A mai napunk szerintem elég tipikus, olyan szempontból, hogy reggel az volt a mondás, hogy áh, ma inkább pihegünk, max kicsit körbe nézünk, a vége pedig az lett, hogy este 9 körül, kétszer már megázva, egy kicsit elázva, kb 3 órát biciklizve hulla fáradtan gurultunk vissza a szállásra.
Szóval, ahogy mondtam dél előtt az volt a kis tervünk, hogy pihenünk. Ennek megfelelően Zsuzsi a netet túrta, én meg találtam egy remek shan könyvet a szálláson, amin elkezdtem kikupálni magam, és ettől most ti sem fogtok megmenekülni. Myanmarban ahogy már korábban regéltem a bamaron kívül van jó pár kisebbség, akik azért elég jelentősek. Most épp a shanoknál vagyunk, akik taiok, de a taiok azok nem ugyanazok, mint a thaiok, illetve hogy a thaiok is taiok, és a shanok is taiok... értitek ugye :) A tai az egy olyan népcsoport, akik dél-Kínából vándoroltak erre a területre, azaz Burma keleti, Thaföld nyugati határára. Itt több népre bomlottak, ilyen például a thai és a shan is. Ennek megfelelően a shanok kulturálisan nagyon sok hasonlóságot mutatnak a thaiokkal, majd mutatok rá példát. Sok érdekesség volt a könyvben, Zsuzsit nem is hagytam internetezni, mindig mondtam, épp mit olvastam. Az egyik legviccesebb, hogy a shanokon belül van jó pár népcsoport, pl. wa, palaung, stb. Ezek a nevek majdnem mind embert jelentenek a különböző nyelveken. Amikor is megkérdezték az ottaniakat, hogy kik laknak itt, azt válaszolták emberek, az angol felfedezők meg lepingálták ezeket népnévként.
Ezeket olvasgattam, és így késő délelőtt azt határoztuk Zsuzsival, hogy bérlünk itt egy cangát és körbe megyünk csak egy kicsit. Két lehetőség volt, az egyik, hogy elmegyünk egy itteni áztatásra, mert van valami thermálfürdő, a másik pedig, hogy egy német csóka ide gondolta az új Bordeauxt plántálni és van egy borászat, amit meg lehet látogatni. A recin kiderült, hogy persze a kettő homlokegyenest ellenkező irányban van, de nem gond, mert a tó felénél átvitethetjük magunkat cangástul és így végül is egy napos túrával körbe lehet menni.
Ennek megfelelően elindultunk először a fürdő felé, és hát persze alig mentünk vagy 15 percet, amikor egy hatalmas zuhé kerekedett, így mint az ázott ürgék bekéredzkedtünk a helyi ABC-be, mutatom
Írtó aranyosak voltak, persze egy szót sem tudtunk egymással beszélni, de együtt megvártuk, amíg eláll az eső. Megjegyzem Rómában egyszer egy Prada elött kapott el az eső, ott áltunk a kapuban, amíg szakadt, nem voltak túl előzékenyek, hogy bemenjünk.
Huh, most jut eszembe, hogy még le sem írtam, mi ez az Inle-tó. Ez egy viszonylagosan nagy kiterjedésű tó (Balaton / 2,5), aminek a széle láp, és amitől érdekes, hogy a helyiek teljesen a vizen élnek. A tóra vannak felhúzva a házak, aminek a küszöbén ott áll a kiscsónak, amivel elgondolázgatnak a szomszédba. Mondhatnánk, hogy Velence, de leginkább a Mahakamra hasonlít Borneóról, ha arra még emlékeztek.
Most a tó körül cangázunk, és így ezeken a láposabb részeken vagyunk. Kb egy óra múlva elmentünk egy elég rozogán kinéző medence mellett (közben még egyszer meg kellett állni, mert megint elkapott minket a monszun), mondom Zsuzsinak, figyeljél, ez a spa. Oda is mentünk, ahol egy francia pár szerencsétlenkedett, hogy be merjen-e menni vagy ne. Mi az esőben már kaptuk is fel a fürdőruhánkat és másztunk is be az igen forró vízbe. A franciák is bejöttek, aztán megosztották velünk, hogy az itteni kis éttermekben azt mondták, hogy ide csak férfiak mehetnek be, hát ezt most bukták.
A dolog érdekességét adta, hogy tulajdonképpen egy nagy adag békanyálban úsztunk, és ahogy felálltunk a forró vízből ki is derült, hogy kinek hol van szőre, mert az full zöld volt, Zsuzsi esetében nyilván több meglepetés volt, de én is új oldaláról ismertem meg a testem.
