baj legyen. Ezen a buszon egyébként nem is volt annyira kicsi a hely, Tibi lábai is ippen befértek. De valamilyen érthetetlen okból mindig az történik, hogy Tibi elé olyan ürge ül, akinek az első mozdulata, hogy hátradöntse a székét. No de már rutinosan várta a naiv versenyzőt, aki a vártnak megfelelően már döntötte is volna a széket... ha tudta volna, mert Tibi jól kitámasztotta. Küzdött egy ideig a csóka, aztán nem értvén mi történt a székével feladta, és átült máshova. Jeee, győzelem!

Hamarosan betettek egy filmet, az Oroszlánkirály dínós változatát. Egy mellettünk ülő kislány nagyon elmerült benne, nagyon aranyos volt.

A buszút teljesen ok volt, minden különösebb izgalom nélkül. Bár - hogy pontosabb képet kapjatok egy kambodzsai buszútról - azt itt azért beszúrnám, hogy ezek az ázsiaiak hihetetlenül elegánsan tudnak hányni a buszon. Ez olyan náluk, mintha kifújnák az orrukat. Elég nagy eséllyel rosszul lesznek, viszont készülnek, pikpak elő a zacsesz, bele a cucc, és szépen el is csomagolják. Se hang se szag, csak ha véletlenül odanézel, akkor veszed észre. Sajnos mi véletlenül odanéztünk a szomszédra, de még így se volt zavaró.

Phom Phent a buszból láttuk csak, mert amikor megérkeztünk a buszpályaudvarra, és vártuk a csatlakozást leszakadt az ég. Nem volt azért ez olyan nagy baj, mert egy buszpályaudvar is tud szórakoztató lenni. Tibi elment felfedezni és kaját szerezni a piacra,

én meg lehuppantam, vigyáztam a hátizsákokra, és néztem mi történik körülöttem. Amint beérkezett egy busz, hárman ugrottak oda, egyik odatett egy lépcsőt, hogy könnyebb legyen leszállni, egy másik faékkel kitámasztotta a busz kerekét, egy harmadik pedig eddigre ki is cserélte a busz feliratát. Közben a lépcsőfelelős srác kiszedett egy napernyőt a helyéről és már tartotta is a leszálló utasok feje fölé, nehogy nagyon megázzanak. 5 perc múlva már ott se volt a busz, jött helyette a következő. Úgy pörögtek az események, hogy csak lestem. Nem gondoltam volna, hogy Kambodzsában ilyen hatékonyan működik egy buszállomás.

Ezek után mondanom se kell, hogy percre pontosan indult a mi buszunk is. És ekkor meg is oldódott a VIP kérdés, ugyanis hatalmas betűkkel fel volt ragasztva a buszunkra, hogy VIP. Kíváncsian vártuk, hogy ez mit takar. Jó kis buszt kaptunk, 3 ülés soronként, úgyhogy nem panaszkodhatunk és még egy kis vizet is adtak.
A határig egy érdekes dolog történt, kompoztunk egyet buszostul.

Rita kommentjében mesélt a Vietnám-Kambodzsa határ szépségeiről, így fel voltunk készülve mindenre, de teljes meglepetésünkre nagyon simán ment minden. A határ előtt összeszedték az útlevelünket, aztán megálltunk még egy frissítőre. Teljes nyugalom volt, a büféseken kívül nem is volt senki a környéken. Mire felszálltunk, vissza is adták az útleveleket, hogy a kilépő pecsét megvan, de mindenkinek kell menni ujjlenyomat ellenőrzésre is. Alig voltak itt is rajtunk kívül, így pik-pakk ment minden. Felpattantunk a buszra, és ismét összeszedték az útleveleket. Jön a belépés. Közben azért benéztünk az ülés alá, nem kaptunk-e csomagot, de minden tiszta volt.
A belépéshez mindenkinek magával kellett vinnie minden csomagját, amit aztán át is világítottak. Itt kicsit jobban összetorlódtak az emberek, így 5-10 percet várni kellett, de aztán megint ment minden gyorsan. Átvilágítás, pecsét és vissza a buszra. Egyik legegyszerűbb szárazföldi határátlépésünk volt, de valószínűleg ez a holtszezonnak köszönhető. Ebből is és a Siem Reap-Shinoukville buszútból is jól látszik, hogy mennyi meglepetést tud rejtegetni ez a térség mindenki számára. Nincs két egyforma út és élmény.

Innen meg már nem sok kaland volt Ho Chi Minhig, 9 körül érkeztünk meg. A felhajtókon átverekedtük magunkat, és elindultunk egy kinézett utca felé szállást keresni. Egy csóka ezután jött oda hozzánk, hogy szállást keresünk-e, és mikor leintettük odébb is állt. Aztán végül szimpatikusnak találtuk, valószínűleg azért, mert nem volt erőszakos, és megkérdeztük merre és mennyi, majd a check first szabály alapján elmentünk vele megnézni a szobát. Kiváló, 10 dodóért már ki is vettük.
Kicsit helyrepofoztuk magunkat, és elindultunk a városba András útmutatásai alapján felfedezni. Pénzváltás után először is kajáldát kerestünk, András egy nagyon jó kacsalevesest ajánlott. Az utca megvolt, de a helyet sajnos nem találtuk, így választottunk egy másikat az utcában. Nagyon finomat ettünk így is. Utána a közeli toronyház tetején lévő bárba szerettünk volna felmenni. Gondolván, hogy itt lesz dress code, fel is vettük az ünneplős ruhánkat. Előttünk néhány fiatal srácot állított meg a bejáratnál egy hostess csaj, hogy lecsekkolja hány évesek, mi meg ezalatt teljes magabiztossággal libbentünk a lift felé. Sajnos nem jutottunk sokáig, mert most hozzánk jött oda a csajszi, hogy sajnos nem mehetünk fel, mert pacskerben nem lehet... teljesen fejbevertek szavai. Nem azért, mert hogy nem tudnék élni a toronyból való kilátás nélkül, hanem mert kihoztuk magunkból a maximumot, és ez is kevés volt ahhoz, hogy feljussunk egy toronyba. Mert hát ugye cipőnk nincs, és ezért a látványosságért nem fogunk venni. A túrszandival még tehetnénk egy próbát, de hát azért ennyire nem kell, hogy hazamenjünk átöltözni, aztán vissza, hátha felengednek.
Szóval ez a programpont kimaradt, így kilátás nélkül mentünk haza csicsizni.

comments