Kipihentük a nyomozás fáradalmait és Tibi lába is javuló tendenciát mutatott, így irány Kambodzsa. Utánanéztem kicsit a dolgoknak, és elég hamar kiderült, hogy a repülőjegy Siem Riepbe, az Angkor melletti városba nagyon drága, 4-5-szöröse, mint Phom Phenbe, a fővárosba. És ez még ráadásul időponttól sem függ, úgy általában ez az ára. Viszont az is elég hamar kiderült, hogy busszal sokkal olcsóbb, és elég egyszerű is az odajutás. Először is busszal kell elmenni a határig, ott átmegy az ember a határon, csináltat vízumot 20 dodóért, majd a túloldalt egy ingyenes shuttle után fog egy taxit és elviteti magát Siem Riepbe. Lehet busszal is menni, ha épp megy busz.
Kiváló tervnek hangzott, így neki is vágtunk. A buszállomás igen érdekes helyre került Bangkokban, mert a függővasút végállomásától még taxival kellett menni egy adagot. Tömegközlekedéssel nem is lehet megközelíteni. Nem egy szokványos megoldás...
Általában Tibi az aki gyorsabban észreveszi, megtalálja a dolgokat, de most valahogy a buszállomáson nagyon pörögtem, Tibi meg csak kapkodta a fejét. Nagyon büszke voltam magamra :-)
Rögtön a bejáratnál egy zseniális üzleti modellre lettünk figyelmesek:
Ezek a thaiok tudnak vállalkozni :-)
Megvettük a jegyet, vettünk egy kis útravalót, feladtuk a képeslapokat, és már indult is a busz. Jobb nem is lehetett volna. Alig voltunk a buszon, és kb 4 óra alatt oda is értünk a határra.
Arra számítottunk az olvasottak alapján, hogy letesz majd minket a határmenti városban a busz, és onnan tuktukkal kell elmennünk a határig, de meglepetésünkre házhoz vittek. Sőt beállt egy kapun, ami mellett ki is volt írva, hogy VISA. Még szinte le se szálltunk a buszról, amikor jöttek elénk, hogy fáradjunk be az épületbe, itt kell intézni a vízumot. Mivel nem voltak egyenruhában, elég hamar levágtuk, hogy ez nem a hivatalos vízumügyintézés, bár vadul próbáltak meggyőzni minket, hogy de de, itt kell azt csináltatni. Nem törődve velük a sunnyogó sofőrtől megkérdeztük, hogy akkor merre van az igazi vízumügyintézés, aki egy kis biccentéssel megmutatta a helyes irányt. Ez egyébként elég jellemző, hogy egymás bizniszébe nem akarnak belerondítani, inkább lapulnak, és úgy tesznek, mintha ott se lennének, nem látnák, hogy épp át akarnak verni egy turistát.
No de lényeg a lényeg, battyogtunk a határ felé. Egy kisgyerekes párral találkoztunk össze, és meg is beszéltük, hogy közösködünk majd a taxin. De mivel nekik nyomtatniuk kellett, mert előre igényeltek vízumot, szétváltunk.
Nem jutottunk messzire, mikor kezdtek zsongani a felhajtók körülöttünk. Próbál ilyenkor az ember nem figyelni rájuk, de ők persze folyamatosan beszélnek. A nagyja le is morzsolódott, csak egy maradt velünk, akinek még valami kártya is lógott a nyakában. Ő folyamatosan a nyomunkban volt, és mutatta kéretlenül is a helyes irányt. Ez volt, hogy nem is jött rosszul, mert hogy-hogy nem a határnál az egyik hivatalosnak kinéző kapu egy kaszinóhoz vezet.
Sikeresen eljutottunk a vízum ügyintézésig, ami ezennel már hivatalosnak nézett ki. Olyannyira, hogy tele volt egyenruhás fickóval. Kár, hogy ilyen helyeken nem lehet fényképezni, megért volna egy-két képet a jelenet. Egy egyenruhás csóka jött egyből elénk zokniban - merthát melege volt, a cipőjét levette - hogy itt a papír ezt töltsétek ki, és közben mutassátok nekem az útlevelet. Nem tetszett a pofázmánya, de hát nem sok mindent tudtunk ebben az esetben tenni. Őt nehezebb kizárni a folyamatból, mint a felhajtó srácokat.
