Ma már nem merülünk. Még van két
napunk itt Santón ehhez két program is szóba jött: az egyik, hogy az
úgynevezett Champaign-beachre megyünk, ami kb 50km-re van Luganvilletől és ott
töltünk 2 napot, vagy pedik elmegyünk a Millenium-barlanghoz, ami állítólag
elég jó móka, ugyanis van benne gyaloglós és úszós rész is. A két program
vegyítését elég hamar kizártuk, mert a rohanásra egyikünk se vágyott.
Végül a beach mellett döntöttünk.
Lehet oda taxival menni, meg befizetett utakkal is, de mi úgy gondoltuk, hogy
inkább megpróbálunk buszt szerezni. Vasárnap lévén ez nem volt annyira
egyszerű, de végül egy köztes megoldást sikerült találnunk. Elmentünk a
benzinkúthoz, ahonnan a buszok szoktak indulni, és megérdeklődtük mi a szitu. Útközben
még betértünk a pékségbe, ahol friss baguettet vettünk, hatalmas örömömre, és
mivel Tibi nem igazén kért belőle én „feláldozam magam” és megettem az egészet
egymagam. Nagy volt a boldogság, mert nagyon szeretem a friss pékárut, és ebben
mostanság nem volt részünk.
No de a pékséges kitérő után
vissza a benzinkúthoz, ahol buszt próbáltunk szerezni. Kiedrült, hogy most busz
nincs, de csak várjunk egy kicsit, és ha valaki a Champaign beach felé megy,
akkor szólnak, és vele el tudunk menni. Nem is kellett sokat várni, jött egy
kisbuszos csóka, aki 2000 vatuért el is vitt minket. Ez lényegesen jobb, mint a
taxis 4000-res uccsó ajánlata.
Már maga az út sem volt unalmas.
Tettünk náhány kitérőt (pl elvittük apukának a szemüvegét, mert az a kocsiban
maradt, és ő misére szerett volna menni, meg egy másik helyen le kellett adni
egy csomagot), majd rátértünk a fő csapásirányra. Itt az út mindkét oldalán kókuszpálmák
hada volt szabályos sorokban. Mint
sofőrünktől megtudtuk, az út jobboldalán lévő ültetvény egy japán cégé, a bal
oldal meg egy új-zélandi cégé, coprát termelnek. A copráról már írtunk, de
talán arról nem, hogy mire is használják a belőle készülő kókuszolajat.
Előszöris főleg exportálják, ugyanis Ázsiában van erre nagy kereslet. Ott
hajra, bőrre és még főzéshez is használják. Nem is a külföldi cégek jelenléte
volt a megdöbbentő, hanem az, hogy nem is akart végeszakadni az ültetvénynek.
Több kilóméteren át tartott. Mikor vége lett egy újabb érdekesség fogadott
minket, egy benzinkút, de nem olyan ám amilyen úgy általában egy benzinkút,
hanem ilyen:
Kb egy órás út után el is értünk
Lonochra, ami a Champaign-beach előtti kis falu, és ahol van egy bungalow. Mi
erről már Melanie-éktól hallottunk, így gondoltuk jó lesz itt megszállni. No
hát sikerült Vanuatun eddigi legdrágább szállásunkat kifogni, 6500vatu (kb
15eFt) volt kettőnkre reggelivel. És a szoba maga nem is volt túl jó. Az
alkupozíciónkat rontotta, hogy bár üresnek tűnt a hely, mint kiderült
delutántól tele lesz egész héten át, ugyanis kormányzati emberkék jönnek ide
konferenciázni.
Sok panaszra egyébként nem lehetett
okunk, mert gyönyörű helyen voltunk. A szobától kb 50m-re volt a beach. Egy kis
szundi után el is mentünk sétálni.
Aztán persze jött a ki nem
hagyhatatlan úszás. Elég furi volt, ugyanis itt több forrás is van, aminek a
vize keveredig a tengerrel, és úgy néz ki a felső réteg, mintha szappanos víz
lenne. De ha lejjebb merül az ember, már tiszta. Nem volt rossz az úszkálás, de
nem is volt a legjobb a rossz látási viszonyok miatt. Viszon olyan meleg volt a
víz, hogy elég dokáig elidőztünk. Közben viszont nem tudom mi volt velünk, mert
mint az idióták hol egymásnak mentünk, hol belerúgtam egy korallba (nekem
jobban fájt mint neki), magunk sem értettük mi történt...
Jobbnak láttuk megpihenni :) ki
is vetettük magukat a partra olvasgatni, de végül be nem állt a szánk (főleg az
enyém), így az olvasásból nem sok lett, viszont jól éreztük magunkat.
Közben megjöttek a képviselő urak
és két hölgy is köztük. Vacsi előtt természetesen kaváztak, amihez Tibi is
csatlakozott. Nekem valahogy nem jött meg hozzá az ihlet, elég volt már a kavából,
a vacsi viszon elég jó volt. Svédasztalos volt jófajta husikkal, meg a nagy
kedvencem a kumara chips volt. Be is lakmároztunk rendesen.
