Napló, 2012. szeptember 23.

A tegnapi napnál Tibi nagy kiképzést tartott mind a politika, mind pedig a vallás frontján, úgyhogy ma egy lazább nap következik.

A reggelt egy jó kis reggelivel kezdtük, de most nem a szálláson, hanem elmentünk a híres nevezetes Lucky Sevenbe. Most Tibi érdemelte ki a tuti helyet a bringás taxiban, csinálta is szorgalmasan a videókat.

Sajnos a VIDIt még nem sikerült feltölteni, de hamarosan

A Lucky Seven nagyon népszerű hely a helyiek körében. Dugig volt, mint kiderült két házból áll, és a másodikban is épp hogy találtak nekünk asztalt. Családok, barátok, mindenki ette reggelire a Shan tésztát, Mohingát és társait. Azt már azt hiszem említettük, hogy a burmai kajában igen sok az indiai elem, ami nem is csoda, hiszen az angol gyarmati időkben Burmát India tartományaként tartották nyilván. Az étlapon itt is volt minden, én egy samosa nevű indiai kaját kértem, Tibi meg mohingát, ami egy tésztás, zöldséges halleves. Kaptunk Lucky Seven teát is mellé, ami szerintem karamelles teakeverék volt.

A fincsi reggeli után jóllakottan indultunk a vasútállomás felé, mert mára egy jó kis vonatozást terveztünk be. Van egy vonat, ami Yangun körül közlekedik, 3 óra alatt megjárja az utat, és állítólag elég jó kis élmény. Nem a kilátás miatt, hanem sokkal inkább a vonaton történő események miatt. No hát akármit takar is ez, mi kipróbáljuk.

Elég meleg volt, de azért most gyalog mentünk, főleg mivel a menetrend szerint kb egy óránk volt a következő vonat indulásáig. Egyik utcában piac volt, ahol árultak zöldségtől elkezdve húson és halon át a thanakáig mindent. 

Ez utóbbi leírásával még adós vagyok, egészen azóta, hogy írtam, hogy a nők arca fehérre van mázolva. No hát ez a helyi szépségápolás. Van egy thanaka nevű fa, amit egy bevizezett kő lapon megdörzsölnek, és az így kiváló krémszerű anyagot felkenik az arcukra, hogy szép maradjon a bőrük. Nagy varázslásnak tűnik, de annyira azért nem az. Amit ez a krém tud, hogy a bőr nem lesz ráncos az erős napsugárzástól - azaz kvázi naptejként funkcionál - valamint jó a pattanásokra is. Tényleg úgy tűnik, hogy szép a bőrük, de nehéz úgy megítélni, hogy folyton be vannak mázolva fehérre. Szóval ennyi erővel akár csúnya is lehetne, mert a krém eltakarja.

No de íme egy szemléltető példa, ahogy ez kinéz:

Nem ez volt az utolsó érdekesség amibe az úton belebotlottunk, kimondottan tetszett még a 2 in 1 businesst nyomó telefonfülkés esernyőjavító bácsi is.

Aztán már nagyon közel jártunk a vasútállomáshoz, történetesen az út túloldalán volt, amikor egy nagyon mókás bácsikát láttunk meg. Úgy közlekedett a longyijában és esernyőjével a kezében, mint valami uraság sétapálcával, időnként oda-oda szólva az embereknek valami kis kedveset (legalábbis annak tűnt). Már azt vártuk mikor szökken egyet fütyörészve. Tibinek jött a nagy ötlet, hogy menjek oda, kérdezzem meg tőle hol a vasútállomás. Nem kellett kétszer mondania, már ott is teremtem a bácsika mellett, és megszólítottam merre van az arra. Ő nem bízta a dolgot a véletrenre, nem holmi felületes útbaigazítást adott, hanem egyből mondta, hogy ő majd elkisér minket, és már állította is le a forgalmat az esernyőjével, hogy átkeljünk az út túloldalára.

Amíg elértünk a peronig megtudtuk tőle, hogy a postán dolgozott telegráffal, és agglegény. Nagyon kis jófej volt, egészen a jegypénztárig kisért minket, sőt még a jegyvételnél is segédkezett, pedig a jegypénztáros srác meglepően jól tudott angolul. Keményen 1 dollárba került a jegyünk a 3 órás kalandra, bár ehhez útlevelet is kellett mutatni, felírták belőle minden adatunkat. Komolyan veszik itt a dolgokat, nem lehet csak úgy vonatozgatni. A pénztáros srác kedvesen elmutogatta merre fogunk menni, mikor érkezünk meg, aztán leültetett minket, hogy majd ő szól ha itt a vonat.

Nekünk már a vasútállomás is tele volt érdekességgel, így nagy lekesedéssel szálltunk fel a vonatunkra. Nem volt nagy tolongás, simán volt helyünk. A helyiek egy része persze itt is törökülésben ült, mi is kipróbáltuk kicsit, de nem volt olyan kényelmes, úgyhogy maradtunk a hagyományos módszereknél. Vad fényképezésbe kezdtünk, ekkor még azt hittük, hogy mostmár benne vagyunk a tutiban.

Aztán mentünk pár megállót és beindultak az események. Szálltak fel sorjában az emberek, többek között a kis gyufaárus lány helyi megfelelője, a kis bételárus fiú, akinek lett is forgalma pillanatok alatt. Perceken belül mindenkinek tele volt a szája a kis csomaggal, és csak úgy villogtak a vörös fogak. Mintha egy vámpír tanyán lennénk, úgy vettek körül minket a vörös szájú emberek. Ez a csodaszer a bétel nevű növény bogyójából készül, amit egy levélbe csomagolnak bele. Különböző ízesítésben lehet kapni, az ízesítéseket pedig úgy viszik fel, hogy egy mésznek kinéző masszát rákennek a levélre, és abba pakolják a bogyókat. Ennek olyasmi hatása van mint a nikotinnak, azon túl, hogy vörös lesz tőle az emberek szája és foga. 