Papír kitöltve, fénykép csatolva. Jön a fizetés. Egyrészt internetről tudtuk, hogy 20 dodó a vízum, másrészt pedig egy fém táblán is ki volt téve a vízumos ablak felett ez az ár. No de nem úgy van az ám, az ablaknál ezek a furfangosak kiragasztottak egy papírt, amire filccel rápingálták, hogy 20 dollár + 100 bath a vízum. Hát nem kellett sokat tanakodnunk rajta, hogy rájöjjünk, hogy ezek most csúnyán lenyúlnak minket, de ahhoz se, hogy azt lássuk, hogy vagy kifizetjük a 100 bathot fejenként, vagy fordulhatunk vissza, mert a mi vízumkérelmünk nem jut át az ablak túloldalára. Nem volt mit tenni, perkáltunk. És ekkor a zoknis hadnagy átadta az ablak túloldalára az útlevelünket a két húszassal, a 2x100 bathot meg ablakon kívül szépen elosztogatták. Nem is nagyon titkolták. Odagyűltek 4-en, és osztozkodtak.
Hát igen, korrupcióért sose kellett messzire mennünk, de én azért még ilyet nem láttam, hogy egy hivatalos helyen kiraknak egy kézzel írt táblát arról, hogy mennyivel kell megvesztegetned a hivatalos szerveket...
Az ablak túloldalán ülő 5-6 határőr, akik látszólag ügyet sem vetettek a kívül történt eseményekre, még úgyse, hogy ők nem kaptak a zséből (bár lehet, hogy később volt újraelosztás) pillanatok alatt elkészítették a vízumunkat. Legalább kaptunk valamit cserébe.
Puffogva, de mentünk tovább a következő állomásra, ahol megnézték a vízumunkat, és még ujjlenyomatot is vettek. Persze barátunk folyamatosan a nyakunkban lihegett, és mondta mikor merre, hogyan tovább. Átjutottunk.
Itt tanakodtunk, hogy merre lehet a kisgyerekes pár, és hogy hol várjuk őket. A határról egy ingyenes busz viszi el az embereket egy busz- és taxiállomásra, amit egyrészt tudtunk olvasmányainkból, másrészt pedig a nyakunkban lévő srác is mondta. Azért hogy megpróbáljuk azt lerázni Tibi megpróbált egyezkedni egy taxisnak kinéző ürgével, aki viszont egyrészt nagyon bamba volt, másrészt meg a felhajtó srác intésére mások is közbeszóltak, hogy nem lehet ám innen taxizni, a központi állomásra kell menni.
Nem volt más választás, mentünk az ingyenes shuttle busszal az állomásra. Nyilván a srácunk is jött velünk. Ott mi még kajáltunk és vártunk, hátha jön a pár, és akkor olcsóbban tudunk taxit bérelni. Közben persze folyamatosan jött a srác, és mondta a mondanivalóját, hogy ott a pult, ott kell jegyet venni stb. És igazából ez kezdett teljesen érdekes lenni. Mert valóban egy pultnál kellett jegyet venni előre meghatározott áron. Mind a buszra, mind pedig a taxira. Mivel már késő volt a busz eleve ki volt zárva, mert nem volt, a taxival meg még vártunk, hátha jön valaki, akivel közösködhetünk. De se a pár, se más nem jött, így végül 48 dollárért elvitettük magunkat Siem Riepbe.
Mikor beszálltunk a taxiba, és végül azt láttuk, hogy a srácunk egyszerűen csak félrevonult, nem értettük az egészet. Mégcsak nem is akart semmi programot, vagy susmus taxit eladni. Egyszerűen csak végig megmutatta, hogy merre menjünk, és végig a "hivatalos" utat mutatta. És még a markát se nyújtotta a végén. Nem tudtuk hova tenni, és még most se értjük, hogy ki fia borja lehetett, mert ilyet még nem láttunk.
Voltak már érdekesebb határátkeléseink, mint pl mikor Nicaraguában a costa ricai rendből belecsöppentünk a káoszba és rossz sorba álltunk, vagy mikor Brazíliából nem akartak kiengedni minket, mert hiányzott egy pecsétünk, de említhetném a Zambia Botswana határt is korábbi utazásainkból, ahol pénzváltók hada lepett el minket a helyi buszról leszállva, de ilyen még nem volt, ahol ilyen nyíltan loptak volna meg minket, és azon a pár száz méteren ennyire leszívták volna az agyunkat, olyannyira, hogy már a végén egymást is haraptuk. 300 méter nyüzsgés és korrupció. Kb így lehetne jellemezni a határátkelést.
