Ma megyünk a nemzeti parkba, azaz a Chitwanba legfőképp orrszarvúért és elefántolásért. Ez úgy indult, hogy kicsekkoltunk és elslattyogtunk a buszállomáshoz, nagyon érdekes volt az alvó város.
Ahogy már többször írtam, ez a város egy nagy putri és a buszállomás sem volt különb. Nem is buszállomás volt, hanem egy utca, amin álltak a buszok egymás után. Ellenben nem volt tele különböző felhajtókkal, csalókkal. Meg is találtuk a buszunkat, de nem kezdett valami jól alakulni a dolog, mert beültettek minket a leghátsó sorba. Nem tűrtük szó nélkül, de végül is hátraültettek. Az már az elejétől világos volt, hogy nem lesz valami király az út hátul, de azt nem gondoltuk volna, hogy közel egy métereseket fogunk huppanni. Még soha sehol nem volt ilyen rossz az út. A helyekkel a buszon nem volt semmi para, azaz nem töltötték fel a buszt rogyásig emberekkel, de maga az útvonal iszonyat durva volt. Az elég egyértelmű volt, hogy Nepálban szerpentín lesz, az már annyira nem, hogy az útminőség mélyen, mélyen alulmúlta Albániától Paraguayig az egész világot, ahol eddig voltunk. És ehhez jött hozzá az a vezetési kultúra, ami után Kairótól Baliig mindenki szabálykövető, sávban haladónak tűnik. Az itteni előzések egyenesen hajmeresztőek, amik akkor is azok lennének, ha egy síkságon haladnánk, de úgy, hogy az egyik oldalon egy szakadék van, kimondottan félelmetes. Nem mondanám, hogy csak úgy magában paráztunk rá a dologra, kb két órával az elindulásunk után három kocsival elöttünk felborult egy kisbusz. Az oldalán volt, szerencsére nem esett le a szakadékba, és amire kiszálltunk és odamentünk már kapkodták is ki az embereket az oldalsó ülésen, mintha valami tenegeralattjáróból szednék ki az embereket. Az egyik néninek vérzett a feje, de különben nem volt senkinek semmi baja.
Mikor odaértünk egy ausztrál csókával együtt elvittek minket a szállásra. A csóka rafting oktató, illetve ilyen főevezős. Elég érdekes dolgokat mesélt, többek között kiderült, hogy mik a jó raftinghelyek Nepálban, hogy a Zambézi az egyik legjobb raftinghely vagy az, hogy Új-Zélandon van helirafting, amikor helikopterrel visznek fel mindent, és onnan jössz le.
Megérkezve rögtön az elején volt egy kis szóváltás, mert nem abba a szállásba tettek minket, ahova kellett volna. Szemöldök összehúzás és a do not f*ck with me mondatok megtették a hatásukat, átkerültünk a jó, vagy legalábbis közepes szállásba.
Vacsi elött kimentünk az első sétánkra, ami csak a helyi falu melletti séta volt, de itt volt az elefántparkoló, egy szép folyó és egy kis erdei séta.
Szegény elik nagyon meg voltak láncolva, és nem is tűntek a világ legboldogabb állatainak. Az is biztos, hogy nincs borzalmasan rossz sorsuk, mert már nem fakitermelésen dolgoznak, hanem turistákat visznek, illetve vigyáznak is rájuk, nem úgy, mint Thaiföld vagy India városi elefántjaira. Maga a séta remek volt, rögtön az elején láttunk egy hornbillt, ami tulajdoképpen egy nagy madár, aminek a csőre olyan, mintha a csőrre egy másik kisebb csőrt aplikáltak volna. Nem tudom mi a magyar neve, de ez van, fogadjátok el hornbillnek. Amit viszont még akartam mesélni, hogy a Chitwannak volt egy két problémája az elmúlt időkben. A storynak az a lényege, hogy itt vannak úgynevezett maoisták, akik ideológiailag nem maoisták, hanem egy vagyonújraosztást hírdető militista szervezet. A maoisták ezen a részen is felkeléseket robbantottak ki kb négy éve és nagyon leesett az idejövő turisták száma. Ez nem csak a turizmust vetette vissza, de az orvadászat is elszaporodott, azaz kilőttek egy csomó orrszarvút. Szerencsére már pár éve nincsen probléma, ez onnan is látszik, hogy a kis folyó partjára rohamléptekbe építik a nagyon hangulatos söröző bódékat.
Az uccsó képen a homokpadon egy krokó van, amit a vezetőnk mutatott meg. Aranyos volt a vezető csóka, meg voltunk vele elégedve, és hát a sörrel sem volt gond, gyönyörű naplementénk volt, nem lehet rá panasz :)
Az estéből még visszavolt a vacsi és a helyi tharu táncest, ami igazán nem kellett volna, ez egy ilyen turistadolog volt. Se a srácok, se a csajok nem voltak a világ legnagyobb táncosai, igazi időpocsékolás volt az egész, de benne volt a csomagunkban, így hát részt vettünk rajta. A tánc gerincét egy botos tánc alkotta, aminek otthon kicsiként rajongója voltam, de esküszöm mi jobban csináljuk, mint ők.
