Utolsó fél napunk Nepálban, 2 körül repülünk Indiába, Varanasiba. Reggel nyilván a kedvenc pékségünkben ettünk, aztán az úton a már korábban kipróbált nagyon-nagyon finom gyümölcslevet is benyakaltuk egy biciklis árusnál. Róla múltkor azt hiszem csak képet mutattunk, remek technikájáról nem számoltunk be: húsdarálóval turmixol, aztán szűrőn átpasszírozza a gyümölcsöt.
A tegnapi csomagfeladásnál nem voltunk százig biztosak, hogy a csajszi mindent felfogott, és valóban jó helyre fel is adja a csomagot, így még benéztünk, hátha ott van a főnök, de sajnos nem volt, nála még ma is diwali volt. Így maradt a bizalom... nem hangzik túl jól, mi?
Egy elintézendőnk maradt már csak hátra: Emil hagyott itt néhány ruhát, amit már kidobásra szánt, annak próbáltunk keresni valami jó helyet. Ehhez arrébb mentünk pár utcával a turista negyedtől, és odaadtuk egy nem kéregető, de igencsak szegénynek kinéző nőnek. Szegény elég ostoba volt, de azért reméljük fogják tudni használni a ruhákat a családban.
No elvégeztünk mindent ami hátramaradt, irány a reptér.
Itt már meg se lepett, hogy külön férfi és női sor volt, de az elég vicces volt, hogy a férfi sornál az átvilágított csomagok csak úgy potyogtak le a futószalagról, mert a tapperolós csóka nem tudta tartani a tempót. Azt hiszi az ember, hogy egy reptéren ennyi repkedés után nem talál nagyon új dolgokat, de ez közel sincs így. A becsekkolás után még egy kis ellenőrzés következett, ahol amiatt zavartak vissza a check in pulthoz, mert a kézipoggyászunkra nem raktak külön cetlit a nevünkkel. Hogy arra minek kell, azt szerintem maguk se tudják, csak valamelyik nagyokos kitalálta, és azóta ez szabály. No de nem is ez volt az egyetlen mókás dolog ezen a ponton, az sokkal jobban tetszett, hogy egy külön tábla figyelmeztetett, hogy itt mindenki dobja el a virágját, nem lehet tovább vinni.
Jött a határátlépés, amin egész gyorsan átjutottunk, de ekkor megláttuk, hogy kilométeres a sor a következő biztonsági kapuhoz. Természetesen itt is külön a nők és a férfiak. Mögöttem egy indiai nő állt, aki folyton a nyakamra jött. Az elején még idegesített, de aztán inkább viccesre vettem a dolgot és amikor haladt a sor én előrébb léptem, majd számoltam egy, kettő, és akkor becsapódott a táskámba a nő. Azt nem teljesen értettem, hogy miért jó neki, hogy rám tapad meg hogy ha fordulok, akkor kap egy suhintást a táskámmal, de láthatóan ez utóbbi sem zavarta, pedig párszor "véletlenül" kapott egyet-kettőt, volt időm próbálkozni :-) Közben akkorákat böfögött, hogy azt minden férfi megirigyelné, de ez persze csak turistáknak tűnt fel...
A reptér tudott még újdonsággal szolgálni, mégpedig azzal a remek üzleti fogással, hogy a biztonsági kapun átjutva olyan váróba csöppentünk, ahol összesen 1, azaz egy kisbolt volt, ami csillagászati áron árulta a vizet és néhány nyugati édességet. Semmi mást. Az összes boltot a biztonsági kapu elé tették, ahol meg nyilván senki nem vásárol látván a kilométeres sort az ellenőrzéshez... Aki Nepálban a reptérre hagyja a szuvenír vásárlást, nem sok jóra számíthat.
A repülőre várakozva megszólított minket egy velünk szemben ülő pár, hogy mi is Varanasiba megyünk-e. Ők voltak Amanda és Gary. Amanda amerikai, Gary pedig ausztrál kínai. Elkezdtünk beszélgetni, és hamarosan kiderült, hogy ugyanarra a szállásra foglaltunk szobát. Sőt mi több, ebben a hatalmas országban sikerült ugyanolyan útvonalat összeállítanunk hasonló rugalmassági pontokkal a tervben, és ami a legjobb volt mindehhez, hogy már elsőre szimpatikusak és jó fejek voltak.
