Lényeg a lényeg, hulla fáradtan hajnalban Asuncion buszállomásán találtuk magunkat.
Úgy tartottuk jónak, ha egy kicsit megpihenünk mielőtt útnak indulunk. Pénzt viszont kellett váltanunk, mert anélkül még wc-re se tudtunk elmenni, így kénytelenek voltunk kómásan kififikázni az árfolyamokat. Nem egyszerű, ezt elhihetitek, ez a másik ami komoly kihívást jelent az utazás során. Próbáljátok ki hajnalban elvégezni az alábbi műveletet fejben: 1 reál=130 Ft, 17guarani=1 Ft; 400reál=hány guarani? Kicsit rá is bíztuk magunkat a szerencsére, és váltottunk pénzt. Mint utóbb kiderült a szerencse velünk volt, mert elég jó árfolyamot sikerült megcsípnünk a hajnali kínálatból.
A nagy munka után megpihentünk. Felváltva elmentünk mosdóba felfrissülni. Számomra ez hihetetlen, hogy az ember bárhol legyen a világban, a nap bármely szakában, a női mosdóban biztos, hogy áll a sor. Az egy dolog, hogy a wc-hez, de itt külön sor volt a csaphoz is, mert mindenki fogat mosott, fésülködött, stb.
De azért azon meglepődtem, hogy Paraguayban a buszállomáson fogkrémet és fogkefét árulnak a mosdónál. Ezt nem gondoltam volna.
Miután mindketten sikeresen végeztünk a mosdótémával, gondoltuk jól jönne valami frissítő. Hát nem kellett nagyon kutatni mert az orrunk előtt, mellett és mögött is mate-et árultak. Csak arra kellett figyelni, hogy maradjon nekünk is, mert a helyiek ezt úgy vitték mint a cukrot. Ez nem ám úgy van, hogy veszel egy csésze teát, hanem veszel egy termosznyi forróvizet, és ahhoz kapsz egy csuprot megtömve mateval (növény, olyan mint a tea, de nem tea), benne egy szipkával. Oszt hajrá. A helyiek egyedül isznak meg egy termosznyit, mi kezdők vagyunk, így ketten vállaltunk be egyet. Nem csoda, hogy ezeken a buszokon alap felszerelés a wc.
Egyből vettünk chipat is a mellettünk áruló nénitől, ami egy sajttal töltött péksüti (elég száraz, de ha éhes vagy jó), majd amikor azt hittük fél 7 van, de valójában fél 8 volt elérkezettnek láttuk az időt, hogy felkerekedjünk.
Beadtuk a csomagunkat a csomagmegőrzőbe, majd a reggel során meghozott döntés alapján vettünk jegyet Encarnacionba délután 2-re. Itt is van választék busztársaságból, még a NASA-val is lehet utazni :-)
A terv az volt, hogy addig bemegyünk a városba, szétnézünk, majd irány a 6 órás buszút az argentin határon lévő városba. Szerencsére a buszjegy vásárlásakor felfedeztük az időeltolódást, így nem késtük le egy órával a buszt.
Dolgunk végeztével bebuszoztunk a belvárosba. Az időpont ideális volt a reggeli csúcsforgalom kiélvezésére. Mikor leszálltunk, tippeltünk egyet merre lehet a főtér és elindultunk. 2 utcát mentünk, és vége lett Asuncionnak.
De ez még nem jelenti azt, hogy rossz helyen jártunk, Asuncion vége előtt fél méterrel van egy kis putri, előtte 2 méterrel pedig mindenféle hivatalos épület.
Ezen a ponton éreztük úgy, hogy eljött a következő mate ideje. Természetesen itt is árultak (nincs olyan sarok ahol ne árulnának), de itt a nem a forró változatot, hanem a jegeset, amit terere-nek hívnak. Itt ugyanúgy mindenféle gyógynövényt zúznak össze, és a csöbör is ugyanaz, csak jeges vízzel öntik fel. Nagyon kedvesek voltak, a közelben lévő munkások is odajöttek beszélgetni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, próbáltuk-e már a tereret, stb. Ez a legjobb az olyan országokban, ahol nincsenek turisták, hogy a helyiek örülnek ha külföldit látnak, és meg akarják mutatni nekik a szokásaikat.
Egy padon elfogyasztottuk a tererenket, és közben bámészkodtunk.
Miután újra erőt gyűjtöttünk, megérdeklődtük hol a főtér, és arra vettük az irányt.
Nagyon hamar megkedveltük ezt az országot. Mókásak az emberek, hogy mindenhova cipelik a termoszukat és a kisköcsögüket, anélkül nem indulnak el sehova. Az anyáknak egyik kezében a gyerek, másikban a termosz. Segítőkészek, jó fejek, persze próbálnak trükközni az árusok és buszosok, de nem vészes.