A taxiban már csak élveztük a nyugit, és néztünk ki a fejünkből. Aztán megálltunk tankolni, amikor is csak azt láttuk, hogy egy benzínkútnak kinéző hely előtt megállunk, és a csókánk nyitja ki a csomagtartót és el kezd benne matatni. No hát erre ki is szálltunk, merthát ott vannak a csomagjaink is. Mint kiderült nem csak a hátizsákok vannak ott, hanem a benzintartály csöve is. Egy újabb "ilyet még nem láttunk" élmény :-)
A sofőr csókánk egyébként nagyon aranyosnak tűnt, bár nem sokat beszélt angolul, mi meg valamivel kevesebbet khmerül, úgyhogy nem sokat diskuráltunk.
Előre kinéztem egy szállást, így egyenest oda vitettük magunkat. Bár azért nem ment ez ilyen egyszerűen, mert egyszercsak megálltunk, és kiszállt a a sofőrünk cigizni. Ekkor megrohamozott minket a kocsiban egy ürge azzal a dumával, hogy a mi sofőrünknek eddig szól az engedélye, nem vihet minket tovább, de ő egy tuktukos, és nagyon szívesen elvisz minket a szállásra akár ingyen is. Annyit kér, hogy a következő napokban vele menjünk tuktukkal Angkort nézni. No persze mondtuk neki, hogy sicc, mi már kifizettük a taxit, és ezzel fogunk elmenni a szállásra. Egy ideig még magyarázott, aztán mire sofőrünk elszívta a cigit feladta. Itt is azt a motívumot láthattuk, mint a határnál, a sofőrünk mintha ott se lenne az ürge, nem vett az egészről tudomást, és utána viszont szó nélkül vitt tovább minket. A lehetőséget megadta a havernak, de teljesen elhatárolódott az egésztől.
Aztán út közben megint vad telefonálgatásba kezdett, és újra megálltunk. Már épp kezdtük felhúzni magunkat, amikor kiderült, hogy csak a feleségének adott át valami csomagot, és mentünk is tovább. Innen már egyenesen a szállásra.
Nagyon jó szállást sikerült találni. Kis alkudással 13 dodó per éjszakáért kaptunk egy szép tiszta légkondis szobát. Myanmariak a tulajdonosok egyébként, de az egész személyzet nagyon kedves volt. Vacsoráztunk egy jó kis khmer amokot (az amok egy helyi fűszer, és az ezzel készült nemzeti ételt is így hívják), aztán eltettük magunkat a holnapi Angkor nézésre.
Rögtön a bejáratnál egy zseniális üzleti modellre lettünk figyelmesek:
Ezek a thaiok tudnak vállalkozni :-)
Megvettük a jegyet, vettünk egy kis útravalót, feladtuk a képeslapokat, és már indult is a busz. Jobb nem is lehetett volna. Alig voltunk a buszon, és kb 4 óra alatt oda is értünk a határra.
Arra számítottunk az olvasottak alapján, hogy letesz majd minket a határmenti városban a busz, és onnan tuktukkal kell elmennünk a határig, de meglepetésünkre házhoz vittek. Sőt beállt egy kapun, ami mellett ki is volt írva, hogy VISA. Még szinte le se szálltunk a buszról, amikor jöttek elénk, hogy fáradjunk be az épületbe, itt kell intézni a vízumot. Mivel nem voltak egyenruhában, elég hamar levágtuk, hogy ez nem a hivatalos vízumügyintézés, bár vadul próbáltak meggyőzni minket, hogy de de, itt kell azt csináltatni. Nem törődve velük a sunnyogó sofőrtől megkérdeztük, hogy akkor merre van az igazi vízumügyintézés, aki egy kis biccentéssel megmutatta a helyes irányt. Ez egyébként elég jellemző, hogy egymás bizniszébe nem akarnak belerondítani, inkább lapulnak, és úgy tesznek, mintha ott se lennének, nem látnák, hogy épp át akarnak verni egy turistát.
