2012. október 5., péntek

Napló, 2012. október 5.


A mai napi program, hogy eljutunk Hsipawba, ami azért fog beégni a RAMunkba, mert a burmai neve az hogy Tibo. Ez egy adag poénra ad okot és igenis vicces volt, amikor hajnal kettőkor úgy ébresztett fel a buszos, hogy a nevemet mondja, pedig csak a falu nevét mondta. A falu vagy város, ahogy tetszik, azért érdekes, mert innen lehet kirándulni shan és palaung falukba, de erről majd késöbb. Most elég annyi, hogy a szállásos mammerünk tök aranyos volt, mert bár délután kettőkor indul a buszunk bent maradhattunk a szobában. Ezt csak mérsékelten sikerült teljesítenünk, én kétszer is bemásztam a városba. Az első alkalommal a gyengém után mentem. Nem, ez nem a bétel, hanem itt sikerült a világon először sikeresen kombinálni a chipset a chilivel, aminek egy elég erős chips a következménye. Ha már bent voltam a faluban megnéztem a patikát is, hogy vegyek egy kis vitamint. Igazán jó kedvvel hagytam el, mert a patikussal közösen beintettünk a gyógyszergyárak igazán szánalmas kisded játékának, azaz az árukapcsolásának.  Ugye ti is vettetek már két levél lázcsillapítót, amikor egy darab pont elég lett volna. Hát itt gyerekek a patikus nőci azt kérdezi, hogy hány darabot szeretnél a Centrum tabiból, aztán szépen kiborigál annyit, amennyi kell, és a végén egy kiszacsiba átadja. 
Ha már a patikáig elmentem, akkor benéztem a piacra is, és megláttam azt, ami mindenképp kelleni fog a kirándulásunkra a kukacos kalndjaim után, ez pedig a gumicsizma. Mivel Zsuzsi nem volt velem visszamentem, aztán amikor jött az ebéd ideje elmentünk együtt gumicsizmát venni. Nem hittem volna Indonézia után, de volt csizma a méretemben.
Kettőkor  jöttek is értünk kis platós kocsival, hogy kivigyenek a buszállomáshoz. Én éppen másoltam fel az Economistot a pendrivera, így nem tudtam lecsukni a gépet, így mint a legnagyobb kretén, úgy szálltam fel a platóskocsira, hogy egy nyitott laptopot egyensúlyoztam, nem akarom elképzelni mint gondoltak a többiek. A többiek között volt egy spanyol pár, a csóka aki nagyon jó fej volt, vadőr volt. A csaj, ha jó fej akarok lenni nem tudott angolul, ha rossz fej, akkor bunkó volt. A platós kocsi kidobott minket a főút mellett. Ott csövezünk öten fehérek, amikor a semmiből megjelenik Jack Sparrow, hogy hol van a buszállomás. Én csak annyit mondtam, hogy ez az, pedig igazán mondhattam volna valami élesebbet is, de Zsuzsi szerint így sem volt túl kedves, ahogy odavakkantottam. Mégis mit gondolt, mit csinálunk öten a porban, várjuk a végítéletet?


A buszútról még el sem regéltem, hogy a lehető legelőnytelenebb időtartamban harapja az utat délután kettőtől hajnal kettőig, nem vagyok tisztában azzal, hogy ez milyen előnnyel járhat. Mivel én elfoglaltam a hátsó sort fekve, egész kellemes volt az út. Ráadásul most a kötelező burmai karaoke epizódok után egy olyan shakespeari magasságokban emelkedő burmai filmet is láthattunk, ahol mindenki meghal, kívéve az őrült lányt. Hab a tortán, hogy túlnyomó többségben erőszakos halállal hullanak a szereplők. Majd ezek után az Expendables 2-t vetítették le. Szerintem ez  a két válogatás a buszon lévő 6 apácának lehetett összerakva, ugyanis idáig még hangos szót sem hallottunk buszon vetített filmben. 
Az, hogy hátsó üléseken jót aludtam az túlzás, időnként nem viccelek vagy fél métert huppantam. Ez valószínűleg nem csak engem viselt meg, hanem a buszt is, mert -ilyet se láttam még- beálltunk egy éjszakai megállóba, ahol négy csapból folyatták a vizet a négy kerékre, vagy lengéscsillapítókra, ezt nem sikerült kiderítenem.


