Ott tartottunk tehát, hogy ma el
kell jutnunk reggel Luganvillebe, mert, hogy megy a repcsi Villába. Ehhez
6:30-ra kint kellett lenni, és ez meg nyilván korai kelést jelent. Zsuzsi már
lázban égett, nehogy lekéssük, le is cseszerintett, hogy miért nem jövök már,
amíg én megcsináltam ezt a képet, szerintem megérte:
Vanuatun még mindig nehéz
eligazodni. Ez alatt most azt értem, hogy megjött a kis platós kocsink, ami
elvisz minket. Miután beültünk és elindultunk, én megkérdeztem a vezető
csókától, hogy beszél-e angolul. Ez nem teljesen hülye kérdés, mert van jó pár
ember, aki csak bislamát beszél, vagy éppen Franciát. Nem akarok nagyon
elkalandozni a mai naptól, de mivel ezt még nem írtuk le, most be kell
pótolnom, szóval egy kis töri. Vanuatu olyan kicsi, és annyira az isten háta
mögött van, hogy jó ideig nem csatolták egyetlen országhoz sem. Először a
franciák akarták, mivel a déli szomszéd az Új-Kaledóni, tulajdonképpen egy
francia börtönsziget. Az ausztrálok nem akarták, hogy több francia szomszéduk
legyen, így az angolok segítségét kérték. Az lett a vége, hogy egy úgynevezett
Conduminium alakult ki. Azaz, mindkét hatalom fentartott itt egy bürokráciát,
és Vanuaut egyik országhoz sem tartozott, ebből következőleg egyik ország
jogrendje sem volt itt érvényes. 1980-ban lett független. Ez azért mondom most,
mert nem lehetetlen, hogy valaki itt bislamául meg franciául beszél. Szóval ott
tartottam, hogy nehéz még mindig eligazodnunk. A sofőr bácsiról, akit én egy
műveletlen embernek néztem, mert sofőr, kiderült, hogy övé a bungalow, és például
annyira absztrakt fogalmakkal is tisztában van, mint hogy reklám. Ebből
következőleg elég jó beszélgetés alakult ki politikáról, üzletről,
történelemről. Nyilván utólag elég neveletlen kérdés volt, hogy beszél-e angolul,
de honnan tudtam volna.
Miután megérkeztünk Santoba, a
repülőtársaság bódéja nyilván nem volt nyitva. Beugrottunk még a búvárhelyre,
de sajnos pont elromlott az a hajó ami hozott volna női szuvenír pólót
Zsuzsinak. Felvettük inkább a csomagunkat a hotelben, ránéztünk a netre, hogy
mizu. Ezek után elmentünk az egyetem helyi karára, hátha tudunk egy Vanuatu
törikönyvet venni. Meg szerettem volna venni a könyvet ami már megvan, hogy a
másikat oda tudjuk ajándékozni Melaninak, de sajnos nem volt.
 |
| Az egyetem |
Kinéztünk még egyszer a piacra.
Vicces volt, hogy most már az ottlévő növények 80%-át ismertük, persze a
maradékról, még mindíg semmi fogalmunk nincs.
Eddigre már kinyitott a repülőtársaság, és fel is vettük a jegyet. Irány a reptér és egy röhejes becheck után irány Villa egy meglepően jó géppel. Ami azt illeti, olyan simán tette le a pilóta a gépet, amilyet még sosem tapasztaltunk, észre sem vettük, mikor szálltunk le. Biztos a kicsin gyakorolt.
Mivel holnap reggel már megy is a
gépünk, ezért igazi to do listával vágtunk neki Villának. Rutinosan elkaptunk
egy buszt, amivel kivitettük magunkat a korábbi szállsunkra. Kb félárra
sikerült alkudni az árat. Ez végül is nem is olyan rossz. Elviekben ha hat
éjszakát maradunk, akkor a hetedik ingyenes. Na most mi múltkor hatot aludtunk,
de nyilván a mostani egy éjszakára nem akarta csak úgy ingyen odaadni.
Ledobtuk a táskát, beizzítottuk a
netet, hogy induljanak a képek feltöltése, és elindultunk be Villába
intézkedni. Első állomás a múzeum volt, ahol lett könyv. A második egy kisbolt,
ahol vettünk paradicsom paprika meg hagymamagot Melaniéknak, amit színtén
elküldünk postával. Ezek után irány a szuvenírpiac. Zsuzsi szerzett magának
fülbevalót, én meg nagyon nagy megelégedettségemre az ötvenedik helyen találtam
olyan szobrot, mint amilyet korábban fényképeztem.
Jó, ennél azért kisebbet. Irány a
posta, ahol bősz képeslap írásba kezdtünk, valamint becsomagoltuk a szobrot, és
összeraktuk Melaniéknak az ajándékokat.
Nem volt más hátra, mint hogy visszaváltsuk
a világdeviza Vatut ausztrál dollárra, mert nem tartottuk túl valószínűnek,
hogy ezzel más országban sok mindent fogunk tudni kezdeni. Nagyon kimerültünk,
mert nagyon ügyesek voltunk, és sikerült mindent időre elintézni. Egy
búcsúvacsira beugrottunk a piacra, ahol nem várt meglepetésben volt részünk.
Ettünk itt már korábban is, és
most is elindultunk a főzős nénik felé. Az egyikhez odamentünk, hogy van-e
hala, de mondta, hogy nincs, elvitt minket egy fiatal csajhoz. Megkaptuk a
kaját, el is kezdtünk vele beszélgetni. Legnagyobb meglepetésünkre a csajról, Helenről
kiderült, hogy Lamenből, azaz Epiről van. Jobban mondva Nicaurán született, de
Epin tanult azt hiszem 9 osztályt, amíg volt pénz. Most itt árulja a sült halat.
Odaadtuk neki a fénykézőt, amin végigpörgette a képeinket, azon mindenkit
megismert, mondta, hogy ki mi, meg hogy melyik ház hol van. A vanuatui
gondolkodásra jellemző, hogy Helen azt mondta, hogy amikor lesz háza Nicaurán,
akkor ott lakhatnak majd a túristák, ő nem is érti, miért kérnek érte pénzt,
hisz az nem kerül semmibe, hogy ott vannak. Ez nem kamu, tényleg ilyenek.
Nekünk kimondhatatlanul nagy
élmény volt, hogy kaptunk egy ilyen jutalomjátékot Epitől. Mókás volt, hogy
Vanuatun egy emberrel beszélgetjük a közös ismerősöket, mondjuk egy 250 ezer
fős országban ez azért nem teljesen lehetetlen, de akkor is. Utunk során
először egy elég busás borravalót adtunk ennek a nagyon aranyos, csupa szív
csajnak, aki évente egyszer tud hazautazni, addig is gyűjt.
Felszálltunk a buszra, kimentünk
a szállásunkra a buszsofőrrel meg megbeszéltük, hogy holnap reggelre jöjjön
értünk. Útközben mobilról még felhívtuk Vilit. Nagyon nagyon örültünk
mindannyian, hogy sikerült még egyet beszélnünk, és azt hiszem fájdalmasan, de
jó hangulatban elbúcsúznunk. Mikorra visszaértünk a szállásra egy fantasztikus
telihold fogadott minket. Kiültünk a hintaágyban és magunkban elbúcsúztunk
Vanuatutól.