No de lényeg a lényeg, battyogtunk a határ felé. Egy kisgyerekes párral találkoztunk össze, és meg is beszéltük, hogy közösködünk majd a taxin. De mivel nekik nyomtatniuk kellett, mert előre igényeltek vízumot, szétváltunk.
Nem jutottunk messzire, mikor kezdtek zsongani a felhajtók körülöttünk. Próbál ilyenkor az ember nem figyelni rájuk, de ők persze folyamatosan beszélnek. A nagyja le is morzsolódott, csak egy maradt velünk, akinek még valami kártya is lógott a nyakában. Ő folyamatosan a nyomunkban volt, és mutatta kéretlenül is a helyes irányt. Ez volt, hogy nem is jött rosszul, mert hogy-hogy nem a határnál az egyik hivatalosnak kinéző kapu egy kaszinóhoz vezet.
Sikeresen eljutottunk a vízum ügyintézésig, ami ezennel már hivatalosnak nézett ki. Olyannyira, hogy tele volt egyenruhás fickóval. Kár, hogy ilyen helyeken nem lehet fényképezni, megért volna egy-két képet a jelenet. Egy egyenruhás csóka jött egyből elénk zokniban - merthát melege volt, a cipőjét levette - hogy itt a papír ezt töltsétek ki, és közben mutassátok nekem az útlevelet. Nem tetszett a pofázmánya, de hát nem sok mindent tudtunk ebben az esetben tenni. Őt nehezebb kizárni a folyamatból, mint a felhajtó srácokat.
Papír kitöltve, fénykép csatolva. Jön a fizetés. Egyrészt internetről tudtuk, hogy 20 dodó a vízum, másrészt pedig egy fém táblán is ki volt téve a vízumos ablak felett ez az ár. No de nem úgy van az ám, az ablaknál ezek a furfangosak kiragasztottak egy papírt, amire filccel rápingálták, hogy 20 dollár + 100 bath a vízum. Hát nem kellett sokat tanakodnunk rajta, hogy rájöjjünk, hogy ezek most csúnyán lenyúlnak minket, de ahhoz se, hogy azt lássuk, hogy vagy kifizetjük a 100 bathot fejenként, vagy fordulhatunk vissza, mert a mi vízumkérelmünk nem jut át az ablak túloldalára. Nem volt mit tenni, perkáltunk. És ekkor a zoknis hadnagy átadta az ablak túloldalára az útlevelünket a két húszassal, a 2x100 bathot meg ablakon kívül szépen elosztogatták. Nem is nagyon titkolták. Odagyűltek 4-en, és osztozkodtak.
Hát igen, korrupcióért sose kellett messzire mennünk, de én azért még ilyet nem láttam, hogy egy hivatalos helyen kiraknak egy kézzel írt táblát arról, hogy mennyivel kell megvesztegetned a hivatalos szerveket...
Az ablak túloldalán ülő 5-6 határőr, akik látszólag ügyet sem vetettek a kívül történt eseményekre, még úgyse, hogy ők nem kaptak a zséből (bár lehet, hogy később volt újraelosztás) pillanatok alatt elkészítették a vízumunkat. Legalább kaptunk valamit cserébe.
Puffogva, de mentünk tovább a következő állomásra, ahol megnézték a vízumunkat, és még ujjlenyomatot is vettek. Persze barátunk folyamatosan a nyakunkban lihegett, és mondta mikor merre, hogyan tovább. Átjutottunk.
Itt tanakodtunk, hogy merre lehet a kisgyerekes pár, és hogy hol várjuk őket. A határról egy ingyenes busz viszi el az embereket egy busz- és taxiállomásra, amit egyrészt tudtunk olvasmányainkból, másrészt pedig a nyakunkban lévő srác is mondta. Azért hogy megpróbáljuk azt lerázni Tibi megpróbált egyezkedni egy taxisnak kinéző ürgével, aki viszont egyrészt nagyon bamba volt, másrészt meg a felhajtó srác intésére mások is közbeszóltak, hogy nem lehet ám innen taxizni, a központi állomásra kell menni.
