Szóval akkor irány a jó kis
jégmászás. Felszerelkezve bérelt cuccunkba elindultunk a buszhoz. Út közben
sikerült megpillantantunk a Fitz Roy hegyet, aminek nagyon megörültünk, mert ez
gyakran szokott ködben lenni.
A busz elvitt minket a helyi kis
tóhoz (Viedma), amin hajóval elvittek minket a Viedma gleccser lábához. A
napsütéses idő ellenére olyan szél volt, ami guggolásért és kapaszkodásért
sikított a tatton. Mindezek mellett azért a tájra nem lehetett panasz.
A gleccser mellett száltunk ki a
hajóból és a gleccser által teljesen letisztított sziklás parton baktattunk fel
a társaság sátráig. Itt kicsit megpihentünk, majd elmentünk magához a
gleccserhez, ahol felcsatoltuk a hágóvasakat. Secc perc alatt rá is mentünk a
jégre és 10 percen belül meg is érkeztünk ahhoz a jégfalhoz, amire azt mondták,
hogy akkor mászás.
Vezetőnk Juan megmutatta, hogy is
kéne felmászni egy függőleges sziklafalon. Az ember kap két jégcsákányt, és
azok valamint a bakancson lévő hágóvas (értsd egy tüskés fémpapucs)
segítségével kell felfelé araszolni. Egy négyes üteme van a mászásnak, egy
csákány, másik csákány egy láb másik láb. Először egy egyszerűbb falon mentünk
fel, de azzal is meg kellett küzdenünk rendesen. A legparább az volt, hogy a
bérelt bakancsunk talpa nem volt elég kemény, így én nagyon nehezen tudtam a
jégbe beleverni a lábam.
Zsuzsinak elsőre nem sikerült
teljesen felmásznia, de miután kipihente magát nekiment még egyszer és amikor felért
és végül lejött ilyen volt:
Maga a jégmászás egyébként
nyolcvan, ha nem kilencven százalékban technika. Amikor az ember pont jól
eltalálja a ritmust és jó szögben veri be a csákányt meg a hágóvasat, egészen
egyszerű. Amikor nem, akkor viszont minden megtörténik, aminek nem kéne.
Elsőként kifárad az ember, Zsuzsi már alig birta tartani magát, és én is vagy
3-4 percig ziháltam, mikor lejöttem. Ezen kívül az ember teljes erejével
beleveri a térdét és a kezét jégfalba, amit ott persze az adrenalin miatt nem
érez, de otthon már nagyon is látszik, hogy kék térdekkel és teljesen
lehorzsolt ujjakkal lettünk gazdagabbak. Persze az nagyon jó érzés volt, hogy
az ember bármikor elengedheti a falat, mert alulról megtartják kötélen.
Mikor már vége volt a
falmászásnak, ami azt jelentette, hogy senki nem bírt többet mászni, nem azt,
hogy már nem volttöbb idő :-), akkor elmentünk egy
kis gleccsertúrára. Rianások között császkáltunk és átmentünk kisebb alagutakon
is. Olyan kék volt, hogy csak na. Mutatok pár képet:
Na ezek után visszamentünk a
sátorhoz, hogy megegyük az ebédünket. Mi már teljesen boldogok voltunk ezzel
is, de kiderült, hogy most meg hágóvas nélkül visszamegyünk és a glecccser
lábánál bemegyünk a gleccser alá. Hát ez aztán igazán kék volt, a legkékebb,
amit valaha láttam:
A vezetőink nagyon jó fejek
voltak, mászás közebn biztattak minket, az ebéd alatt előszedtek egy térképet
és megmutogatták, hol vagyunk meg mondtak pár infot a gleccserről. Az a
helyzet, hogy értettek a turizmushoz. Beszéltük is Zsuzsival, hogy pont egy
ilyen dolog, mint ez a térkép az, amitől egy kis pluszot lehet érezni. Semmibe
nem kerül egy cégnek, de olyan jó volt látni, hogy merre jártunk, és például kiderült,
hogy amig elláttunk az egyik fenti képen, az a gleccsernek kb a huszada. Szóval
már így is minden nagyon jó volt, de amikor kijöttünk a gleccser alól,
előszedtek egy üveg Bailey’s-t és egy kis gleccserjeget téve a pohárba mindenki
kapott egy italt. Nagyon jó volt, na!
Miután visszamentünk már nem is akartunk sok mindent
csinálni, egyébként is kilenc órás program
volt ez. Fogtuk, elmentünk egy olcsóbb szállásra, ahol tulajdonképpen egy jól
fűtött konténerben volt a kétágyas szobánk. Elmentünk a kisboltba vettünk újra
két szelet steaket megcsináltuk, a nagyon lassú netkapcsolattal ránéztünk az
emailekre és eltettük magunkat holnapra, hogy korán tudjunk kelni.