Tibi szomszédjának is ilyen bájos mosolya volt, de a fényképhez sajnos becsukta a száját, így nem tudjuk megmutatni. Viszont nagyon aranyos bácsika volt. Bár alig tudott egy-két szót angolul, elkezdett beszélgetni velünk. A vonat falán ki volt függesztve egy tábla azzal a szöveggel, hogy "Warmly welcome & take care of tourists" angolul és burmaiul. A bácsikánk egyszercsak felmutatott a táblára, majd magára, hogy ő majd vigyáz ránk... teljesen meghatódtunk, nagyon aranyos jelenet volt.

Aztán ahogy kézzel lábbal próbáltunk beszélgetni új barátunkkal, egyszercsak hatalmas nyüzsi lett. Zsákok és ládák lepték el a vonatfülkét, az emberek meg azokon keresztül ugrálva próbáltak ülőhelyet foglalni maguknak. No hát itt már tényleg beindultak az események, úgyhogy elő is kaptuk a fényképezőgépet és videót is csináltunk.

Sajnos a VIDIt még nem sikerült feltölteni, de hamarosan

Aztán teljesen meglepő módon két zsák arrébrakása között odaszólt hozzánk egy csajszi, hogy segíthet-e, mert látta, hogy activityzünk a bácsikával. Aztán elkezdtünk beszélgetni vele. Egészen jól tudott angolul, mint kiderült angol és matek tanár (no ehhez képest már nem tudott olyan jól angolul), most csak a szüleinek segít a piacra vinni az árut. Floresnek hívják, apja katona, ami azért érdekes, mert közben Aung San Suu Kyit meg a példaképének nevezte. Ezen kicsit meglepődtünk, azt gondoltuk volna, hogy egy katona apukával mégha nem is a katonai diktatúra híve, azért nem nevezné nyíltan Aung San Suu Kyit a példaképének. Amin szintén meglepődtünk, hogy amikor mondtuk, hogy kérdezzen nyugodtan bármit, mert bár mi szívesen kérdezgetjük, de nem akarjuk, hogy nagyon egyoldalú legyen a beszélgetés, csak annyit tudott kérdezni, hogy hány évesek vagyunk és mióta vagyunk házasok. Mielőtt leszállt volna, és az ablakon kiadogadták volna a hatalmas zsákokat, még tanultunk Florestől néhány hasznos szót burmaiul, aztán egy tetával (viszlát) el is köszöntünk tőle.

Hamarosan mi is megérkeztünk kiinduló pontunkhoz. Amikor élményekkel teli leszálltunk a vonatról, három turista jött szembe velünk, akik odaszóltak, hogy micsoda időpocsékolás volt ez a vonatút... én köpni nyelni nem tudtam, de Tibi a "nektek lehet, hogy az volt" válasszal elég frappánsan rövidre is zárta a beszélgetést.

Megéheztünk már itt a nagy vonatozásban, és egy újabb helyi kaját próbáltunk ki, a shae tásztát. A shae egy kisebbség Myanmarban és az ő nemzeti kajájuk ez a tészta. Általában reggelire eszik, de azért egy-két helyen lehet találni napközben is ilyet.

Aztán mivel nem volt messze, egy kis sétával visszamentünk a lassisunkhoz legurítani egy-egy pohárral desszertként a joghurtos italból. Nagyon fincsi volt most is. Bolyongtunk még egy adagot, többek között egy boltba is betértünk, ahol újra megcsapott minket a 90-es évek feeling, ezennel a jó kis ajándékkosarak mosolyogtak ránk.

Addig bóklásztunk, míg közel kerültünk egy fehéreknek készült kocsmához, az 50. utcában lévő fantáziadús 50. utca elnevezésű helyhez. Ez egy az egyben úgy néz ki mint Budapesten  a Beckett's. Nem is volt olcsó a hely, de mivel az eső is el kezdett esni, meg a mosdó is jól jött beültünk egy bambira. 

Innen már nem is volt messze a Botatung paya (templom), amit Tibi kinézett. Ez lényegesen kisebb mint a Schwedagon, de itt is volt élet rendesen. Ez a hely azt tudja, hogy Buddha hajszálai és még csontdarabkája is megtalálhatóak itt. 

Ezek az ereklyék egy arannyal burkolt templomban vannak, amit körbe is lehet járni. Túl nagy biztonsági intézkedéseket nem tettek, de egy 2m-es üvegfalat azért bepakoltak a fal elé, biztos ami biztos.

A paya a folyóparttól nem messze volt, így ha már itt jártunk megnéztünk mi újság arrafelé. Volt itt minden kolostortól kezdve kompon és konténereken át a focizó srácokig minden, de ami a legkiugróbb volt ebből a környezetből az egy jacht volt. Hogy az honnan pottyant ide, és mit csinál itt, az teljesen felfoghatatlan volt.

Haza bringás taxival mentünk és juhéé, enyém lehetett a hátsó ülés. Most is nagyon élveztem, főleg a paya környéki részt, ami tele volt emberekkel, és mindenki nagyokat mosolygott, meg integett. Nagyon nagy élmény volt.

comments

Napló, 2012. szeptember 22.

Myanmar, az arany pagodák országa... több utazó szerint az egyetlen terület, ahol Dél-Kelet Ázsia még kicsit fent maradt, és igen, tényleg fantasztikus itt lenni.  Mivel tegnap nagyon megtetszett Yangon, úgy döntöttünk, hogy itt maradunk pár napot. Yangon egy ismertebb néven  futott az angol uralom alatt akkor még Rangon volt. Nem, nem a resident evilből ha valakinek ez ugrott volna be. Zsuzsi rám bízta ezt a napot, hogy majd itt fogok írogatni történelemről, meg politikáról, meg gazdaságról, de nem túl egyszerű helyzet ez, mert csomó mondani valóm van.

