A mai nap terve az volt, hogy kinézünk a helyi piacra, és utána pedig irány Rió. Összepakoltunk, és elindultunk, már masíroztunk a metrómegálló felé, amikor hoppá, eszünkbe jutott, hogy hol is van a Lonely útikönyv. Na akkor elindultam vissza a kocsmába. Két egymás melletti kocsmában is voltunk tegnap, és hát az egyik zárva volt, a másik meg szerencsére nyitva. Na be is mentem, szótáram persze semmi (lásd tegnapi könyvesboltos mérgelődést). Szóval elkezdek kézzel lábbal magyarázni. Semmi, mutatja, hogy foglaljak helyet. Mondom, nem nem... na erre kedvesen odaküld a pultos a biztonsági őrhöz. Gondoltam ő beszél angolul/spanyolul. Elkezdek megint beszélni, ő válaszol, én nem értem... na odavisz az egyik vendéghez. Ő vele is elkezdek beszélni (mondom, yesterday, mutatom, hogy könyv: a legegyszerűbben), tökre kedves, azt mondja ok. Mond valamit a biztonsági őrnek, az mondja a pultosnak. Nagy felismerés az arcokon, mindenki mosolyog, örülünk, elkezd a pult alatt pakolni. Huh mondom, megvan. A pultos odafordul hozzám, és kérdez valamit, a spanyolom segít:
És sajtot kérsz bele?
Na erről ennyit.... Megköszönöm, ez teljesen reménytelen, és nagy röhögve visszamegyek Zsuzsihoz, hogy ez lehetetlen. Vagy öt percig dőltünk a röhögéstől. El is indultunk a piacra, majd lesz valami alapon.
A hosteles csóka több mindenben segített, felírt például két kaját, amit ki kell próbálnunk. Az egyik a mortadellás szendvics, a másik meg sózott, napon szárított tőkehalas pasztel. Mondjuk a csókánk azt is megmondta, hogy se a buszmegállóban, se a piacnál nem lesz csomagmegőrző, de szerencsére, ezt nem hittük el. Sikerült is lepakolni a nagy buszmegállóban. A buszmegálló nagyon jól szervezett, mondjuk kell is, mert Dél-Amerikában a buszozás nagyon megy. Van olyan, hogy közvetlen járat Chilébe, röpke 60 órás út..
Szóval leraktuk a csomagot és elmentünk a piacra, ami iszonyatosan durva volt. Meg nem tudnám mondani miket láttunk, itt van pár kép az amazonasi gyümölcsökről:
A gyümölcsökből próbáltunk párat, mert a jó kis turistafelhajtók osztogatják a kostolót. Mondjuk fogalmam sincs, mennyire volt megmosva, de azért kipróbáltuk. A héját nem ettük meg, aztán nem lett semmi.
Mindezek mellett, hatalmas halas, húsos pultok, a legérdekesebb vágásokkal. Ami nekem nagyon nagy élmény volt az a csilis. Innen vettünk is jó pár fajtát. Az a tervem, hogy kiszedem a magjait, hazaküldöm, és otthon lesz egy jó kis csili különítményem. Na majd meglátjuk, egyelőre itt van pár kép, a csókával a nyelvi nehézségek ellenére összebarátkoztam:
Miután megettük a kajákat (szendvics jó, halas pasztel nagyon jó), elindultunk a buszmegállóba.
Rió 6 millió, Sao Paolo 12 millió. Ennek következtében szó szerint 10 percenként indulnak buszok, amit 5-6 társaság üzemeltet. Mi a suttyóbb kategóriával mentünk, amit úgy kell elképzelni, hogy lábamat abszolút ki tudtam nyújtani, légkondis, WC-s.. A jobbakon stewardes van, meg kaja... no comment, majdnem olyan, mint Nicaragua :)
Este kilencre értünk Rióba, és eléggé izgultam, hogy nehogy valami baj legyen, mielőtt elérünk a szállásra. Hát nem lett, leszámítva, hogy a buszban lévő forgóbeléptetőn Zsuzsi fennakadt, és az egész busz azon röhögött. A másik érdekes dolog az volt, hogy mivel itt lesz a focci VB és az olimpia is elég sok építkezés van, de a helyi buszt ez nem zavarja, küldi a sebességet. Most nem viccelek, volt tényleg olyan, hogy eltűnt az ülés alólunk és 30-40 cm-rel lejjebb huppantunk újra rá.
A szálláson egy nagyon kedves recepciós csaj fogadott, és a tulajdonosasszony, akinek a hangja egy az egyben Big bang theory (agymenők) Howard anyjáé... Előadtuk, hogy nászúton vagyunk, ami nagyon megtetszett az öreghölgynek (most először értékelték). Át is tett minket egy olyan szobába, ahol csak négy ágy volt, ráadásul ma este nem volt ott senki más. Nagyon megörültünk és este még kimentünk a Copacabanára, ami a szállásunktól 5 percre volt. Megittunk egy Caipirinhát és teljesen elámultunk a városon. Mivel az elkövetkezendő 8 napban erről fogunk folyamatosan írni, nem is írok most többet erről.
