Ismét egy pompás nap elé nézünk, buszozunk, most reggel hétkor indul a busz és egy laza 10 óra után már hiphop az Inle tónál is leszünk, hogy az mi, arról majd később most még sírok egy kicsit az útról, ami főleg annak fényében siralmas, hogy a repjegy kb 65 dodó lett volna egy személyre. Mindegy, így spóroltunk plusz részesei lehettünk a Família Kft myanmari verziójának, nem viccelek teljesen olyan volt, a kisrészek utáni zenével vagy a nagyon jól sikerült termékelhelyezésekkel. A buszút maga nem volt érdektelen, voltak a holdtölte miatt pénztgyüjtő akciók, azaz egy kisebb performancet adnak elő, és ha a buszsofőr épp úgy gondolja, akkor megáll, és felenged valakit a faluból, hogy nem agresszívan végigmenjen az utasok között egy kis alamizsnáért. Zsuzsival nem egészen voltunk biztosak benne, hogy általunk adott kevés kis pénz végül egy buddha szobor alatt fog landolni, vagy mondjuk a falu közösségi házát újítják fel belőle (mintha láttam volna egy erre utaló plakátot, de a bamar szakmai közép írásbelim még nincs meg, szóval csak a képekből tudtam építkezni). A szabály végül amit hoztunk az az volt, hogy ahol olyan faluban álltunk meg, ahol valószínűleg sosincs turista, ott adtunk egy kb 25Ft-nyi összeget, ha másért nem a showért. Egyébként a myanmariak szinte mindig adtak.
Zsuzsinak beszélgető társai is akadtak az úton két kis kanadai kislány. A család öt fős, a kb 11 éves kissrácc a legidősebb gyerek, és volt egy 7 és egy 9 éves kislány. Kb három hónapot utaznak most. A kiscsajok nagyon kis aranyosak voltak, megtanulták, hogy szia, átbeszélték Zsuzsival, hogy kinek milyen hátizsákja van. A család iszonyat szimpi volt, és nyilván tökre jó dolog, amikor kb 8 éves gyerekek meg mernek szólítani egy 30 éves "felnőttet", hogy beszélgessenek vele. A családos utazás nem is annyira ritka, láttunk már kb egy éves gyerekkel utazni egy párt Kambodzsában, de persze a tíz év körüli gyerekekkel vannak a legtöbben.
A buszút az eddigi utunk egyik legszürreálisabb élményét is magával hozta. Egyébként is király dolog eleve utazni, otthon is mindig imádtam, amikor a fehérvári pályaudvarról megindult a vonat Lepsény felé, de most ez még meg volt spékelve a látványban és kalandban csalódást sosem okozó szerpentínnel, és, és ,és ehhez szólt a Mammama mammariaré librettójú örökbecsű darab MYANMARIUL! Felejthetetlen:
Az külön jó volt, hogy kábé két órával korábban értünk az Inle tóhoz, háromkor már ott voltunk. Volt rajtunk kívül egy pár turista, a kanadai családon kívül a buszon szinte minden utazni szinte csak gázul tudó nemzet képviseltette magát az izraelieket kívéve, voltak japánok és franciák is. Mindegyik alakított, talán a legjobb a japán csóka volt, aki a buszmegállóban teljesen agresszívan mutogatott a könyvére, hogy ez a szállás hol van, annyi szépséghibával, hogy a japán betűkre. A buszmegállóban nagyban ment a hogyan fogjunk turistát játék, amiben mi nem akartunk részt venni, így először egy kicsit körbenéztem, amíg Zsuzsi a zsákokra vigyázott, aztán együtt beültünk a Lonely által ajánlott étterembe. Hát gyerekek ez a hely tele van turistával, no nem Thaiföld, de mindenütt látni lehetett pupákokat. Bede Márton a Panamericana blogon már megénekelte, hogy melyik 10 turista csoport a legidegesítőbb (igen, vannak rajta franciák), itt most a kis városi kocsmába is hátizsákkal és teljes turafelszereléssel menők voltak túlsúlyban. Egyszerűen nem is értjük az egészet, Baganban alig voltak.
A kaja egyébként nagyon jó volt a helyen, teljesen indiai volt, csak nem volt annyira fűszeres, így egy kicsit hajazott a paprikás csirkére.
Az éttermes csókát kértük meg, hogy mondjon nekünk egy jó kis szállást, és végül 15 dodóért sikerült egy elég jó helyre kerülnünk: egy több emeletes motel elég sok pupákkal, de még wifi is van benne, igaz, hogy szinte használhatatlan.
Mivel elég fáradtak voltunk a bagani tura és a buszozás után, a nap maradék részét olvasással és semmittevéssel töltöttük.