Talán az a legjobb, ha onnan indulok ki, amit én tudtam előtte  Azt vágtam, hogy korábban Burmának hívták, de azt nem vágtam, hogy miért változtatták meg a nevét, egyébként nem is olyan rég, azt hiszem 90 körül. A lényeg, hogy a Burma nevet az angolok adták a gyarmatjuknak, amit meg India részeként kezeltek. Ennek megfelelően eleve nem szeretett név volt a katonai diktatúra szemében, ami úgy próbált legitimizációt szerezni, hogy megpróbálta magát a függetlenség élharcosaként beállítani, de azért a tömegbe lövetés nyilván hatásosabb volt. Másrészt Burma a burmai népre utal, és azért egy rakás más kisebbség is él itt, akik meg nyilván örülnek, hogy nem Burmának hívják most már az országot. Azt is vágtam, hogy katonai diktatúra van, meg hogy veszélyes, de ezt főleg abból szűrtem le, hogy  John (botox overload) Rambo itt lőtt egy dzsipből halálra egy rakás rossz fiút a legutolsó filmben. Na jó, most túlzok, azt is tudtam, hogy Myanmar a világ relatíve kevés bukott állama közé tartozik, olyan prominens társakkal, mint Mugabe  Zimbabwe-ja, vagy ifjabb-ifjabb Kim Észak-Koreája. Azt is tudtam, hogy van egy nőci, aki a szabadság élharcosa, és Bono egyik kedvence. Valójában a katonai diktatúra 1988 óta tombol iszonyat véresen, amire a nyugati hatalmak igen kemény szankciókkal válaszoltak és embargóval akarják/akarták a rezsimet megbuktatni. A helyzet 2010 óta normalizálóik, amikor is volt egy választás, amin az ellenzék győzött, de azért volt probléma. Többek között 1) Aung San Suu Kyi nem indulhatott 2) az elnök egy katonai diktátor maradt. Most áprilisban tartottak egy időközi/yangoni választást és most már ASSK is a parlament tagja, ráadásul 2012-ben kicsit végig is turnézta Európát, találkozott szinte mindenkivel, aki fontos. Magyarán egy rendszerváltásnak lehetünk tanúi annak minden tenyeresével és fonákjával, azt hiszem nem nekünk magyaroknak kell magyarázni, hogy milyen is az. 

A gazdaságról szerintem azt érdemes megjegyezni, hogy van olaj, is gáz is, fa is, drágakő is dögivel, a szankciók miatt viszont a gazdaság abszolút összeomlott.  Az infrastruktúra nem viccelek, gyakorlatilag arra épül, amit az angolok építettek, illetve amit jól láthatóan kormányzati beruházásként pár csókos összetákolt. Ha már az angoloknál tartunk megjegyzem, hogy Yangonban tényleg ez volt iszonyat megindító, hogy a városon látszik, hogy ez bizony valaha gazdag volt. Mindenhol gyarmati épületek, az utak elrendezése, az emberek viselkedése, a forgalom mind mind egy hajdan boldogabb kort mutat. Yangon állítólag a 30-as 40-es években olyan infrastruktúrával rendelkezett, mint bármelyik nyugat-európai város. Egy szóval kicsit sem olyan, mint Kambodzsa, amin meg az látszott, hogy ez bizony évszázadok óta szegény.

A jövő lehetőségei abszolút fényesek, csak ha azt mondom, hogy Indiával és Kínával is határos, valamint, azt hogy 40 millióan vannak, iszonyat szegények és sokan beszélnek angolul, akkor már látható, hogy ebből azért lehet építkezni, remélem össze is jön valami.

Most, hogy leírtam a tutifrankót azt is megosztom, hogy mit csináltunk ma. Elsőként elmentünk a Bogyoke piacra. Borzasztó vicces, hogy burmaiul a gy nagyon gyakran előfordul és viszonylag hasonlóan is ejtik, szóval a vietnámi hangsúlyos kiejtés után végre tündökölhetünk. Szóval a piac, mielőtt megint elkalandozok :) Nem volt jó. Ez nem kaja piac volt, hanem gyakorlatilag minden, és inkább turistáknak, mint helyieknek, talán a legérdekesebb rész a drágakő piac volt. 

Nem tudom, ki hogy tud felismerni zafírokat, de mi nyilván nem találtuk megfelelőnek, hogy alkudozni kezdjünk csiszolt rubinra egy-két rosszabb arcúval, meg amúgy sem vagyunk azok a típusok, akik drágakőt aggatnak magukra. Egyszóval elindultunk a nemzeti múzeum felé. Közben elhaladtunk egy szögesdróttal elkerített kórház mellett, egész pontosan az ideggyógyászat mellett. Édesanyámnak ezúton üzenem, hogy dolgoznak neurólogusok trágyább környezetben is a világon is, mint Magyarországon, csak Myanmarig kell érte menni.

A nemzeti múzeum sok érdekességet tartogatott, többek között le kellett adni a kamerát a kapunál, pedig nem igazán éreztük bent, hogy a Mona Lisára szeretnének vigyázni. Volt olyan dísz tárgy a XI. XII. századból, ami egy olyan üveg ajtó mögött volt, amin volt egy kilincs (igen, ki lehetett nyitni), de ez a jobban őrzött tárgyak között volt. Közepesnek az számított, ami egy asztalon volt vitrin nélkül, rajta,egy cetli, hogy do not touch. A kiállítás érdekes volt. Tudom, hogy lelki szegénység, de a burmai írást bemutató tábla után megnyugodtunk, hogy a tegnapi lassit annyiért vettük, amennyi ki volt írva. Nagyon érdekes volt a királyi ruhákat, ékszereket, hordágyakat bemutató rész főként azért, mert tele volt arannyal és drágakővel. Ahogy itt már véstem, nem voltak szegények, na. A múzeum többi részét úgy képzeljétek el, hogy amit pár tudós vagy kevésbé tudós fontosnak tarthatott azt betették ide. Volt rózsaszín festmény, tíkfából készült régi fa faragás, népviseleteket bemutató ruhásbaba, az elnök találkozása Hilary Clintonnal fénykép és egy elefánt fejét mintázó citromfacsaró, amit az ormánnyal lehetett lenyomni. Mint a búcsúban. 