De térjünk vissza még kicsit a reptérhez, mert még az utolsó pillanatokban is rejtegetett meglepetéseket. A repülőre felvivő lépcső elé betettek még néhány kis vagont, amin biztos ami biztos, még egyszer áttapogattak nem szereztél-e be a biztonsági kapu óta a bolt nélküli váróban valami veszélyes dolgot.
A repülő út fantasztikus volt, a hegyektől még egyszer búcsút vehettünk.
Varanasiban a 11 hónapos rutinnak köszönhetően (no jó annak is, hogy a repülő elejében ültünk) elsőként sikerült átjutnunk a határon. A bevándorlási papírt szuper sebességgel fejből töltöttük, és mire a többiek még az útlevélszámot keresgették, már benne is volt a pecsét az útlevelünkben. Ekkor még egy inkább csak fontoskodónak mint határőrnek tűnő arc leellenőrizte, hogy tényleg belenyomta-e az orra előtt ülő csóka a pecsétet, aztán már mehettünk is. Huhú! Hát ilyen gyorsak még sose voltunk.
Varanasi reptere csótány mentes welcome back to India élményt nyújtott. Annyira új, tiszta és nyugodt volt, hogy szinte üres volt az egész épület. Biztos, hogy jó helyen járunk?
Az egész reptéren egy bódé volt nyitva, az meg egy taxis pult volt, ahol be is fizettünk egy járgányra Amandáékkal közösen.
Sofőrünk, Arvin nagyon nagy arc volt. Tibi ült az anyós ülésen, és Arvin végig dumált neki. Amikor pár szóra Tibi hátrafordult, és velünk beszélgetett, Arvin hamarosan bejelentkezett egy Sir! felkiáltással. A tizedik után már elhihetitek, hogy nagyon vicces volt. Ha meg kérdeztünk valamit, és nem értette, vagy nem tudta a választ, stílusosan yessel válaszolt.
Ezek az indiaiak egyébként úgy vezetnek mint az őrültek. össze vissza cikáznak az úton, nyomják a gázt, majd a satuféket és a dudát. Arvin ezt "No mental!" felkiáltással kommentálta öt percenként, ami azóta szállóigévé is vált köztünk.
Az egész reptéren egy bódé volt nyitva, az meg egy taxis pult volt, ahol be is fizettünk egy járgányra Amandáékkal közösen.
Sofőrünk, Arvin nagyon nagy arc volt. Tibi ült az anyós ülésen, és Arvin végig dumált neki. Amikor pár szóra Tibi hátrafordult, és velünk beszélgetett, Arvin hamarosan bejelentkezett egy Sir! felkiáltással. A tizedik után már elhihetitek, hogy nagyon vicces volt. Ha meg kérdeztünk valamit, és nem értette, vagy nem tudta a választ, stílusosan yessel válaszolt.
Ezek az indiaiak egyébként úgy vezetnek mint az őrültek. össze vissza cikáznak az úton, nyomják a gázt, majd a satuféket és a dudát. Arvin ezt "No mental!" felkiáltással kommentálta öt percenként, ami azóta szállóigévé is vált köztünk.