A mai nap eddig is elég Monty Pythonos volt, de aztán találkoztunk a pincércsajjal, aki a négyszázas számot ismerte egyedül. A spanyolok kajája 400 kyat volt, egy tál rizseshús volt 1400, és két rizseshús egy víz pedig 3400 volt.
Szenvedéseinknek nem lett vége hajnal kettőkor, amikor Tibo felkiáltással felébresztettek, mert kutya se jött ki a buszállomásra (mit buszállomásra, az út mellett a gazra), hogy kell-e szállás. A helyi teázóban pedig egy kézmozdulattal küldtek minket az egyik irányba, hogy arra lesz a tuti. Persze a másik irányba lett, de ezt végül egy kedves csóka mutatta meg. Végül Mr. Kidnél tértünk nyugovóra. Holnap Mr. Kidről, illetve Mr. Kid néniről többet. 

comments

2012. október 4., csütörtök

Napló, 2012. október 4.


Éjjel valamiért nem aludtunk jól, ráadásul hajnal 5:30-ra kértük az indulást a tóra, mert mára befizettünk egy csónakos körútra az Inle-tóra. Jött is értünk Shitri a csónakos, és a napfelkeltét már a vízről néztük... volna, ha nem lett volna előtte egy adag felhő. Sebaj, azért így se bántuk, hogy korán indultunk, mert jó hangulata van reggel a tónak: a tavon lakó emberek sorra viszik csónakon a portékájukat a piacra, vagy épp horgásznak. Ez a horgászás egyébként a legnagyobb attrakció itt, mert nem úgy eveznek, ahogy úgy általában szokás:  ülve kézzel, hanem állva lábbal. De olyat is tudnak, hogy miközben a lábukkal eveznek, a kezükkel szedik össze a hálót. Elég jól tolják. Kérdeztük is csónakosunkat, hogy hány évesen tanult ő meg evezni lábbal - ő is az egyik tavon lévő faluból származik - és azt válaszolta, hogy kicsi volt, talán 5 éves lehetett amikor az apja kivitte okítani.



Ez az Inle-tó tour elég kötött, van egy jól bevált program, és mindenki nagyjából ugyanarra visszi a kuncsaftjait. Nem is nagyon hadakoztunk ez ellen, megmondtuk az elején azt a pár helyet amit szeretnénk érinteni, de a többit Shitrire bíztuk. Első állomásunk ennek megfelelően egy ezüstműves műhely volt, ahol azzal a címszóval, hogy megmutatják hogy készülnek az ezüst ékszerek nyilván az elsődleges cél, hogy minél többet eladjanak. Egyébként nem is voltak rossz cuccok. Az ezüstműves egy a tavon lévő faluban volt. A házak cölöpökre épültek, és köztük töltéseket csináltak, amik utcaként funkcionálnak. A házak kis kertjei vagy kis tavak, vagy feltöltött kis területek. Meglepő módon nem találtuk egyátalán szemetesnek. Hogy mit csinálnak vele, az nem derült ki, de mindenesetre ügyesen menedzselik a problémát. Elgondolkodtunk még a wc kérdésén is, ugyanis egy folyóban - mint ahogy Kalimantanban a Mahakamon - elviszi az ügyes-bajos dolgokat a víz, de egy tóban? De sajnos nem tudjuk a választ erre se.



A faluban tett séta után a piacot vettük célba. A tavon 5 napos forgóban megy a piac, minden nap más helyszínen van, és ma ippen itt lesz. Azt mondták, hogy ez úszó piac lesz, amire rá is voltunk pörögve, mert a Mekongon sajnos kimaradt. Viszont Shitri valami olyasmit mondott, hogy eleinte sima piac van, és 9-10 között van úszó piac. Elég érdekes koncepciónak hangzott, de hát gondoltuk úgyis el tudjuk ütni addig az időt, meglátjuk mi sül ki ebből. A piac maga nem volt nagy szám, főleg turistákra gyúró szuvenírárusok domináltak, de azért volt egy-két érdekesség is. Mint például a gyógyszerárus a kitelepült patikájával, vagy a mindenes, akinek árukészletében büszkén fedeztük fel a rubik kockát.



Egyre több turista gyűlt ide, és idővel rá is jöttünk, hogy itt mit értenek úszó piacon, az újonnan befutó turista csónakokat csónakkal rohamozták meg a szuvenírárusok, és még kikötés előtt próbálták meggyőzni őket, hogy náluk vegyenek ezt meg azt. Elég kiábrándító volt, nem erre számítottunk.
A turisták között mindig találni vicces arcokat, ez most sem volt másképp, ezennel Jack Sparow tette tiszteletét a faluban.