Amellett, hogy ez a hely benne lehet a top 5 helyben, ahol fertőzést lehet összeszedni elég jól éreztük magunkat, át is melegedtünk egy kicsit, majd elmentünk a kis sátrakhoz, ahol helyi nénikék főztek. A sült hal nagyon finom volt, de a sör is nagyon jól esett.
A nénike nagyon aranyos volt, a lánya próbált valamit beszélni angolul, szóval elég jól elvoltunk. A végén adtunk megint valami röhejes borravalót, amit anyu a lánynak adott, aki meg nagyon örült. Egy srác mopeden már megkörnyékezett minket, hogy ő lenne itt a helyi Tutajos, és tisztes díjazás ellenében át is vinne minket a túlpartra cangástúl.
A csónakban nagyon jól éreztük magunkat, eleve vicces volt, hogy faszékeken ültünk, meg hogy a brinyák ott voltak elöttünk, de a fő attrakció a helyi falu volt, ahol a házakon és csónakokon kívül még két nevezetességet is láthattunk, az egyik az állva lábbal evezés, a másik meg az úszó kertek.
A lábbal evezés az nagyon nagy fícsör, Zsuzsi majd fog még róla írni, de Matula bácsi egy evezővel való evezését, azaz a "húz, aztán kormáyoz" techinkát fejlesztették tovább, úgy, hogy ezt lábbal csinálják. A csónakok maguk pedig egy lapos fenekű, nagyon billenékeny hajók. No nem a mi kompunk, hanem amivel az itteni halászok nyomják. A másik amit mondtam, az meg úszó kertek, egyszerűen félelmetes, ahogy "paradicsomföldek" vannak a vizen.
Ahogy kiértünk a dzsindzsásból, már látszott, hogy bajba leszünk, mert egyértelmű volt, hogy egy hatalmas zuhéba megyünk. A képen a jobb fele felé tartottunk.
Teljesen átáztunk, és ezen az nyalván nem segíett, hogy a szállsunkon volt két kincstári esőkabát. A túlparton lévő kis faluban az iskolai diákok épp arra vártak, hogy valami csónakos haza vigye őket. Nem voltak túlzottan elvarázsolva tőlünk, amiből nem arra következtettünk, hogy nem lennénk szép emberek, hanem hogy itt azért renedesen lehet turista.
Még egy hosszabb stégen kellett elbicajozni a szárazföldig. Ott összefutottunk Zsuzsi buszos kanadai családjával és suhantunk is tovább. Nagyon aranyosak voltak az emberek az úton: Zsuzsi bicikli letámasztója mindig lehajlott és kábé minden harmadik ember fel akarta hívni erre a figyelmét.
Mivel már itt voltunk a túlparton gondolhatjátok, hogy jött az ötlet, hogy akkor elmegyünk most már a borászatba is. Otthon is igen komoly energiákat raknak abba a borászok, hogy ne lehessen a pincéjüket megnézni "Öt fő alatt kérem én nem nyitom ki a pincét", de az itteni anti marketing mindent visz. A főúton az volt kiírva, hogy négyig van nyitva. Már fél öt volt, de arra gondoltunk Zsuzsival, eltekerünk már odáig, hátha. Hát persze, hogy nyitva volt, még a konyha is meg minden. Annyira, hogy kb fél nyolcig ott boroztunk és nem voltunk egyedül, érdemes az útra kírni, hogy négykor zár. Fent elég Balaton feeling volt.
Nem akarok és nem is tudok olyan jellegű leírást adni, ahol a hosszú lecsengéseket és a lágy taninokat dicsérem ahhoz egy tételnek kéne hívnom egy pohár bort és markánsan savasnak a savanyút, de azt kell, hogy mondjam, hogy ha burmai pinot kerül a kezetekbe, felcsaphatjátok, csúszik.
Ennek az lett a vége, megint azon vettük észre magunkat, hogy tök sötétben vagyunk lámpa nélkül, milyen isteni szerencse, hogy a szállásunkon fejlámpa is van. A borászattól a borászat kapujáig szovjet aknakeresőként tapostunk a fűben azzal megfűszerezve, hogy az anyámtyúkját kántáltuk kígyóüldözés céljából.
Ahogy írtam, este 9 körül, kétszer már megázva, egy kicsit elázva, kb 3 órát biciklizve hulla fáradtan gurultunk vissza a szállásra.