Beértünk a városba, Arvin kitett minket, de nem a szállásnál, mert oda nem lehet kocsival bemenni. Át kellett caflatnunk még egy hatalmas forgatagon és közben hárítani a némi jatt reményében ránk akaszkodó önkéntes "segítőket". Volt is egy csóka, aki nagyon nem akart lekopni, úgy trappolt velünk, nehogy lemaradjon. Szegénynek volt egy olyan nehezítő körülménye, hogy az út mentén sorra voltak szent helyek, ahol mindig meg kellett állnia megérinteni, vagy meghajolni, úgyhogy ilyenkor kicsit lemaradt, de már futott is, hogy Tibi elé kerülhessen. A szűk utcákon már nem volt egyszerű dolga, mert Tibinek én meg hátulról mondtam, hogy mikor melyik irányból akar kerülni a barátunk, ő meg kifékezte mindig. Az utolsó csel ütött viszont legjobban, Tibi a mienk mellett lévő hostel nevét mondta neki, és míg az öreg odarohant, hogy ő legyen az első, mi gyorsan beslisszoltunk a szállásunkra és kizártuk. Jól szórakoztunk, és így a szobaárunk se kétszereződött meg az ő jattja miatt :-)
Amikor ezt a bejegyzést írom, már egy hete vagyunk Indiában, és azóta tartom az első napon tett megállapításomat, hogy ehhez az országhoz mérhetetlen türelem és humorérzék kell, és akkor nagyon lehet élvezni. Ha viszont bármelyik hiányzik, iszonyat idegesítővé válik és őrületbe kergeti az embert.
Gyors lepakolás után elmentünk sétálni, mert 6-kor kezdődött a nagy ima a gátakon. Varanasi egy 3000 éves város, a legrégebbi vallási központ Indiában. A Gangesz partján fekszik, és évezredek óta ide járnak a hinduk megtisztulni azáltal, hogy a Gangesz vizében megfürdenek. Az a legjobb, ha itt halnak meg, mert akkor egy kiskapun át egyből a Moksába jutnak, kikerülnek az örök körforgásból. És ezt komolyan is veszik, úgyhogy aki teheti idejön meghalni, aki meg még nem tart ott, az biztos ami biztos megfürdik a szent folyóban. Ebből már ki lehet találni, hogy iszonyat nagy tömeg van a városban, és az átlagéletkor nem 30 év. Az a vicces szitu, hogy annyi indiai van, hogy a turisták el is vesznek a tömegben.
Most, hogy kicsit vázoltam a helyzetet, megpróbálom leírni első élményeinket. Nem, nem azzal fogom kezdeni, hogy milyen a Gangesz és a partján a nagy ima. Az már csak hab a tortán. Onnan kell kezdenem, hogy kilépünk a hotel ajtaján az 1 méter széles kis sikátorba, és azon nyomban szökkenünk is egyet jobbra, majd balra, hogy ne telibe placcsanjunk a tehénszarba. Hát igen, ugyebár itt a tehén az szent. No most olyannyira szent, hogy tele van velük minden utca és út, arra mennek, amerre csak szeretnének, ha úgy tartja kedvük, akkor az út közepén keresztbe állnak vagy épp leheverednek. Nagy urak, úrnők, de állítom a milka teheneknek ezerszer jobb sorsuk van mint ezeknek a szerencsétlen szenteknek, akik az utcán lévő szemétkupacokon élnek, és neylonzacskóstul eszik a kajamaradékokat, meg amit találnak.
Jártunk már pár helyen, de ekkora mocskot, ami itt körülvett minket sehol nem láttunk. Eddig azt hittük, hogy Dél-Kelet Ázsia szemetes, de igazából ott fejlett szemétgazdálkodás folyik ehhez képest.
Miután felvettük a ritmust a tehénszarok és gazdáik kerülgetésében, már tudunk figyelni az emberekre is. No hát belőlük is van mindenféle érdekes szerzet, de azt hiszem a bemutatásukra a legjobb módszer ha képeket mutatunk az elkövetkezendő napok folyamán. Csak tessék majd figyelni :-)
Térjünk most vissza Varanasi lényegéhez, a szent folyóhoz. A Gangesz partján úgynevezett ghatok vannak, amik lényegében lejárók és kőstégek a folyóhoz. Mindegyiknek meg van a funkciója, van ahol fürdenek, van ahol meg halottakat égetnek (erről majd később). Mi most egy fürdő ghathoz mentünk le, ahol az esti nagy ima, a puja zajlott éppen. Ennek kellékei a tűz, a füstölők és a harangok. Így van fény, füst és zenebona. És persze hatalmas közönség mindehhez.