A piaci teázóban megittunk egy teát, aztán reggelire ettünk valami olyat amit a helyiek is. Hogy mi volt az, azt nem tudjuk, de egész jó volt. A szakács néni meg az ott reggeliző csajok nagyon aranyosak voltak, jól elröhögcséltek velünk/rajtunk. Főleg, hogy próbáltuk megtudni, hogy hogy mondják azt, hogy finom. Azt mondták "monti", de végül nem derült ki, hogy ez a kaja neve volt-e, vagy az hogy finom, vagy valami teljesen más...


A túra következő megállója a longyigyáros volt - longyi az a szoknya, amit a férfiak és nők is hordanak -, ahol a szövőszékek között vezettek körbe, hogy hogy is szövik kézzel selyemből, pamutból és lótuszból a longyiknak valót. Az egyik legérdekesebb számomra az volt, ahogy a néni a lótusz szárát eltörve, és abból a belsejét kihúzva, majd összesodorva fonalat készített.


Nekem tetszenek ezek a longyik, azaz vannak akik nagyon jól tudják viselni, úgyhogy Tibinek is elültettem a fülébe, hogy jól állna neki egy ilyen darab. Fel is próbált néhányat, de annyira nem nyerték el tetszésünket, úgyhogy vásárlás nélkül távoztunk.
A lábbal evezős mókáról már meséltem, amit a turisták nagy ámulattal fényképeznek. No most Tibinek ez olyannyira megtetszett, hogy ki is akarta próbálni. Shitri először nagyon nem akart ráállni, de aztán Tibi addig rágta a fülét, hogy végül elvitt az egyik faluban egy haverjához, aki odaadta a kiscsónakját bérbe nekünk. Ez ugyanolyan volt, mint amivel horgászni járnak, kis kenu, ami nagyon fordulékony és billenékeny, nem olyan nagy hodály, mint amilyen a motoros csónakunk. Első körben elmentünk kettesben evezni a falu utcáin. Nem volt egyszerű feladat, mert folyton jöttek motorcsónakok, amik elég nagy hullámot csaptak, másrészt meg kicsit máshogy fordult ez a jószág mint általában a kenuk, kajakok. Lett is kis feszültség pár perc alatt, amikor nem teljesen ugyanúgy láttuk a becsapódási szöget a csónak orrából és a végéből, de végül borulás és nagyobb tarolás nélkül, néhány plussz fordulattal visszacsalinkáztunk a kiindulási ponthoz.



Aztán mielőtt visszaadtuk volna a csónakot Tibi újra felhozta a témát, hogy akkor ő most kipróbálná ezt a lábbal evezős témát. Volt megint csodálkozás, de aztán Tibi a tettek mezejére lépett. Ekkor már a bérbeadó haver srác is partner lett, és elkezdte mutogatni Tibinek, hogy hogy is kéne beakasztania a lábát, hogy jó legyen. No hát ez nagyon jól hangzott, de annyira billenékeny volt a csónak, hogy már az egy lábon való megállás is kihívás volt. De azt kell mondjam Tibi nagyon jól állta a sarat, és hamarosan meg is tett néhány evezőcsapást, ráadásul egyszer sem borult be. Nagyon büszke voltam rá. Hamarosan nézőközönsége is támadt, mert a házból odasereglett az összes helyi némi mulatság reményében.



LESZ VIDEO IS AMINT FELTÖLTŐDIK

A nagy móka után betessékeltek minket a házba, mert hát nem ezért hoztak minket ide, hogy csak úgy magunk szórakozzunk, hanem hogy megmutassák hogy is készítik a szivart, és vásároljunk. Volt édes, meg hagyományos is. Ezek nem olyanok mint a kubai szivarok, sokkal enyhébbek és zöldek, mert nem dohánylevélbe, hanem banánlevélbe tekerik és a dohányt mindenféle fűszernövénnyel összekeverik. A néni egyből meg is gyújtott nekünk egyet, hogy tessék kipróbálni. Az édes nagyon nem jött be, de a másik egész jó volt. Mondta, hogy 3000 kyatért kapunk 20-at, bomba üzlet. Mi meg mondtuk neki, hogy valóban bombaüzlet neki, mert tudjuk, hogy a boltban 500 kyatért lehet ugyanezt kapni. Erre csak bólintott, majd 5 perc múlva megjelent egy csomaggal, és odasúgta, hogy akkor 500 kyat lesz...