A főtéren bementünk a Hősök palotájába, ami előtt díszőrség állt épp őrségváltásra várva. Az egyikük 2 fejjel volt magasabb a másiknál. Bementünk köztük az épületbe, ahol 2 másik őr várt a cserére. No ők, majd meg pusztultak a röhögéstől, pedig már csak pár másodpercük volt hátra a ceremóniáig. Mi bentről élveztük életünk legkomikusabb őrségváltását próbálva visszafojtani nevetésünket.
A hősök palotája lényegében az ország vezetőinek és egyéb hőseinek sírhelye. Itt nem csak azok nyugszanak akiket tisztel a nép, hanem a legnagyobb diktátorok is. De Paraguay igen érdekes történelméről és népéről Tibi ír majd egy cikket, ott bővebben lesz szó az országról.
Tovább sétáltunk a városban, benéztünk egy-két üzletbe, majd a szuveníresnél meg is álltunk, mert nagyon megtetszett Au-au, az egyik isten szobra. Mint megtudtuk, ő embert is eszik, és csak úgy lehet tőle megmenekülni, ha pálmafára mászol fel. Az valamiért nagyon hatásos ellene. De más fa nem jó ám, ott utánadmegy, úgyhogy javasolt szemmel tartani a közelben lévő pálmafákat.
Az utcán gyönyörű orchideákat árult egy nő, nagyon sajnáltam, hogy nem tudok hozni belőle.
Sétánkat folytatva elértünk a vasútmúzeumhoz. A bejáratnál nagyon kedvesen fogadtak minket, rajtuk is látszott, hogy sok túristát nem láttak errefelé. A kis múzeumi rész után fel lehetett menni a jó kis vagonokra, ahol időutazáson vettünk részt.
A vasút melletti téren elég sok rendőr volt, amit nem teljesen értettünk. Már kezdtük azt hinni, hogy ismét tüntetésbe csöppenünk. De nem sokkal később kiderült, hogy csak egy afrikai főmufti fogadására készülnek. A főmufti megnézte a hősök palotáját, úgyhogy volt ott egy kis ceremónia a korábbinál nagyobb létszámú díszőrséggel. Meg is álltunk ott a téren kajálni egyet, és közben bámészkodtunk. Nagyon helyinek nézhettünk ki, mert egy bácsi odajött hozzám útbaigazítást kérni.
Lassan indulnunk kellett a buszhoz. Még átnéztük a kis piacot a közeli főtéren, ahol az egyik árusnál nézelődve megszólított minket egy csóka. A felesége német, és ő is élt sokat Németországban, így folyékonyan beszélt németül. Épp a lánya szülinapi bulijára készültek és vásárolgattak kellékeket. Kérdezte is, hogy itt leszünk-e még egy hét múlva, mert szívesen látnának minket a szülinapi bulin, de sajnos el kellett utasítanunk a kedves meghívást, mert 2 nap múlva már Argentinában leszünk.
Gyorsan elbúcsúztunk, mert már nagyon ketyegett az óra, és tipliztünk a buszmegállóhoz. A buszmegállót úgy kell elképzelni, hogy látsz több embert egy helyen várakozni. Ezen kívül semmi nem jelzi, hogy ott megáll-e valamilyen busz. Meg is érdeklődtük egy csajtól, hogy jó helyen állunk-e ha a buszpályaudvarra szeretnénk menni, de ő zavarba jött, és mutatta, hogy nem érti. Utána jöttünk rá, hogy persze, hiszen, 2 nyelvű az ország, nem mindenki beszél spanyolul, van aki csak a guarani nyelvet beszéli. De erről bővebben szintén Tibi fog írni.
Következő alanyunk már tudott spanyolul, így megtudtuk melyik buszt kell leintenünk. Egy jó ideig ne jött, így kezdtünk izgulni. Végül csak jött, de olyan lassan haladtunk, hogy több időbe tellett az út mint befelé a városba reggel csúcsforgalomban. 2-kor indult a buszunk Encarnacionba, és 2-kor szálltunk le a helyijáratról a buszállomáson. Kilőttük magunkat, Tibi rohant a csomagokért a megőrzőbe, én meg rohantam a buszhoz, hogy nehogy elmenjen. És siker! Még elértem a buszt, a sofőrrel ledumáltam, hogy uno momento mert mi esposo jön még a csomagokkal, és eközben Tibi is odaért a két hátizsákkal rohanva. Bedobtuk a csomagokat, felpattantunk, és már indultunk is.
Nagyon rossz volt ez a 6 órás buszút. Eleve fáradtak voltunk az éjszakai buszozás és hajnali megérkezés után, és még a lábunk se fért el, mert olyan pici volt a hely. A melegről már nem is beszélve. De a látvány azért nem volt rossz és végül estére megérkeztünk Encarnacionba, az argentin határon lévő városba.
A buszpályaudvar mellett találtunk egy szállást, ahol szerencsére pont volt még egy szabad szoba. Bár volt még nálunk egy adag tészta, amit megfőztünk volna vacsira, de sajnos nem volt konyha, így elmentünk a szomszéd utcába kajálni egyet.
Utána nem kellett sokat várni, hogy el tudjunk aludni.