A szertartást magát nem tartottuk annyira nagy számnak, ami nem tudom, hogy azért volt-e, mert nem volt olyan nagy szám, vagy azért, mert annyi egyéb inger és élmény ért minket ma, hogy ez már labdába se rúgott mellettük. Mindenesetre sétáltunk még egy kicsit, nézelődtünk, aztán elmentünk vacsizni.
Még Új-Zélandon jártunk, amikor egy amcsi csaj azt a tanácsot adta nekünk Indiához, hogy pihenjünk sokat, ő pár óra kint lét után egy jó ideig bent ült a szobában és csak a fehér falat nézte. Hát most már értjük miről beszélt, ez valóban nagyon durván leszívja az embert, és mint mondtam kell a türelem ehhez az országhoz, úgyhogy nem szabad túlfeszíteni a húrt.
A vacsi finom volt, de félelmeink ellenére egyáltalán nem volt csípős. Mire végeztünk a zenekar is felállt fél óra hangolás után, és belehallgathattunk a szitármuzsikába.
Most, hogy kicsit vázoltam a helyzetet, megpróbálom leírni első élményeinket. Nem, nem azzal fogom kezdeni, hogy milyen a Gangesz és a partján a nagy ima. Az már csak hab a tortán. Onnan kell kezdenem, hogy kilépünk a hotel ajtaján az 1 méter széles kis sikátorba, és azon nyomban szökkenünk is egyet jobbra, majd balra, hogy ne telibe placcsanjunk a tehénszarba. Hát igen, ugyebár itt a tehén az szent. No most olyannyira szent, hogy tele van velük minden utca és út, arra mennek, amerre csak szeretnének, ha úgy tartja kedvük, akkor az út közepén keresztbe állnak vagy épp leheverednek. Nagy urak, úrnők, de állítom a milka teheneknek ezerszer jobb sorsuk van mint ezeknek a szerencsétlen szenteknek, akik az utcán lévő szemétkupacokon élnek, és neylonzacskóstul eszik a kajamaradékokat, meg amit találnak.
Jártunk már pár helyen, de ekkora mocskot, ami itt körülvett minket sehol nem láttunk. Eddig azt hittük, hogy Dél-Kelet Ázsia szemetes, de igazából ott fejlett szemétgazdálkodás folyik ehhez képest.
Miután felvettük a ritmust a tehénszarok és gazdáik kerülgetésében, már tudunk figyelni az emberekre is. No hát belőlük is van mindenféle érdekes szerzet, de azt hiszem a bemutatásukra a legjobb módszer ha képeket mutatunk az elkövetkezendő napok folyamán. Csak tessék majd figyelni :-)
Térjünk most vissza Varanasi lényegéhez, a szent folyóhoz. A Gangesz partján úgynevezett ghatok vannak, amik lényegében lejárók és kőstégek a folyóhoz. Mindegyiknek meg van a funkciója, van ahol fürdenek, van ahol meg halottakat égetnek (erről majd később). Mi most egy fürdő ghathoz mentünk le, ahol az esti nagy ima, a puja zajlott éppen. Ennek kellékei a tűz, a füstölők és a harangok. Így van fény, füst és zenebona. És persze hatalmas közönség mindehhez.
A szertartást magát nem tartottuk annyira nagy számnak, ami nem tudom, hogy azért volt-e, mert nem volt olyan nagy szám, vagy azért, mert annyi egyéb inger és élmény ért minket ma, hogy ez már labdába se rúgott mellettük. Mindenesetre sétáltunk még egy kicsit, nézelődtünk, aztán elmentünk vacsizni.
Még Új-Zélandon jártunk, amikor egy amcsi csaj azt a tanácsot adta nekünk Indiához, hogy pihenjünk sokat, ő pár óra kint lét után egy jó ideig bent ült a szobában és csak a fehér falat nézte. Hát most már értjük miről beszélt, ez valóban nagyon durván leszívja az embert, és mint mondtam kell a türelem ehhez az országhoz, úgyhogy nem szabad túlfeszíteni a húrt.
A vacsi finom volt, de félelmeink ellenére egyáltalán nem volt csípős. Mire végeztünk a zenekar is felállt fél óra hangolás után, és belehallgathattunk a szitármuzsikába.