A remek üzlet után ebédszünet következett egy másik faluban, ahol ismét összefutottunk Jack Speraw-val. Itt nem akartunk nagyon időzni, de nagyon erősködtek, hogy a túloldalon van egy paya, amit biztosan látni  szeretnénk, mi meg mivel látszólag a sofőrünk deles álmát aludta, megnéztük a templomot. Nem volt nagy szám.
Visszatérve Shitrit felvertük, hogy ennyi volt, irány tovább. Következő állomásunk: kolostor a repülő macskákhoz. Ez egy buddhista - mi más - kolostor, aminek az a spécije,  hogy a szerzetesek kitalálták, hogy néhány macskát betanítanak arra, hogy vezényszóra ugorjanak, és ettől dőlni fog a pénz a turistáktól. A produkciót nem láttuk, ellenben egy adag macska lebzselt a kolostorban az árnyékban, a turisták meg úgy fényképezték mintha sose láttak volna még macskát.
A kolostor maga jól nézett ki, legalábbis volt több érdekesebb buddha szobor, amik tetszettek nekünk. A thai stílus köszönt vissza, ami nem véletlen annyira, elég sok közös vonás van a shan és a thai kultúra között, mivel közösek a gyökerek.


Volt még egy érdekes felfedezésünk, a kolostor néhány oszlopán Louis Vuitton reklámok virítottak. A kedvencünk ez volt:


A csónakhoz visszatérve kiderült, hogy valami nem stimmel a motorral, Shitri nagy szerelésben volt egyik másik csónakossal egyetemben, de szerencsére hamarosan sikerült elhárítani az üzemzavart. A visszaúton úszó kertek mellett mentünk el. Nagyon jól néztek ki, ahogy a tó közepén sorokban nőttek a paradicsom bokrok, és itt-ott a barázdákban csónakból dolgoztak.



Innen már egyenesen mentünk haza, amit nem is bántunk, mert nagyon meleg lett eddigre. A kikötőből hazasétáltunk, de én még beugrottam a piacra hátha találok valami jó kis fülbevalót (én ezt gyűjtöm az országokból), Tibi meg ment vissza a szállásra.
Tudom, közhelyesen hangzik, de tényleg kicsi a világ. Mostanában írtátok, hogy van egy magyar pár, akik azt tűzték ki célnak, hogy körbebringázzák a Földet fekvőbiciklivel, és a 360 fok bringa című blogot vezetik útjukról. No hát innen nem lesz nehéz kitalálnotok kivel is találkoztam össze a piacon, hát velük. Ők kb másfél éve vannak úton, és kb 18e km-nél tartanak a kitűzött 40e-ből. Nem is igazán értették, hogy mi hogy tudunk hazamenni egy év után, pedig nekünk tényleg nincs semmi rossz érzésünk ezzel kapcsolatban. 
Este elmentünk egy jó kis étterembe vacsizni, de se nem volt varázslatos a kaja, se nem volt elégséges, így még Tibi tegnap jól bevált shan tésztás helyén pótoltuk a vacsiadagot.
Az utóbbi hetekben nagyon belejöttünk a filmnézésbe, lefekvés előtt ma is megnéztünk egyet.

comments

2012. október 3., szerda

Napló, 2012. október 3.


Mivel a tegnapi pihenésünk dugába dőlt, a mai napot tényleg arra akartuk áldozni, hogy kicsit egyenesbe kerüljünk magunkkal. Ennek megfelelően a délelőttöt a sebeink nyalogatásával töltöttük, sőt délután is idáig jutottunk, amíg meg nem éheztünk. Annyira lusták voltunk, hogy a pár utcával odébb lévő currys helyért is biciklit béreltünk, jó azért nem egy vagyon. Mivel volt cangánk, mondtam Zsuzsinak, hogy kicsit menjünk körbe :) Így akadtunk a helyi payará, nézzétek meg, szerintem nagyban hasonlít egy thai templomra.