Kultúra ide, kultúra oda, ez leszívott minket, mint fagy az aksit, így haza is mentünk taxival. Sötétedésre merészkedtünk elő, amikor ismét taxiba ülve elvitettük magunkat a Shwedagon payába, ami iszonyatosan nagy élmény volt. Sajnálom, tudom, hogy ez a bejegyzés rég túlfeszítette azt a keretet, ami egy hosszított kávészünetben elolvasható, de ez van, most még a vallásra is ki kell térnem, és ez sem lesz nagyon rövid. Buddhológusok írjanak nyugodtan, ha elszúrtam valamit.

A myanmari vallás a teravada, vagy más néven kis szekeres buddhizmusra épül. Nem kell megijedni, nem valami 64 követős szektát fogok leírni, hanem a buddhizmuson belül ez az egyik nagy iskola, a másik (ez mentő kérdésnek is feltehető ZH-n) a nagy szekeres, aki vagizni akar, annak mahajana. A különbség jól leírható, legalábbis szerintem könnyebb, mint a siita szunnita ellentétet elmagyarázni. A lényeg, hogy a kis szekérben szinte lehetetlen buddhává válnia valakinek, míg a nagyban nagyon nehéz. A mahajana egy tágabb értelmezését adja a buddhizmusnak, ami hogy őket idézzem kiegészíti a kis szekér tanait. Ennek megfelelően a kis szekér viszont Buddha eredeti tanításait tekinti csak és kizárólag fontosnak. Ha úgy tetszik, ez a konzervatívabb. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bigottabbb, inkább azt, hogy Sziddhárta tanításait kevésbé formálták át. A buddhizmus nagy lényege egyébként, hogy a vágy nélküli élet a tuti, azaz akkor tudsz a világ mulandóságától megszabadulni, azaz elérni a Nirvanát. Igen, van karma, meg lélekvándorlás, de ez kevésbé a lényeg. Szerintem ami tök fontos, hogy a megvilágosodást magad tudod elérni, és ehhez gondolkodnod, meditálnod kell (megtalálni a lelki békédet, ha ilyen spirituális semmit mondásokat akarunk mondani :), valamint "jónak" kell lenned. Ja, és nincs isten, legalább is nem istentől, vagy istenektől függ a te jóságod, vagy a te mennybe meneteled, hanem saját magadtól. Számunkra még egy lényeges dolog van, hogy Buddha azt a szerintem praktikus nézetet képviselte, hogy nem mindenki képes egy absztrakt, istentől mentes, elmélyedős, gondolkodós út befogadására: a kevésbé szerencsés tömegeknek jó, ha hisznek valamiben. Ennek megfelelően a buddhizmus egész jól megfér minden más vallással együtt, mert nem gond, ha kicsit imádod Shivát is, vagy ha az ősökben is hiszel, ha mondjuk Indiában vagy Kínában vagy (sorrend szerint).

Amire ki akarok lyukadni, hogy az jól érezhető a buddhizmusban, hogy a saját magunk művelése nagyon fontos. Emellett nem tudom miért, de valahogy az is látszik, hogy a "jó" cselekvése is nagyon erősen jelen van. És igen, az is látszik, hogy hatalmas Buddha szobrokat imádnak, ami szerintem (de ezt meg ne mondjátok nekik) mindenképp ellentétben áll Buddha magasabb rendű tanításaival. Arra viszont jó, hogy a zembererk így a jó úton vannak, ahogy azt feljebb írtam.

Ennek a gondolatnak a teljes megvalósulását láttuk a Shwedagon payában, ami egy rendkívül élő, nyüzsgő szakrális hely, Myanmar főtemploma. Mutatok egy pár képet aztán folytatom. 

Az emberek este kijönnek ide és imádkoznak, sétálnak, esetleg beszélgetnek. Jól láthatóan többen el voltak merülve magukban, de nem láttam olyat, aki extázisban lett volna. Az mondjuk vicces, hogy van egy rakás kisebb oltár, és megvan, hogy melyik hónapon/napon születtél, akkor van egy kis oltárod, oda mehetsz imádkozni a többi egy napon születettel. Az épület önmagában is lebilincselő, de a varázsát az adja, mennyire élettel teli, no de azért ne menjünk el a leírás mellett.

Egy hegyen van az egész paya, és négy oldalról lehet felmenni egy-egy elég hosszú lépcsőn. Ha már itt tartunk a paya az a pagoda, ez utóbbi szót az angolok találták ki és mindenre ráhúzták, amiről nem tudták, hogy mi. Ahol mi felmentünk, ott volt két hatalmas fehér kutya, mutatom hátulról.

Finomkodhatnánk, hogy az ott egy popókapu, de az a helyzet, hogy nincs jobb szó rá, mint hogy az egy szent segglyuk.  A másik érdekesség a lépcső homlokzatán lévő domborművek, amik egy az egyben úgy néztek ki, mint a 3D-s, kiugrós mesekönyvek.

Valamiért lábfetisizmus van, azaz cipőben nem lehet egyik payába se belépni, ami azért nem hatalmas gond. Amikor felér az ember egyszerűen arcon csapja ez a hatalmas harang alakú dolog.  

Ez egy tömör valami, ami általában valami relikviát tartalmaz, itt Buddha hajszálai vannak, ezt nyilván nem akarom kommentálni. A harang alakú valaminek több rétege van, és nyilván a lelki üdv különböző szintjeit mutatja, vagy szerintem is ezt szimbolizálja. Nem aprózták el, mert felül van  1100 gyémánt és kb 1400 másik drágakő, legfelül pedig egy 1800 karátos gyémánt. Nekem fogalmam sincs, hogy az nagy-e, de feltételezem az. És természetesen a paya sem egy AR1826-os színkódú dukalax festékkel van lemázolva, hanem arany borítás van rajta. Bevallom, én azt sem tudtam, hogy a Shwedagon létezik, nem hogy ennyire fenséges.

Eleget körmöltem mára ahhoz, hogy ne kezdjek bele hatalmasa ömlengésekbe, de azt kell, hogy mondjam, hogy eddig minden vallási helyet összevetve ez volt az a hely, ahol tényleg nagyon meghatva éreztem magam, és egy jól eső mosoly is kiült az arcomra. Zsuzsi is oda volt meg vissza, így azt hiszem ide még elutazásunk előtt visszajövünk. 

comments

Napló, 2012. szeptember 21.

