A tegnapi pihi után úgy gondoltuk egy korai (7-es) busszal elmegyünk a mintegy 1 órára lévő Boquetébe, ami jó kis kiindulópont mindenféle programhoz. Van rafting, canopy, kávé túra, madárles, vulkántúra, stb. Még mindig nem éreztük magunkban az erőt egy nagyobb túrához, így főként a kávé túrában gondolkodtunk, ami Costa Ricában kimaradt, meg esetleg egy ATV (itt így híják a quadot) vagy rafting jöhetett szóba.
A mai nap élményei már a buszállomáson kezdődtek, amikor is az egyik buszsofőr sráctól megérdeklődtük, hogy honnan indul a buszunk, és ő erre kiszállt a buszából, és odavezetett minket az állomás túloldalára, majd elkurjantotta magát, hogy Boquete, mire egy busz elől egy másik srác elkezdett lelkesen integetni, hogy oda menjünk.
Ez egy kis példa abból a sok élményből, ami az emberek kedvességével és jófejségével kapcsolatban ért minket. Én teljesen oda voltam az itteni emberekért.
Megérkezvén Boquetébe felderítettük a lehetőségeket. Kiválasztottuk a szimpatikusnak tűnő kávé túrát, ami fél 2-kor indult, 3 órás program. Gondoltuk megérdeklődjük, hogy van-e valami program még ami beleférhet addig, így bár ennek nem adtunk sok esélyt, rákérdeztünk, hogy esetleg van-e rafting... és ekkor még nem gondoltuk, hogy ezzel a kérdéssel egy lényegesen nagyobb mappát nyitunk meg, és olyan dolgokat tudunk meg, amire nem is gondoltunk...
A csaj kérdésünkre először annyit válaszolt, hogy a rafting nem lesz jó, mert az reggel 7-kor indul. Majd kisvártatva hozzátette, hogy most nem is indítják ezt a túrát... további kérdéseinkre kibökte, hogy azért nem indítják a túrát, mert nincs benzin... ennél a pontnál elég hülyén néztünk, ugyanis erre a válaszra nem számítottunk egy rafting túra kapcsán. Mire a csaj csak annyit kérdezett, hogy nem tudjátok? Hát mi töredelmesen bevallottuk, hogy nem, és mégcsak azt sem tudjuk, hogy mit nem tudunk. No ekkor már kicsit bővebb mondatokban felvilágosított minket, hogy az a szitu, hogy a környékbeli indián törzs, a Ngabu Buglék tüntetnek, lezártak utakat, így ezen a környéken nem nagyon van benzin, és a buszok se nagyon járnak. Kicsit értetlenkedtünk, mert ennek eddig semmi jelét nem tapasztaltuk, de a csajtól nem nagyon lehetett több infót megtudni.
Így lefoglaltuk a kávé túrát, és addig is elmentünk sétálni egyet a kis városban. Pár éve Boquete a világ 3. legjobb helyének lett nyilvánítva nyugdíjba vonulásra, így ennek köszönhetően rengeteg külföldi (főleg amerikaiak) költözött ide nyugdíjas éveire. A város így tele van gyönyörű villákkal, kertekkel és külföldi nyugdíjassal.
Fél 2-kor indult a túránk, egy Frank nevű srác volt a vezetőnk, és még egy amerikai csóka csatlakozott hozzánk. Kisbusszal elvitt minket Tito Alfredo kávéültetvényére, ahol első körben megismerkedtünk Titoval, akinek kávéját 2010-ben Panama 2. legjobb kávéjának minősítették, és azóta tartja is ezt a címet.
Titó nem tartozik a nagy kávégyártók közé, hiszen igen kis területen termeszti a kávét. Apja még ezen területen teheneket legeltett, aztán Titó előállt az ötlettel, mi lenne, ha kávétermesztébe fognának. A terület kiválóan alkalmas volt erre, ugyanis 1200-1700m közötti magasságban terem legjobban a kávé, és Tito földje 1500m-en van. Gyerekkorában sokat dolgozott kávéföldeken, így a növényekről sokat tudott, de a technológiába nem volt belelátása. Így alapos kutató munkába fogott, járta a gyárakat és próbált minden szükséges trükköt ellesni. Erre volt ideje, mert ültetéstől kezdve kb 5 év volt mire teremni kezdett a kávé. A szükséges gépekhez próbált hitelt felvenni, de mivel nagyon kis területtű kezdő vállakozásról volt szó, mindenhol elutasították. Nem maradt más választása, saját kezűleg építette meg gépeit, és ezekkel dolgozik mai napig. Nagyon mókás, mert az autó és traktor alkatrészei felfedezhetők a gépekben, de még mosógépet is talál aki szemfüles.
 |
| Egy sütőből tákolt pörkölő |
Frank jóvoltából megismerkedtünk a különböző kávécserjékkel, és rengeteget tanultunk a kávétermesztés folyamatáról. Többek között azt is megtudtuk, hogy kb 22 kávébogyó (1 bogyóban 2 szem van) szükséges egy csésze kávéhoz.
Ezen a bokron most kb 3 csésze kávé van :-)
Miután végigmentünk a lépéseken, és még kávét is pörköltünk, megkóstoltuk Tito kávéját. Nagyon finom volt, de arról le kellett tennünk, hogy majd itthon találkozunk újra ezzel az ízzel, hiszen Tito kizárólag exportál, és azt is főleg Japánba, USA-ba és Norvégiába. Ilyenkor a pörköletlen kávét nagy zsákokban szállítják, amin még rajta van a kávéültetvény neve, de amint a zsákból kikerül, csak a vevő nevén fut a kávé.
Kávéélményeinkkel gazdagodva visszavitt minket Frank Boquetébe. Útközben még megérdeklődtük tőle, hogy most pontosan mi is a szitu az útlezárásokkal, és hát nem mondhatom, hogy megnyugtató válszt kaptunk. Mint kiderült, Panama Citybe egyátalán nem lehet eljutni busszal, csak repülővel, de legalabb Davidból van repülő Panama Citybe. Sőt azt is elmondta, hogy úgy tudja a kormány a túristáknak és a lakosság egy részének (indokolt esetben) biztosít ingyen repülőjegyet, sőt újabb járatokat is indítanak.
Hát ezek hallatára kicsit elkezdtünk izgulni, mert 7-ére (kedd) szólt a repülőjegyünk Panama Cityből Sao Pauloba, és vasárnap terveztünk átbuszozni Davidból Panama Citybe eredetileg. De hát nem sok mindent tudtunk tenni ezen a napon, akitől tudtunk érdeklődtünk, hogy mit tud a jelenlegi helyzetről. Persze ennek eredményeként ahány embert kérdeztünk, annyi választ kaptunk.
Boquetéből Davidba buszozva már látszott a benzinhiány jele, ugyanis az egyik kútnál hatalmas sor állt. Úgy látszik oda épp érkezett üzemanyag.
Davidaban vacsiztunk még egyet, és azzal a tervvel, hogy holnap korán felkelünk és kimegyünk a buszhoz vagy a reptérre, ágyba is dőltünk.