Az éttermi csókánk most is jó fej volt, ő az a vendéglátós, aki bekerült az útikönyvbe ajánlják és ennek ellenére is 650Ft-ot kér egy tál ételért. A mi esetünkben egy marhás curryt kértünk krumplival, tudom hogy ez egy hindu anomália, de kérem nem én raktam a szent állatukat az étlapra. Amit végül kaptunk az egy sűrű gulyásleves volt, és nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel, kicsit az erős pistát hiányoltam, de nem lehet mindent.
Sétáltunk egy adagot a helyi piacon, nem sok érdekességet találtunk, de azért jó volt körbenézni.


Visszamentünk a szállásra és továbbra is az olvasás/blogolás tevékenységét űztük. Én még vissza szerettem volna menni a "citybe" kajálni, de Zsuzsi nem volt éhes. A myanmari  gyorskaja az a shan tészta és mivel shan földön vagyunk gondoltam szerzek magamnak egyet valami sarki kifőzdétől, bár a szállás recise azt mondta, hogy egészen Tunggyiig kéne tekernem egy jóért, ami viszont 50 kilométerre van, így megelégedtem egy szerinte rosszal. Egy kis utcán találtam a helyi erőket, akik nagyban gyűltek egy grilles helyen, mivel ott nem volt nudli, átirányítottak egy kiscsaládhoz. Ott lehuppantam a nagyi mellé, mondtam hogy egy shan tésztát kérek, és valószínűleg ez lehetett a legröhejesebb, amit a 10 év körüli kislány valaha hallhatott, mert vagy 10 percen keresztül ezen röhögött, az hogy tudtam a köszönömöt bamarul csak olaj volt tűzre.


A kaja maga nagyon jó volt, míg Baganban még petrezselymet sem látott a kaja, itt négy vagy öt féle friss fűszer is volt benne, de persze a legnagyobb élmény az volt, hogy én voltam a látnivaló a helyi kajáldában. Érdekes dolog ez a Myanmar, mert itt az Inle tónál már van sok turista, de az ember két utcával megy odébb a főutcától aztán azonnal olyan Burmában van, ami alig "érintett".
Ebben az országban lehetetlen egyetlen napot is megúszni úgy, hogy ne történjen semmi, most az volt a kottámon, hogy egy életem, egy halálom kipróbálom a bételrágást, vagy szopást, az nem derült ki számomra teljesen tisztán, hogy hogyan is kell. Már írtuk, hogy iszonyat gusztustalan, ahogy folyik a vörös csula az emberek szájából, gondoltam ezt a lépést én kihagyom. A bétel árus csaj nagyon jó fej volt, háromszor rákérdezett, hogy biztos szeretném-e. Utána elkezdett kérdezgetni, hogy milyen ízesítést szeretnék, mutogattam neki hogy na ne röhögtessen, fogalmam sincs, adjon egy szokásosat. A slusszpoén az volt, hogy mondta, hogy ez az ő ajándéka, nem kér érte pénzt, tudom, úgy hangzik, mint a kokain díler beetetése, de tényleg csak kedves volt :)
A hatásokról úgy tudnék beszámolni, hogy olyan, mint amikor az ember először szív dohányt: kicsit hányingerem lett, kicsit szédültem és az ize kicsit túl erős volt. A helyzeten nem javított, hogy hazafelé bicikliztem, mikor rágtam, az meg a persze kezdő bételezőre vallott, hogy amikor a nyáltermelés megindult, nagyon nehezen tudtam úgy kiköpni a nagy adag vörös köpetet, hogy magát a bétel csomagot ne dobjam az aszfaltra az első köpéssel.  Zsuzsi egy olyan Tibit kapott vissza a szálláson, mint aki három kávét bedobott, de alapvetően érdekes tapasztalat volt. Mivel nem szeretnék az otthoni bankszektorba vörös fogakkal visszatérni, azt hiszem meg kell, hogy álljam, hogy ne legyek függő :).

comments

2012. október 2., kedd

Napló, 2012. október 2.