Nem volt más választás, mentünk az ingyenes shuttle busszal az állomásra. Nyilván a srácunk is jött velünk. Ott mi még kajáltunk és vártunk, hátha jön a pár, és akkor olcsóbban tudunk taxit bérelni. Közben persze folyamatosan jött a srác, és mondta a mondanivalóját, hogy ott a pult, ott kell jegyet venni stb. És igazából ez kezdett teljesen érdekes lenni. Mert valóban egy pultnál kellett jegyet venni előre meghatározott áron. Mind a buszra, mind pedig a taxira. Mivel már késő volt a busz eleve ki volt zárva, mert nem volt, a taxival meg még vártunk, hátha jön valaki, akivel közösködhetünk. De se a pár, se más nem jött, így végül 48 dollárért elvitettük magunkat Siem Riepbe.
Mikor beszálltunk a taxiba, és végül azt láttuk, hogy a srácunk egyszerűen csak félrevonult, nem értettük az egészet. Mégcsak nem is akart semmi programot, vagy susmus taxit eladni. Egyszerűen csak végig megmutatta, hogy merre menjünk, és végig a "hivatalos" utat mutatta. És még a markát se nyújtotta a végén. Nem tudtuk hova tenni, és még most se értjük, hogy ki fia borja lehetett, mert ilyet még nem láttunk.
Voltak már érdekesebb határátkeléseink, mint pl mikor Nicaraguában a costa ricai rendből belecsöppentünk a káoszba és rossz sorba álltunk, vagy mikor Brazíliából nem akartak kiengedni minket, mert hiányzott egy pecsétünk, de említhetném a Zambia Botswana határt is korábbi utazásainkból, ahol pénzváltók hada lepett el minket a helyi buszról leszállva, de ilyen még nem volt, ahol ilyen nyíltan loptak volna meg minket, és azon a pár száz méteren ennyire leszívták volna az agyunkat, olyannyira, hogy már a végén egymást is haraptuk. 300 méter nyüzsgés és korrupció. Kb így lehetne jellemezni a határátkelést.
A taxiban már csak élveztük a nyugit, és néztünk ki a fejünkből. Aztán megálltunk tankolni, amikor is csak azt láttuk, hogy egy benzínkútnak kinéző hely előtt megállunk, és a csókánk nyitja ki a csomagtartót és el kezd benne matatni. No hát erre ki is szálltunk, merthát ott vannak a csomagjaink is. Mint kiderült nem csak a hátizsákok vannak ott, hanem a benzintartály csöve is. Egy újabb "ilyet még nem láttunk" élmény :-)
A sofőr csókánk egyébként nagyon aranyosnak tűnt, bár nem sokat beszélt angolul, mi meg valamivel kevesebbet khmerül, úgyhogy nem sokat diskuráltunk.
Előre kinéztem egy szállást, így egyenest oda vitettük magunkat. Bár azért nem ment ez ilyen egyszerűen, mert egyszercsak megálltunk, és kiszállt a a sofőrünk cigizni. Ekkor megrohamozott minket a kocsiban egy ürge azzal a dumával, hogy a mi sofőrünknek eddig szól az engedélye, nem vihet minket tovább, de ő egy tuktukos, és nagyon szívesen elvisz minket a szállásra akár ingyen is. Annyit kér, hogy a következő napokban vele menjünk tuktukkal Angkort nézni. No persze mondtuk neki, hogy sicc, mi már kifizettük a taxit, és ezzel fogunk elmenni a szállásra. Egy ideig még magyarázott, aztán mire sofőrünk elszívta a cigit feladta. Itt is azt a motívumot láthattuk, mint a határnál, a sofőrünk mintha ott se lenne az ürge, nem vett az egészről tudomást, és utána viszont szó nélkül vitt tovább minket. A lehetőséget megadta a havernak, de teljesen elhatárolódott az egésztől.
Aztán út közben megint vad telefonálgatásba kezdett, és újra megálltunk. Már épp kezdtük felhúzni magunkat, amikor kiderült, hogy csak a feleségének adott át valami csomagot, és mentünk is tovább. Innen már egyenesen a szállásra.
Nagyon jó szállást sikerült találni. Kis alkudással 13 dodó per éjszakáért kaptunk egy szép tiszta légkondis szobát. Myanmariak a tulajdonosok egyébként, de az egész személyzet nagyon kedves volt. Vacsoráztunk egy jó kis khmer amokot (az amok egy helyi fűszer, és az ezzel készült nemzeti ételt is így hívják), aztán eltettük magunkat a holnapi Angkor nézésre.