Reggel 7 körül ébredtünk magunktól, aztán egy kis olvasgatás után ki is kecmeregtünk az ágyból. Felmerült a kérdés, hogy maradjunk-e ezen a szálláson, vagy keressünk másikat. A keresés mellett szólt, hogy nem túl olcsó a szállás (23 dodó), Lonely ajánlás, így folyton tele van, mindenki idejön, míg a keresés ellen volt, hogy semmi kedvünk nem volt keresgélni és költözni. Ez utóbbi győzött, így maradtunk a sejhajunkon, annyi történt, hogy lett mára már kétágyas szoba, így oda átcuccoltunk a dormból. 

Reggeli és némi olvasgatás után nekivágtunk a városnak. Egy feladatot tűztünk ki mára, a pénzváltást, ezen kívül meg csak sétálgatunk. A pénzről már Vietnámban meséltünk, mikor a vadiúj dollárok után futkostunk, de azt hiszem ez egy olyan kérdés, ami itt is megér néhány sort. Myanmar pénzneme a kyat (ejtsd csat), de a turizmusban sok helyen (szállás, múzeum belépő, túra, stb) dollárban vannak az árak és dollárban is érdemes fizetni. Lehet kyatban is, de ilyenkor nem túl előnyös árfolyamon váltják. Olvasásaink alapján készültünk arra, hogy itt nem fogadnak el akármilyen dollár bankjegyet, ezért volt a vietnámi hercehurca is. És ez valóban így is van, mindenki megvizslatja a pénzt, már az is probléma nekik, ha ketté van hajtva. Ami érdekes, hogy nem csak a 100 dollárosnál, hanem 10-esmél is és még az 1-esnél is figyelnek, bár ez utóbbinál kevésbé szigorú a szabály. Azt is olvastuk a 2011-es Lonelyban, hogy a pénzváltás egy trükkös dolog, kizárólag a feketepiacon érdemes váltani, mert a bankok irreálisan alacsony árfolyamot adnak. Ez már a reptéren gyanus volt nekünk, hogy nem állja meg a helyét, mert ott olyan árfolyamot mondtak, amit Tibi már előre kinézett a neten. Egyátalán nem tűnt rossznak a marzs alapján se. Persze még így elsőre óvatosak voltunk, így ott nem váltottunk, de aztán a szálláson is megkérdeztük és ők is a bankot javasolták. Ez a kezdeti momentum elég jól leírja ezt az országot, azaz azt, hogy mekkora változások indultak meg az utóbbi évben. Ilyennel ritkán találkozik az ember, hogy egy tavaly készült útikönyvben írtak ennyire nem állják meg a helyüket 1 évvel később. És nem ez volt az egyetlen ilyen adat, ami nem stimmelt. Ott van például a mobiltelefon. 2011-ben azt írják, hogy nincs mobiltelefon, bár létezik simkártya, de egy simkártya 1000 $-ba kerül. Hihetetlenül hangzik, de ez nem elírás volt. Most meg azt látod, hogy több embernek is van telója. Meg is néztük, hogy mennyi egy kártya, 35$.

Myanmarban katonai diktatúra van, teljesen elszigetelték az országot a külvilágtól, amin tovább erősített, hogy a Nyugat is megszakította a gazdasági kapcsolatokat az országgal. Aung San Su Kyiról már valószínűleg hallottatok, ő '88 óta nagy küzdelemben áll a kormánnyal. Az a taktikája, hogy békés úton próbálja megdönteni a hatalmat - amit béke Nobel díjjal jutalmaztak, de ez egyben 20 év házi őrizettel is járt. 2010 óta viszont úgy tűnik mégis van remény az áttörésre, azóta rohamosan változik minden. Bár még most is katonai hatalom van, de már legalább voltak választások, és a szigor se olyan nagy. 

Ezekkel a kezdeti élményekkel és infókkal indultunk neki felfedező utunknak a városban. Döbbenetes volt az élmény, csak úgy cikáztak a gondolataink. Olyan volt, mintha a '80-as évekbe csöppentünk volna vissza: az autók, az épületek, a használt könyvek, a telefonfülkék...  Hihhetetlen. Persze mindez a helyi kultúrával megfűszerezve, azaz férfiak, nők, gyerekek longyiban járkálnak (sarong szerű ruha), nők és gyerekek arca fehérre van mázolva (erről később bővebben), és az emberek bételt rágcsálnak (piros bogyós növény, amitől piros lesz a foguk, ilyennel Indonéziában is találkoztunk, és ott is gusztustalannak tartottam). Bár olvastunk előtte Myanmarról, de így is teljes ámulatban voltunk.

A banknál jött az újabb meglepetés, kész fogadó bizottságunk volt. Még sorfalat is álltak nekünk - már csak a vörös szőnyeg hiányzott - és megmutatták hova menjünk pénztváltani. A pultnál tájékoztattak minket, hogy épp ebédszünet van, jöjjünk vissza 1-kor. Semmi gond, nem fogunk unatkoni addig se.

Az Állami Nyomda épülete előtt vitt utunk

majd a szállítmányozási hivatal felé vettük az irányt. Gyönyörű épületek a romok között.

Ha már erre jártunk, a folyóparton megnéztük a Strand Hotelt, ami állítólag a legdrágább hotel a városban (a '70-es években íródott Lonely szerint akkor még egy lepukkant kóceráj volt patkányokkal). Az éttermének árait megnéztük, az nem volt vészes, de a szobaárakat nem láttuk.

Visszakanyarodtunk a belsőbb utcákba, és bementünk egy könyvesboltba. Tele volt, mindenki bújta a könyveket. Végigmentünk a sorok között, és találtunk is néhány érdekesebb angolnyevű könyvet.

Ez utóbbi képnél javasolok egy nagyítást a középső polcra, a könyv címe: Your guide book for buying a car 1990 to 1996 Model. Aztán később megtaláltuk az 1985-90-es példányt is.

Az utcára kilépve ismét egy "telefonfülkébe" botlottunk, amit nem teljesen úgy kell elképzelni mint otthon. Van egy kis asztal, azon 2-3 vonalas telefon, egy csókának fizetsz, és arról lehet telefonálni. Nagyon megy ez a business, minden sarkon van egy ilyen.