A mai napunk szerintem elég tipikus, olyan szempontból, hogy reggel az volt a mondás, hogy áh, ma inkább pihegünk, max kicsit körbe nézünk, a vége pedig az lett, hogy este 9 körül, kétszer már megázva, egy kicsit elázva, kb 3 órát biciklizve hulla fáradtan gurultunk vissza a szállásra.
Szóval, ahogy mondtam dél előtt az volt a kis tervünk, hogy pihenünk. Ennek megfelelően Zsuzsi a netet túrta, én meg találtam egy remek shan könyvet a szálláson, amin elkezdtem kikupálni magam, és ettől most ti sem fogtok megmenekülni. Myanmarban ahogy már korábban regéltem a bamaron kívül van jó pár kisebbség, akik azért elég jelentősek. Most épp a shanoknál vagyunk, akik taiok, de a taiok azok nem ugyanazok, mint a thaiok, illetve hogy a thaiok is taiok, és a shanok is taiok... értitek ugye :) A tai az egy olyan népcsoport, akik dél-Kínából vándoroltak erre a területre, azaz Burma keleti, Thaföld nyugati határára. Itt több népre bomlottak, ilyen például a thai és a shan is. Ennek megfelelően a shanok kulturálisan nagyon sok hasonlóságot mutatnak a thaiokkal, majd mutatok rá példát. Sok érdekesség volt a könyvben, Zsuzsit nem is hagytam internetezni, mindig mondtam, épp mit olvastam. Az egyik legviccesebb, hogy a shanokon  belül van jó pár népcsoport, pl. wa, palaung, stb. Ezek a nevek majdnem mind embert jelentenek a különböző nyelveken. Amikor is megkérdezték az ottaniakat, hogy kik laknak itt, azt válaszolták emberek, az angol felfedezők meg lepingálták ezeket népnévként.
Ezeket olvasgattam, és így késő délelőtt azt határoztuk Zsuzsival, hogy bérlünk itt egy cangát és körbe megyünk csak egy kicsit. Két lehetőség volt, az egyik, hogy elmegyünk egy itteni áztatásra, mert van valami thermálfürdő, a másik pedig, hogy egy német csóka ide gondolta az új Bordeauxt plántálni és van egy borászat, amit meg lehet látogatni. A recin kiderült, hogy persze a kettő homlokegyenest ellenkező irányban van, de nem gond, mert a tó felénél átvitethetjük magunkat cangástul és így végül is egy napos túrával körbe lehet menni.
Ennek megfelelően elindultunk először a fürdő felé, és hát persze alig mentünk vagy 15 percet, amikor egy hatalmas zuhé kerekedett, így mint az ázott ürgék bekéredzkedtünk  a helyi ABC-be, mutatom


Írtó aranyosak voltak, persze egy szót sem tudtunk egymással beszélni, de együtt megvártuk, amíg eláll az eső. Megjegyzem Rómában egyszer egy Prada elött kapott el az eső, ott áltunk a kapuban, amíg szakadt, nem voltak túl előzékenyek, hogy bemenjünk.
Huh, most jut eszembe, hogy még le sem írtam, mi ez az Inle-tó. Ez egy viszonylagosan nagy kiterjedésű tó (Balaton / 2,5), aminek a széle láp, és amitől érdekes, hogy a helyiek teljesen a vizen élnek. A tóra vannak felhúzva a házak, aminek a küszöbén ott áll a kiscsónak, amivel elgondolázgatnak a szomszédba. Mondhatnánk, hogy Velence, de leginkább a Mahakamra hasonlít Borneóról, ha arra még emlékeztek.


Most a tó körül cangázunk, és így ezeken a láposabb részeken vagyunk. Kb egy óra múlva elmentünk egy elég rozogán kinéző medence mellett (közben még egyszer meg kellett állni, mert megint elkapott minket a monszun), mondom Zsuzsinak, figyeljél, ez a spa. Oda is mentünk, ahol egy francia pár szerencsétlenkedett, hogy be merjen-e menni vagy ne. Mi az esőben már kaptuk is fel a fürdőruhánkat és másztunk is be az igen forró vízbe. A franciák is bejöttek, aztán megosztották velünk, hogy az itteni kis éttermekben azt mondták, hogy ide csak férfiak mehetnek be, hát ezt most bukták.


A dolog érdekességét adta, hogy tulajdonképpen egy nagy adag békanyálban úsztunk, és ahogy felálltunk a forró vízből ki is derült, hogy kinek hol van szőre, mert az full zöld volt, Zsuzsi esetében nyilván több meglepetés volt, de én is új oldaláról ismertem meg a testem.



Amellett, hogy ez a hely benne lehet a top 5 helyben, ahol fertőzést lehet összeszedni elég jól éreztük magunkat, át is melegedtünk egy kicsit, majd elmentünk a kis sátrakhoz, ahol helyi nénikék főztek. A sült hal nagyon finom volt, de a sör is nagyon jól esett.


