Mivel a tegnapi pihenésünk dugába dőlt, a mai napot tényleg arra akartuk áldozni, hogy kicsit egyenesbe kerüljünk magunkkal. Ennek megfelelően a délelőttöt a sebeink nyalogatásával töltöttük, sőt délután is idáig jutottunk, amíg meg nem éheztünk. Annyira lusták voltunk, hogy a pár utcával odébb lévő currys helyért is biciklit béreltünk, jó azért nem egy vagyon. Mivel volt cangánk, mondtam Zsuzsinak, hogy kicsit menjünk körbe :) Így akadtunk a helyi payará, nézzétek meg, szerintem nagyban hasonlít egy thai templomra.
Az éttermi csókánk most is jó fej volt, ő az a vendéglátós, aki bekerült az útikönyvbe ajánlják és ennek ellenére is 650Ft-ot kér egy tál ételért. A mi esetünkben egy marhás curryt kértünk krumplival, tudom hogy ez egy hindu anomália, de kérem nem én raktam a szent állatukat az étlapra. Amit végül kaptunk az egy sűrű gulyásleves volt, és nagyon meg voltunk elégedve az eredménnyel, kicsit az erős pistát hiányoltam, de nem lehet mindent.
Sétáltunk egy adagot a helyi piacon, nem sok érdekességet találtunk, de azért jó volt körbenézni.
Visszamentünk a szállásra és továbbra is az olvasás/blogolás tevékenységét űztük. Én még vissza szerettem volna menni a "citybe" kajálni, de Zsuzsi nem volt éhes. A myanmari gyorskaja az a shan tészta és mivel shan földön vagyunk gondoltam szerzek magamnak egyet valami sarki kifőzdétől, bár a szállás recise azt mondta, hogy egészen Tunggyiig kéne tekernem egy jóért, ami viszont 50 kilométerre van, így megelégedtem egy szerinte rosszal. Egy kis utcán találtam a helyi erőket, akik nagyban gyűltek egy grilles helyen, mivel ott nem volt nudli, átirányítottak egy kiscsaládhoz. Ott lehuppantam a nagyi mellé, mondtam hogy egy shan tésztát kérek, és valószínűleg ez lehetett a legröhejesebb, amit a 10 év körüli kislány valaha hallhatott, mert vagy 10 percen keresztül ezen röhögött, az hogy tudtam a köszönömöt bamarul csak olaj volt tűzre.
A kaja maga nagyon jó volt, míg Baganban még petrezselymet sem látott a kaja, itt négy vagy öt féle friss fűszer is volt benne, de persze a legnagyobb élmény az volt, hogy én voltam a látnivaló a helyi kajáldában. Érdekes dolog ez a Myanmar, mert itt az Inle tónál már van sok turista, de az ember két utcával megy odébb a főutcától aztán azonnal olyan Burmában van, ami alig "érintett".
Ebben az országban lehetetlen egyetlen napot is megúszni úgy, hogy ne történjen semmi, most az volt a kottámon, hogy egy életem, egy halálom kipróbálom a bételrágást, vagy szopást, az nem derült ki számomra teljesen tisztán, hogy hogyan is kell. Már írtuk, hogy iszonyat gusztustalan, ahogy folyik a vörös csula az emberek szájából, gondoltam ezt a lépést én kihagyom. A bétel árus csaj nagyon jó fej volt, háromszor rákérdezett, hogy biztos szeretném-e. Utána elkezdett kérdezgetni, hogy milyen ízesítést szeretnék, mutogattam neki hogy na ne röhögtessen, fogalmam sincs, adjon egy szokásosat. A slusszpoén az volt, hogy mondta, hogy ez az ő ajándéka, nem kér érte pénzt, tudom, úgy hangzik, mint a kokain díler beetetése, de tényleg csak kedves volt :)
A hatásokról úgy tudnék beszámolni, hogy olyan, mint amikor az ember először szív dohányt: kicsit hányingerem lett, kicsit szédültem és az ize kicsit túl erős volt. A helyzeten nem javított, hogy hazafelé bicikliztem, mikor rágtam, az meg a persze kezdő bételezőre vallott, hogy amikor a nyáltermelés megindult, nagyon nehezen tudtam úgy kiköpni a nagy adag vörös köpetet, hogy magát a bétel csomagot ne dobjam az aszfaltra az első köpéssel. Zsuzsi egy olyan Tibit kapott vissza a szálláson, mint aki három kávét bedobott, de alapvetően érdekes tapasztalat volt. Mivel nem szeretnék az otthoni bankszektorba vörös fogakkal visszatérni, azt hiszem meg kell, hogy álljam, hogy ne legyek függő :).
