2003 vagy 2004-ben a Let's go utikönyv honlapján olvastam egy cikket, ami kicsit romantikus giccsel leírta, hogy milyen is utazni, mennyivel is több ez a turistáskodásnál. A cikk valahogy úgy kezdődött, hogy Nepálban utazik a szerző egy buszon, amin már órák óta ül, az előtte lévő ülés széktámlája tönkre ment, ezért az előtte ülő méretes nő gyakorlatilag rajta utazik, mégis mennyire jól érzi magát. Nekem nagyon tetszett a leírás, és azt hiszem a mai nap átéltem egy ilyen érzést, ahogy a harmadik átszállásunk után a semmi közepén zötyögtünk egy borzasztó ócska buszon. Fehér ember egy szál se, az ablakon kívül az őserdő és ha a számításaim helyesek, valamikor most vánszoroghatunk át az egyenlítőn, nemsokára pedig ha minden jól megy orángutánokat fogunk látni... nagyon jól éreztem magam.
Hogy ne ugorjak ennyire előre, ott tartottunk, hogy Balikpapanban vagyunk. Ez Kalimantan délkeleti részén van és a célunk az, hogy szépen lassan észak felé haladjunk, hogy elérjük a Kutai nemzeti parkot, ahol vad orángutánokat lehet látni. Balikpapanon, ahogy Zsuzsi is írta abszolút látszik az olaj gazdagsága. Jó, közel sem Dubai :) De a kisbuszok azért sokkal tisztábbak. Iránytaxival elmentünk a buszállomásig, ott felszálltunk a buszra, ami elvisz Samarindába.
Az út 3 óra volt, nem is volt vészes és nagyon olcsó volt, 500Ft/fő nettó. Bruttó több, mert folyamatosan szálltak fel gitárosok akik egy két dalt adnak elő, aztán végigkalapozzák a buszt és majdnem mindenki ad. Samarindában valami borzasztó erőszakos/bunkók voltak a helyi vagány fiúk, akik el akartak minket vinni a másik buszmegállóba, ahonnan indult volna tovább a buszunk (nyilván két buszállomás kell ugye :) Három taxiból szálltunk ki, mert nem tudtunk az árban megegyezni.
Az lett a vége, hogy kisétáltunk a buszpályaudvarról, felszálltunk az iránytaxira és bementünk a központba. Itt már kezdődtek a nehézségek, mert senki sem beszélt angolul, a Lonely térképe nagyon nem volt jó, de kézzel lábbal elmondtuk az iránytaxisnak, hogy mit akarunk, és feltett egy másik iránytaxisra, aki meg kivitt minket. Úgy működik a dolog, hogy különböző színű buszok vannak, amelyek adott nyomvonalon közlekednek. Ezeket az úton leintheted. Nekünk a zöldről a barnára kellett átszállni, segítséggel ment is minden.
Amíg vártunk a buszunk indulására vettünk pár kekszet, a mecset melleti WChez elmentünk pisilni. Amikor Zsuzsi lefényképezte a buszt a helyi kisbüfés jött, hogy őt is fényképezze már le.
A következő busz, amivel Bontangba mentünk, az már elég tré volt, és az út sem volt túl tuti.
Itt ért a fent leírt gondolatcsomag és itt mentünk át az észak féltekére, néztem, hátha van tábla, de nyilván nem volt. Bontangba érve teljesen el voltunk hülve, ez egy viszonylag nagyobb város, szerintem Debrecennél nagyobb. Ennek ellenére utikünyveink semmit nem mondtak róla. Annyit tudtunk, hogy van egy olyan szállás. hogy Hotel Equator. Sajnos ezt csak mi tudtuk, az itteniek nem nagyon, már a negyedik embert kérdeztük meg és eléggé el voltunk fáradva. Fel akartunk bérelni egy iránytaxist, hogy vigyen oda minket, de nagyon gyanús volt, hogy 50000-t kért, amikor egy három órás buszút 20000 volt. Végül rábólintottunk, lesz ami lesz. Mondjuk tényleg 20 percig vitt minket mire odaértünk a hotelhez.
Mint láthatjátok elég jó szállás volt, de nem nagyon láttuk esélyét, hogy valami nagyon olcsó helyet keressünk. A tegnap tanult módszert bevetve kértem kedvezményt és a két szép szemünkre megint leárazták vagy 25%-kal... hihetetlen. Az abszolút látszik, hogy itt alig van túrista, ha van fehérember az vszeg a bánya/olajiparban utazik. Hihetetlen mekkora sztárok vagyunk mindenütt, de ez még mind semmi ahhoz képest, hogy mennyire nem értik mekkora businesst tudnának csinálni turizmusból. Szó szerint közlöm a recepcióssal (vszeg kisfőnök, mert ő tudott angolul) való beszélgetést, annyit elárulok, hogy az utikönyvünk szerint Bontangban van a nemzeti park bejárata:
Recis: Mit csinálnak errefele?
Mi: A nemzeti parkot szeretnénk megnézni.
R: Itt nincs nemzeti park
M: De, de a Kutai nemzeti park
R: Ahh, ja az itt van, de hát az csak erdő!
Erre nem nagyon tudtunk mit mondani. Nem akartuk neki megsúgni, hogy kb 48 órája utazunk ezért az erdőért, nem csak hogy erre a szigetre jöttünk emiatt, hanem többek között még az országába is :)