A nénike nagyon aranyos volt, a lánya próbált valamit beszélni angolul, szóval elég jól elvoltunk. A végén adtunk megint valami röhejes borravalót, amit anyu a lánynak adott, aki meg nagyon örült. Egy srác mopeden már megkörnyékezett minket, hogy ő lenne itt a helyi Tutajos, és tisztes díjazás ellenében át is vinne minket a túlpartra cangástúl.
A csónakban nagyon jól éreztük magunkat, eleve vicces volt, hogy faszékeken ültünk, meg hogy a brinyák ott voltak elöttünk, de a fő attrakció a helyi falu volt, ahol a házakon és csónakokon kívül még két nevezetességet is láthattunk, az egyik az állva lábbal evezés, a másik meg az úszó kertek.




A lábbal evezés az nagyon nagy fícsör, Zsuzsi majd fog még róla írni, de Matula bácsi egy evezővel való evezését, azaz a "húz, aztán kormáyoz" techinkát fejlesztették tovább, úgy, hogy ezt lábbal csinálják. A csónakok maguk pedig egy lapos fenekű, nagyon billenékeny hajók. No nem a mi kompunk, hanem amivel az itteni halászok nyomják. A másik amit mondtam, az meg úszó kertek, egyszerűen félelmetes, ahogy "paradicsomföldek" vannak a vizen.
Ahogy kiértünk a dzsindzsásból, már látszott, hogy bajba leszünk, mert egyértelmű volt, hogy egy hatalmas zuhéba megyünk. A képen a jobb fele felé tartottunk.


Teljesen átáztunk, és ezen az nyalván nem segíett, hogy a szállsunkon volt két kincstári esőkabát. A túlparton lévő kis faluban az iskolai diákok épp arra vártak, hogy valami csónakos haza vigye őket. Nem voltak túlzottan elvarázsolva tőlünk, amiből nem arra következtettünk, hogy nem lennénk szép emberek, hanem hogy itt azért renedesen lehet turista. 




Még egy hosszabb stégen kellett elbicajozni a szárazföldig. Ott összefutottunk Zsuzsi buszos kanadai családjával és suhantunk is tovább. Nagyon aranyosak voltak az emberek az úton: Zsuzsi bicikli letámasztója mindig lehajlott és kábé minden harmadik ember fel akarta hívni erre a figyelmét.
Mivel már itt voltunk a túlparton gondolhatjátok, hogy jött az ötlet, hogy akkor elmegyünk most már a borászatba is. Otthon is igen komoly energiákat raknak abba a borászok, hogy ne lehessen a pincéjüket megnézni "Öt fő alatt kérem én nem nyitom ki a pincét", de az itteni anti marketing mindent visz. A főúton az volt kiírva, hogy négyig van nyitva. Már fél öt volt, de arra gondoltunk Zsuzsival, eltekerünk már odáig, hátha. Hát persze, hogy nyitva volt, még a konyha is meg minden. Annyira, hogy kb fél nyolcig ott boroztunk és  nem voltunk egyedül, érdemes az útra kírni, hogy négykor zár. Fent elég Balaton feeling volt.




Nem akarok és nem is tudok olyan jellegű leírást adni, ahol a hosszú lecsengéseket és a lágy taninokat dicsérem  ahhoz egy tételnek kéne hívnom egy pohár bort és markánsan savasnak a savanyút, de azt kell,  hogy mondjam, hogy ha burmai pinot kerül a kezetekbe, felcsaphatjátok, csúszik.
Ennek az lett a vége, megint azon vettük észre magunkat, hogy tök sötétben vagyunk lámpa nélkül, milyen isteni szerencse, hogy a szállásunkon fejlámpa is van. A borászattól a borászat kapujáig szovjet aknakeresőként tapostunk a fűben azzal megfűszerezve, hogy az anyámtyúkját kántáltuk kígyóüldözés céljából. 


