Napló, 2012. február 8.

Azt nem mondanám, hogy nagyon kipihenten ébredtünk fel reggel. A füldugó és a szemellenző kombó azért segített volna átaludni az egész éjszakát, de sajnos fel kellett kelni, mert buta fejjel csak egy éjszakára foglaltunk szállást és már éjjel megmondta a csóka gyertyafénynél, hogy nem lesz következő napra szállás itt. A szállások egyébként már első ránézésre sokkal drágábbak itt, mint Közép-Amerikában, így le kellett gyorsan mondanunk a kétágyas szobákról, amit eddig azért még simán megengedhettünk magunknak.
Szóval a reggel azzal indult, hogy újra rákérdeztünk, hogy van-e hely a szálláson. Kiderült, hogy tudnak két ágyat adni, de két szobába. Holt fáradtak voltunk, így gyorsan rávágtuk, hogy sim, por favor... Még mindig áramszünet volt és mi ott álltunk azzal, hogy nem tudjuk a foglalt riói szállásunk címét, nincs útikönyvünk, nem tudjuk, hogy megy busz Rióba és a laptop is rakoncátlankodott a gépen. El is indultunk, hogy felfedezzük Sao Paolo könyvesboltjait.
A lakásból kilépve rögtön egy piacra csöppentünk, ahol haltól elkezdve magokon át mindenféle gyümit árultak.

Meg is reggeliztünk a piacon egy helyi olajkisütőben pastelt árultak. Ez egy kéttenyérnyi keményre sütött tésztatasak, amibe húst, sajtot tesznek. Van hozzá egy paprikaöntet, un pimenta. Na ez csíp, nem borzasztóan, de azért erősen. Most nem megyek bele részletekbe, de 4 órát töltött a testemben a pastel+pimenta kombó...

Felszálltunk a metróra (ilyenen sem voltunk már több mint egy hónapja) és bementünk a belvárosba. Hát elég durva volt, kb, mint egy amcsi nagyváros:

Na gondoltuk, akkor nem lesz gond, biztos sikerül találni Brazília útikönyvet. Be is mentünk az itteni legnagyobb könyvesboltba, 3 emelet volt. Két dolgot akartunk: egyrészt a Hunger Games című regénysorozat második és harmadik részét (amire San Joseban azonnal mondták, hogy kifogyott, majd talán jövő héten), másrészt egy Let's go nevű útikönyvet. Ez utóbbi szerintünk jobb, mint a Lonely, mert sokkal kevesebben használják, és a stílusa is kedvesebb. Na, hát az egyikről nem is hallottak, a másikról, meg nem hogy Let's go, de semmilyen, értsd albumon kívül semmilyen angol nyelvű Brazília könyv nem volt egy három emeletes könyvesboltban. Most előrevetítek egy kicsit, és megjegyzem, hogy ez a mai napig nem sikerült (20-a van, amikor írunk). A helyi újságos standnál lehet kapni európai utikönyvet portugálul (hátha mondjuk innen mész Görögországba), de az, hogy Brasil en Ingles, az itt, és a mai nap még három helyen kifogott rajtunk.
Nagyon el voltunk kenődve. Ehhez jött hozzá, hogy  pénzt felvenni sem egyszerű portugálul. Kezdtük sejteni, hogy itt nem nagyon fogunk menni angollal semmire. Egyszerűen egy akkora ország mint az USA, ahol kb 180 millióan élnek nem tanul angolul, és nagyon nincs benne a helyi kultúrában sem. És mindehez az is hozzájött, hogy jó ideig internet kávézót sem találtunk. Jó, én nem mondom, az üzleti kerület kellős közepén kerestük, ez kb olyan, mintha Pesten az Árpád hídnál, vagy lent a millenáris centernél keresnénk net kávézót, de hát akkor is...
Na végül amikor épp Zsuzsira tört rá a pimenta bomba, és beromboltunk egy ilyen árkádos helyre, ott egyszer csak megláttuk, hogy Xerox... na szerencsénkre lett is itt internet. Gyorsan kiírtuk az Acer szerviz riói és sao paoloi címét, kiírtuk a rioi szállás címét. A kiutunk előtt kaptunk és töltöttünk le Lonely utkönyveket, de valahogy Brazília nem volt e között sem.És ekkor hirtelen leesett, hogy Ok, de a Lonely honlapról lehet venni digitálisan. Meg is vettük a Dél-Amerika brazíl részét, és nagy happyn ki is nyomtattuk az általános és a riói részeket. Nagyon boldogok voltunk, és innen el is indultunk haza, de út közben bementünk még egy plazaba, hogy hátha.
Ami viszont itt történt, az zseniális volt. Én nem is tudtam, de itt Sao Paoloban van a Japánon kívül élő legnagyobb japán közösség, a hely neve Liberdade. Szóval, olyan sushit ettünk, amitől megnyaltuk mind a 10 ujjunkat.

A plazaban azt is kifigyeltük, hogy na itt nem fogunk kilógni. Az ok, hogy azt mondják, hogy itt nagy a keveredés, de olyan szőkék és fehérek is vannak, akik bármelyik norvég bárban elvegyülhetne.
Visszaslattyogtunk a szállásra, és megkérdeztük, hol lehetne pár sört leborítani. Meg is mondták, hogy itt nem messze. Zsuzsival jó sokáig ittuk a söröket, amibe persze segített az időeltolódás. A söröket itt ilyen szigetelő korsóba teszik, amitől hideg marad. Nagyon jó hanglatban mentünk vissza a szállásra, akkor még nem is sejtve, hogy a kocsmában hagytuk a kinyomtatott utikönyvünket, amiért egész nap szenvedtünk...

comments