Sétánk közben belebotlottunk egy másik bankba, ahol vége volt már az ebédszünetnek, és a fogadóbizottságon áthaladva egy csóka oda is kisért minket a pénzváltó ablakhoz. Közben egy üvegablakos terem mellett mentünk el, ahol az asztalon stócokban álltak a pénzkötegek. Nálunk nem pont ezt nevezik bankbiztonságnak.

A pénzváltáshoz le kellett adni az útlevelünket, ki kellett tölteni egy adatlapot, leadni a dollárt, aztán félreülni és türelmesen várni reménykedve, hogy viszontlátjuk mindezt. Egyszercsak szólítottak, és visszakaptuk az útlevelet, meg a megfelelő mennyiségű kyatot. 1$-ért 856 kyatot adnak, és a legnagyobb bankjegyük az az 5000-es. Ezek után képzelhetitek mekkora köteget kaptunk 1000$-t beváltva.

A pénzt elrendeztük, aztán tovább sétáltunk. A bíróság mellett mentünk el, ahol sorban álltak a kis pultok, iratok, oklevelek mintái kifüggesztve rájuk, amit a pult möggötti írógépen - ilyet is rég nem láttunk már használatban - el is készítenek kívánság szerint. És ez most itt nem az Ázsiában jól ismert hamisítás business volt, legalábbis nem úgy tűnt.

A következő utcaszakaszon érdekes felfedezést tettem. Kukoricát árultak, és ráadásul 3 színben: volt lila, fehér és sárga. Lila és fehér kukoricát eddig még csak Peruban láttam, így igencsak meglepődtem, nem számítottam rá, hogy itt fog visszaköszönni.

Egy park mellett elsétálva egy nagy térre jutottunk ki szép felújított épülettel, aminek bal oldalán volt a Sule Paya. Ezt csak kívülről sétáltuk körbe. Én elég mókásnak tartottam, hogy az aljában mindenféle kis üzlet van, de legjobban a tenyérjóslás tetszett.

Ami nagyon megy még az utcákon, az a sorsjegy árusítás. Costa Ricai nagy nyereményünk után fontolóra vettük, hogy benevezzünk itt is egybe, de aztán elvetettük, mert még elolvasni se tudjuk mi van ráírva.

Egy kis piacra lyukadtunk ki, ahol egy kisebb dilemmába csöppentünk. Árultak gránát almát, ami Tibinek megtetszett, csak aztán mikor megkérdeztük mennyi, kiderült, hogy 500 kyat (kb 130 Ft) 1 db. No ez már nem tetszett annyira. Nyilván az volt az első gondolatunk, hogy itt most csúnyán át akarnak minket verni, úgyhogy tovább álltunk. Megkérdeztük a következőt is, az is ennyit mondott. Mikor alkudni próbáltunk, hajthatatlanok voltak. Az ötödik árus után már tényleg nem tudtuk mit gondoljunk, ennyire drága lenne valóban, vagy mi a szösz? Végül vettünk egyet, de morcogtunk magunkban. Később megnéztük egy boltban az árát, és ott meg 1000 kyat volt 1 db. Ezek meg vannak huzatva, de lagalább jó áron vettük. 

Nem egyszerű ez a kérdés amikor egy új országba lépünk, mindig kell egy kis idő, amíg kitapasztalja az ember, hogy hol vannak a reális árak, mikor akarják átverni, és mikor érdemes alkudni. Sokszor olyan dolgok nehezítik ezt, hogy az egyes termékek és szolgáltatások egymáshoz viszonyított árai is különböznek országról országra. Pl van ahol a szállás lényegesen olcsóbb mint máshol, míg a kaja drága.

Persze lehet mondani alaptételként, hogy Ázsiában mindenre alkudni kell, de azért ez nincs mindig így. Vannak fix árak azért ezen a vidéken is, és az az érdekes, hogy ezek néha igencsak meglepő esetekben tűnnek fel. Pl az egyik kisutcában lassit árultak, amit meg is kívántunk. 600-at mondtak egy pohárra, ami soknak tűnt ismét, próbáltunk is alkudni, de mondták, hogy fix ár. Volt is kitéve egy tábla az árakkal, de akkor még nem tudtuk elolvasni a számokat. Azóta kiképeztük magunkat bburmai írásból, és valóban 600 volt kiírva. Ez az amire nem számítasz Ázsiában egy utcai lassi árusnál, amikor turistaként felbukkansz.

Mindenesetre finom volt nagyon a lassi (indiai joghurt). Kicsit izgultunk, hogy mi lesz az utórezgése, de szerencsére benn maradt minden.

Kipiacoztuk magunkat a hőségben, el is indultunk hazafele. Útközben egy kissrác talált meg minket a képeslapjaival. Aranyos volt, meg jók is voltak a lapok, így vettünk tőle párat.

Az egyik utca - nem ez az egyetlen ilyen - tele volt könyvárussal, de hosszan végig. Itt kétféle könyv található meg: használt és az új fénymásolt. Bár szerintem a használtak is fénymásoltak. Megalkudtunk az egyikkel, és 2500-ért megvettük Orwell Burmai napok című könyvét.

Még idefele jövet láttunk a főutca egyik sarkán egy jó kis kocsmát, ahol most nagyon jól esett volna egy hideg sör, így próbáltuk megkeresni. Útközben még belebotlottunk egy plázába, mert már ilyen is van, ezt meg nem lehetett kihagyni, beugrottunk körülnézni. Az élelmiszer részleg gyönygszemeiből egy kis ízelítő, kedvencünk a kupakos Paris Wine:

No meglett a söröző, be is ültünk sebtiben. Nagy volt ott az ámulás bámulás, szerintem nem sok fehéret láttak még beülni oda, mert elég hosszan néztek minket, hogy honnan pottyantunk közéjük. Különösen én lehettem nagy látványosság, mert úgy tűnt, hogy nők nem járnak kocsmába. A csapolt sör 600-ba került, és nagyon jól esett. Emellett ettünk is, ami nem volt annyira nagy szám, de rossz se volt.