Ahogy írtam, este 9 körül, kétszer már megázva, egy kicsit elázva, kb 3 órát biciklizve hulla fáradtan gurultunk vissza a szállásra.
comments

2012. október 1., hétfő

Napló, 2012. október 1


Ismét egy pompás nap elé nézünk, buszozunk, most reggel hétkor indul a busz és egy laza 10 óra után már hiphop az Inle tónál is leszünk, hogy az mi, arról majd később  most még sírok egy kicsit az útról, ami főleg annak fényében siralmas, hogy a repjegy kb 65 dodó lett volna egy személyre. Mindegy, így spóroltunk plusz részesei lehettünk a Família Kft myanmari verziójának, nem viccelek teljesen olyan volt, a kisrészek utáni zenével vagy a nagyon jól sikerült termékelhelyezésekkel. A buszút maga nem volt érdektelen, voltak a holdtölte miatt pénztgyüjtő akciók, azaz egy kisebb performancet adnak elő, és ha a buszsofőr épp úgy gondolja, akkor megáll, és felenged valakit a faluból, hogy nem agresszívan végigmenjen az utasok között egy kis alamizsnáért. Zsuzsival nem egészen voltunk biztosak benne, hogy általunk adott kevés kis pénz végül egy buddha szobor alatt fog landolni, vagy mondjuk a falu közösségi házát újítják fel belőle (mintha láttam volna egy erre utaló plakátot, de a bamar szakmai közép írásbelim még nincs meg, szóval csak a képekből tudtam építkezni).  A szabály végül amit hoztunk az az volt, hogy ahol olyan faluban álltunk meg, ahol valószínűleg sosincs turista, ott adtunk egy kb 25Ft-nyi összeget, ha másért nem a showért. Egyébként a myanmariak szinte mindig adtak.


Zsuzsinak beszélgető társai is akadtak az úton két kis kanadai kislány. A család öt fős, a kb 11 éves kissrácc a legidősebb gyerek, és volt egy 7 és egy 9 éves kislány. Kb három hónapot utaznak most. A kiscsajok nagyon kis aranyosak voltak, megtanulták, hogy szia, átbeszélték Zsuzsival, hogy kinek milyen hátizsákja van. A család iszonyat szimpi volt, és nyilván tökre jó dolog, amikor kb 8 éves gyerekek meg mernek szólítani egy 30 éves "felnőttet", hogy beszélgessenek vele. A családos utazás nem is annyira ritka, láttunk már kb egy éves gyerekkel utazni egy párt Kambodzsában, de persze a tíz év körüli gyerekekkel vannak a legtöbben.
A buszút az eddigi utunk egyik legszürreálisabb élményét is magával hozta. Egyébként is király dolog eleve utazni, otthon  is mindig imádtam, amikor a fehérvári pályaudvarról megindult a vonat Lepsény felé, de most ez még meg volt spékelve a látványban és kalandban csalódást sosem okozó szerpentínnel, és, és ,és ehhez szólt a Mammama mammariaré librettójú örökbecsű darab MYANMARIUL! Felejthetetlen:




Az külön jó volt, hogy kábé két órával korábban értünk az Inle tóhoz, háromkor már ott voltunk. Volt rajtunk kívül egy pár turista, a kanadai családon kívül a buszon szinte minden utazni szinte csak gázul tudó nemzet képviseltette magát  az izraelieket kívéve, voltak japánok és franciák is. Mindegyik alakított, talán a legjobb a japán csóka volt, aki a buszmegállóban teljesen agresszívan mutogatott a könyvére, hogy ez a szállás hol van, annyi szépséghibával, hogy a japán betűkre.  A buszmegállóban nagyban ment a hogyan fogjunk turistát játék, amiben mi nem akartunk részt venni, így először egy kicsit körbenéztem, amíg Zsuzsi a zsákokra vigyázott, aztán együtt beültünk a Lonely által ajánlott étterembe. Hát gyerekek ez a hely tele van turistával, no nem Thaiföld, de mindenütt látni lehetett pupákokat. Bede Márton a Panamericana blogon már megénekelte, hogy melyik 10 turista csoport a legidegesítőbb (igen, vannak rajta franciák), itt most a kis városi kocsmába is hátizsákkal és teljes turafelszereléssel menők voltak túlsúlyban. Egyszerűen nem is értjük az egészet, Baganban alig voltak.
 A kaja egyébként nagyon jó volt a helyen, teljesen indiai volt, csak nem volt annyira fűszeres, így egy kicsit hajazott a paprikás csirkére.


Az éttermes csókát kértük meg, hogy mondjon nekünk egy jó kis szállást, és végül 15 dodóért sikerült egy elég jó helyre kerülnünk: egy több emeletes motel elég sok pupákkal, de még wifi is van benne, igaz, hogy szinte használhatatlan.
Mivel elég fáradtak voltunk a bagani tura és a buszozás után, a nap maradék részét olvasással és semmittevéssel töltöttük.

comments