Szóval reggel szépen felébredtünk
Encarnacionban, és a mai nap terve az volt, hogy elmegyünk Trinidadba, ami egy
itteni jezsuita templom, még a XVIII. századból. Ezt úgy akartuk előadni, hogy
szépen felülünk a helyi buszra és elmegyünk oda. Elötte a terv az volt, hogy még bedobunk egy reggelit. Nem voltunk még teljesen tisztában a helyi gasztronómiai csodákkal, de sikerült találnunk egy pékséget, ami inkább egy cukrászdára hasonlított azzal a megkötéssel, hogy egy fajta sütije volt. Vettünk fejenként egyet, mert ezekkel a dolgokkal itt óvatosnak kell lenni. Én nem tudom, hogy ez miért van, de minnél melegebb van annál jobban szeretik a cukrot (lásd baklava nevű török merénylet). Ez végül is ehetőnek minősült, így gyorsan kértünk még fejenként kettőt. Ezek után elmentünk a buszpályaudvarra. Arról talán már írtunk, hogy több busztársaság van, buszmenetrend meg nuku. Szóval az ember általában elkezd kérdezősködni a különböző vállalatoknál, hogy melyikőjük megy arra a helyre ahova te szeretnél menni. Na itt Encarnacionban az ügyfélközpontúság egy magasabb fokát sikerült elérniük, amennyiben ilyen rikkancsok zaklatnak téged egész pontosan úgy, hogy az arcodba ordítanak városneveket. Én odamentem az egyik ott álló buszhoz és megkérdeztem, hogy megy-e Trinidadba, erre azt mondta, hogy meg. Ez persze nyugodtan jelenthet még bármit, de azért felszálltunk. A jegyen is rajta volt a falu neve, szóval kicsit megnyugodtunk. Az érdekes business modellek itt még nem értek véget, mert kiderült, hogy a buszon több jegyellenőr van, mindegyik jegyet ad el ugyanarra a buszra ugyanazon a buszon... no comment, úgy érzem olcsó munkaerőben nincs hiány. Közben felszállt egy chipa árus is, tőle vettünk azért még egy péksütit.
Az itteni árusok egyébként amint tudnak felpattannak a buszra. A helyi vizuális marketing egyik nagysikerű újítása, hogy a gyümölcsöket, előtte vízpermettel lefröcskölik, hogy frissnek tűnjön, mondjuk sokat levon belőle, hogy az orrod előtt csinálják...
Szóval, lassan megérkeztünk a helyre. Eléggé izgultunk, hogy a buszvezető szóljon nekünk, amikor le kell szállni, de nem felejtett el minket.Leszállva látszott, hogy egy olyan úton kell elindulnunk, amit még a XVIII. században a jezsuiták csináltak. Zsuzsi nagyon okosan megjegyezte, hogy talán nem ártana valami vizet magunkhoz vennünk. A kb 750 méteres út alatt sikerült kettőnknek két lityó vizet meginnunk. Én ilyen forró helyen még nem voltam, nem is értettem mi van, teljesen megállt a levegő. Aztán odaértünk azt hiszem a világ legkevésbé látogatott UNESCO Világörökség helyéhez.
Senki nem volt ott, ha hat túrista volt, sokat mondok. A biztonsági őrök az árnyékban matéztak, a hely meg annyira üres volt, hogy az egyik sarok mögött felébresztettünk egy baglyot. Felébredt, elrepült egy kicsit odébb, így lassan sikerült becserkésznem egy fotóra.
Ja, nem is írtam, hogy miért érdekes a hely ahol vagyunk. A jezsuiták telepeket hoztak létre az itteni területen, ahol guarani indiánokkal együtt boldogan éltek. Most tényleg... aztán a nagy boldogságnak az lett a vége, hogy a spanyol király kirakta a szűrüket az országból. A Robert de Niro és Jeremy Irons nevével fémjelzett a Misszió című film elég jól mutatja, hogy mi volt a helyzet. Számunkra az a lényeg, hogy voltak telepek, benne egy főtemplom, esetleg melléktemplom, indián kőházak, gabonatároló meg minden olyan dolog ami akkor korszerű volt, most meg azt sem tudom, hogy micsoda.