Innen már csak egy keveset gyalogoltunk, mert hamarosan fogtunk egy bringás taxit. Előtte pont megszólított minket egy bácsi pár szóra, érdeklődött, hogy honnan jöttünk, stb. Aranyos volt, még segített bringás taxit is szerezni, azaz megbeszélte vele az árat is nekünk, és egy abszolut korrekt végeredmény jött ki. 

A bringás taxi itt kicsit máshogy néz ki mint Ázsia eddigi részein, itt a bringa mellett van egy oldalkocsi, amin két utas fér el, az egyik előre, a másik hátra néz. Enyém lett a hátsó, bár előtte még nem is tudtam, hogy ez ennyire király dolog. Nagyon vicces háttal utazni, mert szembe nézel a többi közlekedő emberrel, akik kedvesen mosolyognak, nevetgélnek és integetnek akár gyalogosok, akár bicajosok, vagy akár autóból buszból néznek veled szembe.

comments

Naplo, 2012. szeptember 20.

Irány Mianmar, ráadásul Bangkokon keresztül. Az gondolom senkit nem fog meglepni, hogy korán keltünk, esküszöm tök uncsi lehet minden bejegzésünk eleje: így ébredtünk, ilyen fáradtak vagyunk :)

Azt Zsuszi már írta, hogy Vietnamban mindenki parázik, hogy nehogy lekésd a repülőd, most is már haptákban vártak minket. Monjduk kifelé menet kezdtem megérteni, mert az itteni gyorsforgalmin baleset volt, sofőrünk meg elkezdett egy flugos futamot nyomni rízsföldeken keresztül, mert hogy úgy majd odaérünk. Kicsit elkezdtünk izgulni mi is, de elterelte figyelmünket, hogy az út mellett kétszer is egy halotti menet mellett mentünk el, és nem fogjátok kitalálni, hogy mi történt, sofőrünk mind a két alkalommal kivett a kesztyűtartóból két ötszázast (kb 10 Ft), és a letekert ablakon kiszórta a gyászmenet mellett, úgy hogy repült a pénz a fityfenébe... ja és közbe morgott, hogy imát, vagy hogy most küldte őket a bánatba, azt nem tudom, de volt egy akkora köteg ötszázasa abban a kesztyűtartóban, hogy annyi halott nem is lehet Hanoiban.

A gépet szerencsésen elértük, és már el is hagytuk Vietnamot. Mi nagyon bánjuk, hogy egy hét állt a rendelkezésünkre megnézni ezt a országot, ahol látnivaló rengeteg, a kaja kiváló, a kultúra és a történelem pedig lebilincselő. Ide mindenképp vissza szeretnénk jönni, és ha jövünk, akkor csak ide, mert egy 2-3 hetes nyaralás biztos nem elég erre az országra. Nagyon örülünk, hogy András adott egy adag tippet a miről és hogyanról, nagy hasznát vettük. A legtöbbet amiatt emlegettük, hogy a telefonban azt mondta, hogy „itt a helyi erők mindig többségban vannak”, és ez egyrészt valóban így is volt, másrészt a helyi erők szófordulat bekerült az aktív szókincsünkbe, mert tényleg helyi ERŐként viselkednek, főleg éjjel ordítva a vonaton :)

Bangkokban még az utolsó simításokat végeztünk az intézkedésünkön, mert Myanmarban nagyon korlátozott lesz a net, így többek között még hazatelefonáltunk, vagy emaileket válaszoltunk vagy éppen a blogot írtuk.

A myanmarba, azaz a Yangonba menő repülőn csak turista volt. A váróban aggódtam is, hogy basszus ez tele lesz turistával (hol vannak a helyi erők? :)), de a gépre felszállva már látszott, hogy okaj, hogy csak turista, de a gép alig ha harmadig volt tele.

Megérkeztünk Yangonba, és rögtön a repteren meglepődtünk, mert elég kultúrált volt. A szállásosok ki is jöttek (ha nem is elénk, de másért a reptérre), így becsatlakoztunk oda. Most már itt is vagyunk Yangonban, és a várakozásunk ellenére van net, de nagyon lassú. Így képeket nem tudunk feltölteni. Lehet, hogy jelentkezünk, de igazából a legnagyob valószínűséggel október 15-én számítsatok a következő bejegyzésre. Ha esetleg korábban, facebookon jelezzük :) Mi nagyon várunk egy autentikus környezetet, és reméljük azt fogjuk tudni mondani, mint Rudyard Kipling: „Ez Burma, teljesen más ország, mint bármelyik másik, amit eddig ismertél!” 

comments

Napló, 2012. szeptember 19.

Ébredtünk ahogy ébredtünk, aztán még a délelőtt egy jó részét olvasgatással, netezéssel töltöttük. Sajnos nálam a Teteovált lány 2-ben beindultak az események, így a "csak még egy oldalt olvasok, aztán mehetünk" mondatot ismételgettem, mire végül 11 körül tényleg neki is vágtunk a városnak. Első állomás egy kávézó volt. Van itt egy olyan kávé, amit mókusokkal megetetnek, majd amit azok kiszarnak abból csinálják a kávét. Nem vicc. Ráadásul ezt hamistják is, úgyhogy nem olyan egyszerű jót találni. A hamistás az azt jelenti, hogy nem igazi mókusokkal etetik meg, hanem mesterségesen álltják elő azt, amit a mókus bele csinál a kávéval. Én ezzel együtt tudtam volna élni, ha így átvernek, de Tibi már kevésbé, ezért mentünk oda, ahol állítólag eredeti a cucc, legalábbis a Trip Advisor szerint. Ez kicsit messzebb volt, így taxiba pattantunk. A szállásadó csajszi nagyon aranyos volt, mert hívott nekünk taxit és ki is kisért hozzá minket. És nem, nem azért mert a taxis tejelt volna neki, hanem csak pusztán aranyos volt.

A kávézó a turista negyeden kívül volt, érdekes is volt itt nézelődni, milyen a mindennapi élet Hanoiban.

A kávé érdekes volt, szerintem finom is, de annyira nem volt különleges íze. Itt is a lecsöpögős módszerrel hozták ki.

Egy ideig elücsörögtünk, de aztán fel kellett kerekednünk mert volt még egy küldetésünk. Tibi már Írta tegnap, hogy pénzt kellett felvennünk. No hát ez így elég egyszerűen hangzik, de ennél kicsit bonyolultabb volt a feladat. Holnap repülünk Myanmarba, és majdnem egy hónapot leszünk ott. Ott viszont nincs ATM (nem viccelek), azaz külföldi kártyák nem működnek, úgyhogy egész havi ellátmányunkat magunkhoz kellett venni. De nem akárhogyan, hanem dollárban, ráadásul új, kivasalt dollárban. És ez sem vicc, nem tudom mi a szösz bajuk van, de ha már félbe van hajtva egy pénz, azt nem fogadják el. Így nem olyan egyszerű ez a feladat.

Ezt már tudtuk előre, hogy nem lesz egyszerű dolgunk, így már pár napja elkezdtük a pénzfelvételt. Annál is inkább, mert az automaták nagy részéből a maximálisan felvehető összeg 20e Ft-nak megfelelő dong. Utánajárt Tibi a neten, USD automata nincs, viszont talált egy helyet, ahol állítólag 200e Ft-nyit is fel lehet venni. Felkutattuk, de végül az is csak 100e-t adott ki. Jártuk sorra az automatákat, de nem találtunk jobbat, így több körben vettük fel a pénzt. Már nagyjából meg is voltunk tegnap a pénzfelvétellel, már csak egy kicsi hiányzott, no meg persze a beváltás. A kávézó mellett volt is egy automata, meg is próbáltuk, és lássanak csodát, 200e Ft-nyi dongot tudott kiadni. Hogy az a fene essen belé, hogy csak most találtunk rá...

No de mindegy, lényeg hogy megvan a pénz amit be kell váltanunk.

Irány a bank, mert ugye nem csak váltanunk kell, hanem csudiszép bankjegyekre van szükségünk. A bankban közölték, hogy nem váltanak dongot USD-re. Nem adtuk fel, mentünk a következőbe, aztán a következőbe, aztána következőbe, és mindenhol ugyanezt mondták. Vietnámban a bankok nem válthatnak dongot USD-re. Mostmár ezt is tudjuk. A bankokban a hoteleket és pénzváltókat javasolták, úgyhigy nincs még minden veszve. Azért kicsit kezdtünk idegesek lenni, mert az egy dolog, hogy a pénzváltóknál beváltjuk a dongunkat, de utána még a bankban be kell cserélnünk vadiúj bankjegyekre, és a bankok meg 4-kor zárnak. Ekkor meg kb 2 óra volt.

Nem volt mit tenni nekivágtunk, hogy hotelt, vagy pénzváltót keressünk. Elég sok pénzt kellett beváltanunk, így nem akartunk kis helyre bemenni. Végül egy jónak tűnő hotelbe bementünk. Elég jó árfolyamot mondtak, de mikor mondtuk, hogy mennyit szeretnénk beváltani, teljesen elhűltek, ők annyit nem tudnak, csak egy kis részt. No ekkor már láttuk, hogy ez még nehezebb feladat lesz, mint gondoltuk, járhatjuk sorra a hoteleket, pénzváltókat, hogy apránként beváltsuk a pénzünket. Elég sok helyen jártunk, hol az árfolyam miatt fordultunk ki, hol azért mert a recepción még csak kis se tudta számolni a kiscsaj, hogy mennyi lenne az árfolyam, hol meg azért mert nagyon kis összeget váltottak volna csak be. Volt ahol a csajszi suttogva mondta, hogy beváltja, de ne mondjuk el senkinek,  mert nem szabad nagyobb összeget beváltaniuk, és bajba kerül. De emellé egy bődületesen rossz árfolyamot is adott, így nem üzleteltünk vele. Végül is 3-4 részletben sikerült beváltanunk a pénzünket. Fél 4 volt ekkorra, úgyhogy tipli egy bankba. Ott a pultnál mondom a csajszinak, hogy dollárt szeretnénk dollárra cserélni, Myanmarba megyünk, és vadiúj píz kellene nekünk. Szegény teljesen rémülten nézett rám, amitől én is megrémültem, hogy még hány kör vár ránk, ha nem fogják itt becserélni nekünk. De végül egyik kollégájához átpasszolt minket, aki meg már egy "á, Myanmar!" felkiáltással már hozta is a kivasalt dodókat.

Huhúúú, megmenekültünk! Nagy kő esett le a szívünkről. Nem kis stressz volt ez a többnapos projekt, de főleg ez az utolsó 3 órája. Holnap megy reggel a repcsink, és nem lett volna túl jó a következő 1 hónap elé pénz nélkül állni... De végre fellélegeztünk, gyönyörű dodóink lettek. Ennek örömére Tibi legurított egy sört, és leheveredtünk kicsit pihizni.

Mindenesetre mindenkinek aki Myanmarba készül, javaslom, hogy ezt az akcióját ne Vietnámból indítsa, ezerszer egyszerűbb dolgunk lett volna Bangkokban intézkedni. Legalábbis most így gondoljuk :-)

Este mikor éhesek lettünk a vasútállomás közelében lévő étterembe mentünk. De még most se volt unalmas az oda vezető út, mindig talál érdekességeket az ember.

Nagyon nagy volt a forgalma. Rendeltünk 6 fogást, nem kell megijedni, az egyik az 2db tavaszitekercs volt. A kacsaleves nem volt jó, annak volt egy szaga, amit az utcai kajásoknál is szoktunk többször érezni, kicsit ecetes szag, és ez az ízlt is áthatotta, de a többi fogás nagyon jó volt.

Ezzel a jó kis vacsival búcsúztunk a vietnámi konyhától. Taxival hazamentünk, és még rábontottunk egy borra, amit még korábban vettünk a boltban. Nyilván most se volt sok eszünk, mert a holnapi korai kelés és egész napos utazás előtt ismét sikerült későn lefeküdnünk, kb hajnal 2-kor.

comments