Mi meg majd megsültünk. Egy jó kis napszúrás lett a vége gyenge hányingerrel és erősebb fejfájással. Nem volt rettenetes, de azért meglepő volt, hogy milyen gyorsan kikészültünk. Visszaslattyogtunk az országúton és beültünk a helyi kis kocsmába. Mondjuk a hely nem volt erre felkészülve, ők sziesztázni akartak, de ez nem volt nagy gond. Leültettek minket a lakás teraszára, odaadták a sört, a kocsmáros gyerek elmenet az apa meg kijött, hogy akkor most ő a főnök. Zsuzsi el is beszélgetett vele, hogy mikor milyen idő van, én meg közben felfedeztem egy pórázon lévő majmot.
Miután visszaértünk megint azzal szembesültünk, hogy Paraguayban még nem unták meg a turistákat. A szálláson, ahol reggel kicheckoltunk simán beengedtek minket egy zuhanyra. Csak hogy világos legyen, máshol úgy dobnak ki minket 10-kor, hogy ha még 10:20-kor bent vagyunk akkor +1 napot kell fizetni
Ezek után mi úgy gondoltuk, hogy csak fel kell pattanunk a helyi buszra, ami átvisz a határon Argentínába. Hát végül is igen is meg nem. A busz úgy működött, mint az Iguazunál, azaz a busz ledob ott ahol a turistának papírokat kell intéznie (míg a helyiek csak átmennek) és a következő buszra felszállhatsz ugyanazzal a jeggyel. Amire nem számítottunk, hogy a két várost összekötő híd a hatalmas Rio Paranán össz-vissz egy egy sávval rendelkezik (plusz a valószínűleg évtizedek óta nem használt sín), és pont a mi sávunkon baleset volt.
Ennek megfelelően majdnem két és fél órát buszoztunk egy rokkanásig megtelt buszon. A busz azért is volt fullon, mert itt is dívik a bevásárlóturizmus és lavortól Wii-ig mindent visznek az Argentínok. A dolgot nehezítette, hogy Zsuzsinál pont most tetőzött a napszúrás, így eljutott az ájulás közeli állapotba, de sikeresen visszatért az élők sorába :) Végül eljutottunk az argentin oldalra, ahol átröntgenezték a csomagunkat, aztán után már mehettünk is a helyi posadasi buszmegállóba. Már ideérkezésünk előtt himnuszokat hallottunk az argentin buszozásról, hogy az mennyire jó lesz. Igen ez valóban így is van és ez rögtön a buszmegállóban kezdődött. Egy káosz faktor maradt, hogy itt is rengeteg társaság van és az hogy ki hova indít buszokat az persze sehol sincs kiírva. Ugyanakkor miután bemegy az ember az egyik társaság légkondicionált helységébe, onnantól már szó szerint édességgel próbálják az embert ott tartani. Én meg vagyok róla győződve, hogy valahogy franchise szerint működhet a dolog, mert az ottani főnök csóka hívta a fiát, hogy majd fordítson ő nekünk angolra. Utána is nagyon kedvesek voltak, megkérdezték, hogy hova megyünk majd Buenos Airesben, amikor megérkezünk, és hogy hogyan fogunk tudni odajutni. Mielőtt elindult a busz olyan bucsúzkodásoknak voltunk szemtanúi, mint akik örökre elbúcsúznak egymástól, mind családtagok között, mind párok között. Első élményeink szerint az argentinok megélik a búcsúzás legmélyebb bugyrait :) A buszon folytatódtak a kellemes élményeink. Fotel méretű ülések, amiknek fel lehet emelni a lábát, jó, nem ágy, de majdnem. Meleg kaja, vörösbor, film, ami feliratos és nem Mutáns krónikák. Szóval nagyon ahhoz képest, hogy buszon voltunk, nagyon jól telt az éjszakánk.
